Nem költözik el a gyerekem! Mit tehetnék?

Nem akartam leírni a történetemet, mert szégyellem, hogy ilyen helyzetbe kerültem.

Intézetben nevelkedtem, onnan kerültem ki a nagyvilágba. Az első férfihez hozzámentem, hogy családom lehesen. Olyan, amilyen nem adatott meg nekem korábban soha. Nagyon ki voltam éhezve a szeretetre.

Nemsokkal később teherbe estem. A férjem akkor már ivott, nőzött, és vert is engem. Terhesen is. Miért nem hagytam ott? Hova mentem volna? Egy szatyor ruhán kívül semmim nem volt. Megszületett a lányom, de folytatódtak a balhék. Sokszor a lányom előtt vert, üvöltözött. a kislány akkor lett ilyen labilis. Már nem bírtam tovább, és akkor az anyósom megengedte, hogy hozzá költözzek. az én pártomra állt, nem a fiáéra. A lakás, amiben lakunk most az anyósoméké. A férjemtől az elköltözés után elváltam. Ő nem sokkal később halt meg motorbalesetben. Az anyósom is nem sokkal utána követte a fiát. A lakásban maradhattunk, mert a sógorom, aki örökölte megengedte. Mindenesetre megvan rá az esély, hogy bármikor kirakjon minket. Van egy kamasz fia. Ha majd megnősül, akkor biztos neki adja a lakást. Akkor mi lesz nem tudom.

A kislányomat nagyon szerettem, és próbáltam kompenzálni a sok lelki sérülést, amit az apja okozott. Sajnos nem jártam sok sikerrel. Lemintázta az apját. Az óvónő mesélte, hogy a papás-mamás játékban csak üvölt, és üti a többi kisgyereket. Ekkor vittem először szakemberhez. Közben éjt nappallé téve dolgoztam. 5-ig volt a napközi, utána a szomszédasszony vigyázott rá 9-ig, mert 8-ig dolgoztam. Később a sógorom élettársa segített be. Próbáltam valami középutat találni a munka és a gyerek között, de ez nem olyan egyszerű, ahogy sokan írják. Szeretettek nem tudom jól lakatni. aztán kezdődtek a gondok a suliban. Ember még annyiszor nem lett behívatva elbeszélgetésre, mint én. Aztán jött a bukás-sorozat. Próbáltam vele tanulni, de egyszerűen kezelhetetlen volt.

Majd jött, amit írtam, kisebb lopások, drog, mikor kiderült, és először számonkértem nagyon megvert engem. Iszonyat dühös voltam, és kerestem az okokat. Igen, én is hibás vagyok, amiért nem tudtam többet vele lenni, és figyelni rá, de dolgoznom kellett. egyszerre éreztem haragot, csalódottságot, szégyent, és sajnálatot. Mindent megpróbáltam megtenni, de semmi haszna nem lett.

Aztán végre lett egy párom. Kicsit könnyebb lett. Otthagytam a másodállásom, és több időm lett. Sajnos túl későn. A lányom már eltaszított teljesen magától. Nem úgy a páromat... Nem szeretném részletezni, hogy hogyan történt, és hogy derült ki, mert nagyon fáj még mindig. Szóval most úgy vagyok, hogy főállásban dolgozok (e pillanatban is, azért nem tudok mindig írni, mert a főnököm erre járogat néha, otthon meg nincs netem. Nincs pénzem rá.) Éppen másodállást keresek, hogy el tudjam tartani kettőnket. Ha a lányom elmenne, akkor el tudnám magam tartani ebből az egy fizetésből.

De kérdem én, nem érdemlem meg, hogy másfél évtized után csak napi 8 órát dolgozzak, és nyugalmam legyen ha hazaérek?

Igen, talán ezek az események önzővé tettek. Pedig csak fáradt vagyok. Kimerült. Testileg, lelkileg.

Higyjétek el, már a bántó, vádló hsz-ok sem tudnak igazán megsebezni.