Nem tartjátok egy kicsit felháborítónak a középkori keresztes hadjáratokat és az Inkvizíciót?

Dehogy érted, az a baj :)

Még a saját beírásaidat se...

Talán fuss neki a válaszomnak még egyszer, olvasd el végig, és úgy próbáld meg megérteni.

Sok sikert hozzá.

A válasz megírásának időpontja: ma 18:10

Attól, hogy otthon a tanyán a disznók között te vagy a májer, még nem jelenti azt, hogy itt is igazad lesz, csak mert azt mondod. ;)

szánalmas, hogy már csak ezzel tudsz "érvelni"...

csak magadat minősíted

az ország 2. legnagyobb városából írok

te melyik tanyáról?

A válasz megírásának időpontja: ma 19:25

Említettem már, hogy bemondásra nem hiszek el semmit? Pláne egy kereszténynek (aki nem is úgy viselkedik, mint egy keresztény). :)

[link]

[link]

HOGYAN EGYEZTETHETŐ ÖSSZE AZ EGYHÁZ SZENTSÉGE A BENNE TAPASZTALHATÓ BOTRÁNYOKKAL?

Válasz:

Az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai súlyos bűnösök. Az Egyház ui. Jézus Krisztus keresztáldozatának és a Szentlélek megszentelő tevékenységének köszönheti szent mivoltát.

Magyarázat:

Az Egyház szent, mert a végtelen szent Isten alapította; szent, mert jegyese, Jézus Krisztus sugárzik át rajta, aki életét adta az Egyházért; és szent, mert a Szentlélek őrzi. Az Egyház szentsége természetesen nem jelenti tagjainak bűntelenségét. Az Egyház nem tagjaiban, hanem céljaiban és Főjében szent. Azáltal szent, akihez tartozik és aki alapította, s nem azok által, akik hozzá tartoznak, annak ellenére, hogy nem ritkán egyes tagjaiban is felragyog az Egyház szentsége. Az atyák az Egyházat „bűnösökből álló bűntelennek" nevezték, sőt Clairvaux-i Szt. Bernát kifejezése még élesebb: Sancta Meretrix (Szent Szajha).

A bűnös ember így az Egyház szentségét meg sem karcolhatja. Vagy azért, mert a bűnös tagnak olyan súlyos a vétke, hogy el is veszítette az Egyházhoz való tartozását, vagy azért, mert bűnbánata és Krisztus kiomló vére által megszentelődik.

Igazolás:

Szt. Pál apostol tanítja, hogy Krisztus szentségessé tette Egyházát: „Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen" (Ef 5,27). Az Apostol szerint: „Isten temploma szent, ti vagytok az" (1 Kor 3,17). Ezért mondjuk: Szent Egyház.

Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Egyébként az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1).

Júdás is bemocskolta személyét és apostoli hivatalát, de az a többi apostolt nem érintette. Bűne és következményei csak reá szállottak, nem az Egyházra: „Közénk számított, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei" (ApCsel 1,17).

Szt. Péter is megtagadta Jézust, de bűnbánatát elfogadta Krisztus, és az Egyház vezetője maradt, bár Jézus megkövetelte tőle a hitvallást: „Majd harmadszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?« S így válaszolt: »Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.« Jézus ismét azt mondta: »Legeltesd juhaimat!«" (Jn 21,17).

Maga Jézus is megmondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, ez azonban csak a személyre nézve jár következményekkel: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket!" (Lk 17,1).

Sokan úgy gondolják, hogy a Római Egyház már rég megromlott s csak idők kérdése, mikor omlik végleg össze. Ennek határozottan ellentmond Jézus csalhatatlan ígérete, hogy ü Egyházával marad „mindennap, a világ végezetéig" (Mt. 28, 20), s az a másik kijelentése is, hogy amíg az Egyház Szent Péter sziklatalapzatán áll, addig „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta" (Mt. 16, 18).

NEM TESZIK-E AZ EGYHÁZAT HITELTELENNÉ AZ INKVIZÍCIÓ, A KERESZTES HÁBORÚK, A BÚCSÚCÉDULÁK ÉS A GALILEI-PER TÖRTÉNELMI TÉNYEI?

Válasz:

Az inkvizíció, a keresztes háborúk és a Galilei-per történelmi tényei nem teszik hiteltelenné az Egyházat, egyrészt mert az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai bűnt követnek el; másrészt mert az egyházellenes történelemszemlélet ezen események jelentőségét messze eltúlozza, ugyanakkor sok szent és igaz mozzanatot hallgat el, melyek erősen megváltoztatnák a róluk kialakult képet.

Magyarázat:

A tévtanítókkal szembeni hivatalos egyházi eljárásnak valóban voltak túlkapásai, de nem mai szemmel kell mérlegelni több száz évvel ezelőtti eseményeket. Ennek megértéséhez nézzük az inkvizíció kialakulását. A hajdani eretnekek (katharok, waldensek, bogumilok, husziták) korántsem voltak jámbor vallási álmodozók. Templomokat, városokat égettek fel vagy fosztottak ki, embereket öltek, abnormális polgári és szexuális éltet éltek ill. propagáltak. Ezek ellen az államnak fel kellett lépnie. Amikor az állam az eretnekség vádját politikai tisztogatásra kezdte használni, az Egyház közbelépett és nem engedte, hogy az állam önkényesen döntse el, hogy ki eretnek és ki nem. így az inkvizíció nagyon sok ember életét megmentette, de erről egy szót sem írnak a történelemkönyvek.

Az inkvizíció méreteiről és módszereiről alkotott kép is igazságtalan. Sokakkal hitették el, hogy az inkvizíció tömegesen és könnyedén égette meg az embereket, s ugyanakkor borzalmas kínvallatásnak vetette őket alá. Igaz ugyan, hogy bizonyos esetben alkalmaztak kínvallatást, de ez a korszellemnek volt köszönhető, és az Egyház itt is irgalmat gyakorolt: Az inkvizíciós bíróság egyféle kínvallatást alkalmazott, a világi bíróság kínzó eszközeinek csak a fantázia szabott határt. Nem véleden, hogy nagyon sok rajtakapott bűnöző a bíróságon kitalált egy vallásos mozzanatot („azt mondták a hangok"; „Isten üzente"), hogy ügye átkerüljön a világi bíróságról az inkvizíciósra, ahol enyhébb büntetésben reménykedhetett. így az inkvizíciós perek túlnyomó részben közönséges bűnvádi eljárások voltak, és korántsem a „lelkiismeret és a hatalom drámai összeütközései." Halálos ítéletek is csak súlyos és köztörvényes ügyekben születtek. Ezek száma nem volt több az évi két - három főnél. A büntetések súlyossága is relatív. A büntetések olyakor valóban kemények voltak. „De a középkori ember bírta is a őket. Kevésbé elpuhult népeknél ma is húsbavágóbb eszközökkel él az igazságszolgáltatás" (Mehrle Tamás O.P.: Szt. Domonkos életének tanítása).

Igazi vallási ítélet ritkán született, és csak nagyon nagy jelentőségű vagy különösen erőszakos eretnekeket végeztek ki (pl. Husz János). Itt azonban két dolog játszik közre. A középkorban Istent tekintették a királyok Királyának. Aki a királyt megsértette, felségsértés bűntettével halálra ítélték. Az eretnek tévedést tanít Istenről vagy szavát meghamisítja - gondolták régen. Ezzel a királyok Királyát sérti, tehát az eretneket is halálra szánták. De ne feledjük, a középkorban a kereszténység volt az állami ideológia, a társadalmi kohézió legfőbb ereje volt. Az ellene irányuló támadás össztársadalmi érdekeket sértett. Az állami ideológia nyílt bírálóit mindig büntették. Ma sincs ez másképpen: És nem kell feltétlenül a Nagy Francia Forradalom tömeges kivégzéseire, a náci koncentrációs táborokra vagy a kommunista gulágokra gondolni. Elég csak a nemzetbiztonsági hivatalok tevékenységét figyelemmel kísérni. Sok nyugati országban, ha valaki olyan mozgalom mozgatója, melyet a hivatalos közeg „eretnekségként" kezel (pl. neonáci), akkor az államhatalom figyeli, esetleg le is állítja. Nem ok nélkül. Λ modern szólásszabadság sem olyan egyértelmű, mint sokan hiszik. Sok európai országban bizonyos nemzetiségek vagy devianciák nyílt vagy akár csak burkolt megsértését börtönnel büntetik. A lényeg nem sokban különbözik az eretneküldözéstől, és a módszerek sem sokban térnek el az inkvizíció módszereitől.

Spanyolország kivételt képez. Nemcsak azért, mert itt működött legkeményebben az inkvizíció, hanem, mert itt az inkvizíció nem egyházi, hanem elsősorban állami kezekben volt. Ez ugyan sok visszaélést és kegyedenkedést eredményezett, de alapjaiban ennek is megvolt az oka. Spanyolország tele volt látszatra megtért mórokkal, akik kereszténynek tettették ugyan magukat, de igazából kémkedtek, és Európát a félhold igájába akarták hajtani. Ezeket az embereket valóban minden eszközzel igyekeztek felkutatni. Azonban látható, hogy az inkvizíció itt is kémelhárítási funkciót töltött be. Neve is ezt tükrözte: Sanctum Offícium Inquisitionis, azaz a Felkutatás Szent Hivatala.

Volt tehát sok árnyoldala az inkvizíciónak, de ezek nem magának az intézménynek, hanem az emberi gyarlóságnak voltak a következményei. Erre pedig áll, amit a 81. kérdésre feleltünk és igazoltunk, hogy az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai bűnt követnek el, mert az ilyen botrányok elkerülhetedenek. Ha az inkvizítorok lelkiismeretesen működtek, akkor gáncs nem érheti őket, mert szigorukkal az igazságon és kereszténységen túl a közembereket védték a köztörvényes, vallási bűnözőktől. Szentek is voltak közöttük.

Sokan úgy gondolják, hogy a Katolikus Egyház sorra máglyán égette el a más hiten levőket. „Először is: nem egyszerűen a „más hiten lévőket" égették el, hanem legfeljebb a megátalkodott zendülőket, a tudatos vallási felforgatókat. Másodszor és főleg: nem az Egyház égette el őket. Az Egyház maga soha senkit sem égettetett el sem máglyán, sem egyébként. A máglyahalál a pogány germán jognak rettenetes maradványa, amelyet sajnos, a középkorban úgyszólván minden állam átvett és fenntartott; s ami fő: állami büntetés volt, nem pedig egyházi. (...) Magának a vallási bűnténynek megállapítása tekintetében természetesen egyházi tényezőket kérdeztek meg, s így létesültek a vegyes törvényszékek, aminő az inkvizíció volt. Az egyházi tényezők abban sajnálatosan hibáztak, hogy sokszor túlságosan kiadták magukat az állami túlkapások védelmezőinek s nem helyezkedtek eléggé szembe a kegyetlen és gyakran igazságtalan kínvallató és büntető módszerekkel. A legtöbb esetben mégis megtették ezt, s éppen az Egyház volt az, amely ismételten keményen felszólalt e barbár szokások ellen" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fej.).

Sokan hiszik azt is, hogy az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba. „A »száz meg szazezer« szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki, és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. (...) Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe. (...) A »spanyol inkvizicio« olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei, noha a szakemberek százszor megcáfolhatták a róla keringő rémmeséket" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fejezet).

A keresztes háborúk mai megítélése sem igazságos. A keresztes hadak keleti hadjáratai a keresztény Európa önvédelmi indíttatású offenzívai voltak (ld. Boldog II. Orbán pápának a Clermonti Zsinaton /1095/ mondott beszédet!) (legalábbis az első kettő mindenképpen), és meg is védték Európát. Sajnálatos, hogy a későbbi keresztes háborúkban már nem csak a vallási lelkesedés, hanem a bír- és kalandvágy is szerepet játszott. Olyan szégyenletes események is bekövetkeztek, mint Bizánc elfoglalása (Itt is áll, hogy a keresztes háborúk bűnei az emberi gyarlóság következményei voltak, de ez nem jelenti azt, hogy magára az intézményre ne lett volna nagyon is szükség.). De annak állítása, hogy a szent sír felszabadítása, a keresztény zarándokok védelme, a kereszténység egységesítése és az iszlám terror megelőzése pusztán propagandisztikus célok voltak, melyek hátterében igazából gazdasági érdek (Pl. a lovagok elsőszülöttségi jog okozta elszegényedése, az itáliai városok kereskedelmi monopólium utáni vágya és a jobbágyok feudális kizsákmányolás előli menekülése.) állt, nem több, mint a járulékos okoknak a „felvilágosodás" célzatos előítéletétől vezérelt fő okká tétele, és mint ilyen közönséges koholmány. Hiszen már a keresztes hadjáratok meghirdetése (1095) előtt is léteztek „keresztes" hadak. Pl. ők védték meg Spanyolországot a Gibraltár-szorosnál befurakodott móroktól, akiket. Martell Károly és seregei csak a mai Franciaország területéről tudtak visszaverni (732). Nélkülük ma - valószínűleg - egész Európa a sária uralma alatt élne. De lehet-e önvédelmi indíttatású egy olyan európaiakat védő háború, amely Európa határain messze túl zajlik? Az igenlő válasz két részből áll:

1. Bármely honvédő vagy ún. „igazságos" háború járhat határokon túli offenzívakkal (Gondoljunk csak az USA II. világháborúban történt európai [pl. normandiai partraszállás] és ázsiai [pl. Hirosima, Nagaszaki] szerepvállalására, a Szovjetunió európai előrenyomulására, a koreai és vietnámi háborúkra, az öbölháborúra, az Egyesült Államok iraki terrorellenes hadjáratára, és az újjáalakult Izrael állam fegyveres konfliktusaira a szomszéd államokkal. - a jegyzet e történelmi események egyikét sem akarja szentesíteni vagy elítélni, hiszen a káténak nem célja a legújabb kor történelmi értékelése, pusztán meg akartunk mutatni, hogy a köztudatban bőven összefér egymással a határokon túli katonai akció és önvédelmi harc fogalma.) is (ilyen lehet pl. a megelőző csapás [Az a tény, hogy a kereszténység saját területén (Európában) mért négyszer is megsemmisítő csapást a muzulmán seregekre, éppen elegendő bizonyíték arra, hogy a muszlim világ Európa bekebelezését tűzte ki céljául, s ez ellen határon túli eszközökkel is fel lehetett és kellett lépni:

• 732: Tours és Poitiers - iszlám agresszor: Abderrhaman — győztes keresztény vezér: Martell Károly.

• 1456: Nándorfehérvár - iszlám agresszor: II. Mohamed - győztes keresztény vezér: Hunyadi János.

• 1571: Lepanto - iszlám agresszor: Ali Pasa - győztes keresztény vezér Don Juan d'Austria.

• 1683: Bécs - iszlám agresszor: Kara Mustafa - győztes keresztény vezér: Sobieszki János.

Az iszlám invázió tehát független volt a keresztesek tevékenységétől, hiszen a muzulmán agresszió nyugati megmozdulásai már évszázadokkal a hadjáratok előtt és után is súlyos katonai problémákat okoztak Európa számára.]).

2. Egy ország és egy közösség akkor is köteles megvédeni állampolgárait vagy a közösség tagjait, ha azokat az ország határain vagy a közösség birtokain túl éri támadás (Gondoljuk el, mi történne ma, ha valamely nagyhatalom állampolgárait egy idegen országban államilag támogatott ideológia alapján tömegesen mészárolnák le, csak azért, mert egy adott országhoz tartoznak.). Márpedig a keresztény zarándokokat a muzulmánok századokon át szisztematikusan irtották vagy zaklatták, attól függően, hogy mi volt az éppen uralkodó érdek. „Mi magától értetődőnek és jogosnak tartjuk, hogy bármely ország vagy nemzet fegyveres erővel védje érdekeit. Hisz egy ország vagy nemzet jólétét, fennállását értékelni tudjuk. Ugyanezt azonban megtagadjuk az Egyháztól. (...) Pedig így járva el, vagy következetlenek vagyunk, vagy (...) a lelki értékeket nem becsüljük eléggé" (P. Mehrle Tamás: Szt. Domonkos életének tanítása).

Külön kell tárgyalni az ún. gyermekhadjáratot (1212), melynek megítélése szintén kérdéses. Mert igaz, hogy volt ilyen, az is, hogy őrült-ség volt, de azt sem kell feledni, hogy nem az Egyház szervezte, hanem spontán népi kezdeményezés volt. Az Egyház nem is támogatta, sőt több püspöknek is sikerült gyermekek ezreit visszafordítani a biztos halálból.

Galilei ügye aprólékosabb vizsgálódást igényel, de egyet meg kell jegyezni. Legendák keringenek Galilei megkínzásáról és bátorságáról. Az igazság az, hogy sem meg nem kínozták, sem bátor nem volt. A per elsősorban nem tudományos kérdést feszegetett, hanem kánonjogit. Ui. Galilei törvénytelenül szerzett egyházi jóváhagyást könyvére, és több pamflettben gúnyolta a pápát, aki bár nem zárkózott el Galilei gondolatai elől, hallgatva korának tudományos közvéleményére, óvatosságra intette Galileit. A pápa ettől függetlenül külön vigyázott Galilei jólétére. Az ügy végül tudományos jellegűvé vált, és az egyházi bírák tévedésbe hajszolták magukat. Azonban itt is van mentség, mert bár Galilei fő állítása, miszerint a föld forog, alapvetően igaznak bizonyult, igazolásai azonban nem állták meg a helyüket. (Pl. az ár-apályt hozta fel bizonyítékul, mely köztudottan nem a Föld forgásának, hanem a Hold Föld körülötti keringésének az oka.) Ez azonban nem érinti az Egyház tévedhetetlenségének kérdését, mert az Egyház nem a tévedhetetlenség igényével adta elő Galilei elítélését. Valóban volt tehát tévedés az Egyház részéről is, de egy közel 400 évig működő intézmény egyszeri tévedését felhánytorgatni a kettős mérleg megnyilvánulása. Galilei idős korában az Egyházzal kibékülve, szabadon halt meg. Lányai apácák lettek. Bangha Béla S.J. hasonló módon tanított: „Nem áll, hogy az Egyház Galilei felfedezését elítélte. Csak azzal szállt szembe, hogy Galilei a felfedezéseit könnyelműen és feleslegesen oly hangon hirdette, amely látszólag a Szentírással szegezte őt szembe.

Galilei érvei a föld mozgásáról csakugyan nem voltak meggyőzőek, s a föld forgásának igazi felfedezője nem is ő volt, hanem Kopernikus, a lengyel kanonok. Hogy Galileit »megégették« volna, vagy hogy Rómában kegyetlen börtönben tartották, éppoly történelemellenes kitalálás, mint az, hogy egyházi bírái előtt lábbal dobbantva azt mondta volna: »Megis mozog a föld!« Ezek mind egyházellenes kitalálások, szabadgondolkozó mesék. Galilei mélyen hívő katolikusként élt és halt meg, s legjobb barátai éppen papok és jezsuiták voltak. Abban azonban kétségtelenül tévedett, hogy csillagászati véleményeit a Szentírással ellentétbe helyezte. Erre nem is volt szükség, mert a Föld forgása a Nap körül csak látszólag áll ellentétben a Szentírással. Kopernikus ezt nem tette s azért az Egyház ő ellene sohasem lépett fel. Galileivel szemben sem egy elavult fizikai nézetet, hanem a Szentírás tekintélyét akarta védelmezni" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fejezet).

Az Egyház tehát csakis emberek révén, de soha sem törvényeiben, vagy magatartásában hibázott, és ezért az a kérdés igazából az előbbi kérdésnek a kibővítése. Az emberi elem az Egyházban olykor valóban súlyosan bűnös lehet. Ám az Egyház szentségét és hitelességét az isteni elem biztosítja.

Igazolás:

A kérdés nem tartalmaz kifejezett igazolást, hiszen nem teológiai hanem történelmi témát fejtegetett. Az igazolás igényével fellépők a Vatikáni Levéltárban kutathatnak tovább. Ami az esetleges túlzásokat, egyházi visszaéléseket illeti, továbbra is áll, amit a előző. kérdésben megfogalmaztunk:

Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1). Jézus mondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, de ez csak a személyre nézve jár következményekkel: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket" (Lk 17,1).

IGAZ-E, HOGY AZ EGYHÁZ A HALADÁS ÉS A TUDOMÁNY ELLENSÉGE?

Válasz:

Nem igaz, hogy az Egyház a haladás és a tudomány ellensége.

Magyarázat:

Az Egyház tudományellenessége közönséges koholmány. Éppen ellenkezőleg, az Egyház mindig is pártfogolta és művelte a tudományokat, terjesztette a kultúrát és a műveltséget, támogatta a művészetet, és segítette a haladást. A tudomány és a hit összeférhetetlenségnek nyilván legkiáltóbb cáfolata, hogy minden korok legnagyobb tudósai éppen mélyen istenhívők voltak. Nemcsak régen, ma is. Az ateizmus a szellemi középosztály, a középszerű tudósok világnézete. Pascal, Kepler, Newton, Kopernikusz, Galilei, Pannenberg, Volta, Faraday, Maxvell, Planck, Einstein, Jedlik Ányos és Szentgyörgyi Albert életét őszinte vallásosság hatotta át:

„Minden szerves anyagokkal kapcsolatos dolog olyan bölcs célszerűségre mutat, amely valamilyen felsőbbrendű értelemtől származik" (Jöns Jacob Berzclius, vegyész).

„Az én vallásom egy felsőbb szellemi lény alázatos imádásában áll, amely még azokban az apró részletekben is kinyilatkoztatja magát, amelyeket mi korlátozott értelmünkkel kikutatni képesek nem vagyunk" (Albert Einstein, Nobel-díjas fizikus).

„A fizikában dolgozni annyi, mint Isten alkotását szemlélni" (Walther Nernszt, Nobel-díjas fizikus).

„Azok az emberek, akik nem tudományos munkát végeznek, abban a félreértésben élnek, hogy a tudósoknak széles körű ismereteik miatt vallástalanoknak kell lenniük. Ellenkezőleg, a mi munkánk Istenhez közelebb visz bennünket" (Erneszt Rutherford, Nobel-díjas fizikus).

„A kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája egy teremtő és mindenható lény tervében született meg. Ez mindörökre a legnagyobb felfedezésem" (Isaac Newton, fizikus).

„A modern fizika szükségképpen Istenhez vezet" (Arthur Eddington, csillagász). „Az, amit a tudomány tanít nekünk, arra enged következtetni, hogy a természetben az emberi léttől független rend uralkodik. Olyan értelmes rend, amelynek a természet és az ember egyaránt alá van rendelve. A vallás és a tudomány állandóan vállvetve küzd a kételkedés, a vaskalaposság és az istentelenség ellen. És a mottó, mely örökre jellemzi ennek a küzdelemnek az irányát: »üda Istenhez«" (Max Planck, Nobel-díjas fizikus). „A tudomány Isten nélkül lerombolja a világot" (Pierre Lecompte du Noüy, fizikus). „A tények közérthető magyarázata azt sugallja, hogy egy szuperintcllektus működött, játszva a fizikával, a kémiával és a biológiával, és nem vak erők voltak azok..." (Frcd Hoye, csillagász).

„O, a tudós megmászta a tudadanság hegyeit, már a legmagasabb csúcs meghódításához közeledik, s amint kinyújtja kezét a végső szikla felé, teológusok csoportja köszönd, akik már évszázadok óta ott ülnek" (Róbert Jastrow, asztrofizikus).

Sőt, a modern csillagászat, az elektronika és a genetika tudománya éppen papoktól indult ki. Katolikus pap készítette például a legelső léghajót, tervezte az első tűzoltófecskendőt és az első mechanikus órát. Jedlik Ányos (elektronika) bencés szerzetes, Kopernikusz (csillagászat) katolikus pap, Mendel (genetika) ágostonos szerzetes volt. A középkorban, főleg az ún. „sötét" korszakában (melyet nem az Egyház tett sötétté, hanem a népvándorlás nyomán megjelenő barbár hordák és a római birodalom összeomlása), tehát a VI-X. században, csak az Egyház őrizte a műveltséget. Az újkorban csak az Egyház tanított, a misszióban a papság oktatta elsőként írásra és földművelésre a bennszülötteket.

Bangha Béla S.J. szerint: „A katolikus Egyház teremtette meg a szegény- és beteggondozást, létesítette az első kórházakat, szegényházakat, árvaházakat, eszelte ki a vakok és siketnémák rendszeres gondozását. A katolikus Egyház vetette meg alapját a szociális gondoskodásnak, az emberek egyenlőségének a törvény előtt, a munkás jogának védelmét (XIII. Leó: Rerum novarum, XI. Pius: Quadragessimo anno). Nincsen a világnak egyetlen intézménye vagy felekezete, amely a kultúra és haladás terén oly hatalmas érdemeket szerzett volna, mint a katolikus Egyház. Aki a katolikus Egyházat a haladás kerékkötőjének nevezi, az éppoly joggal nevezhetné a fénylő Napot is az égen a sötétség terjesztőjének."

Jézus azt mondta az írástudóknak: „Ne gondoljátok, hogy vádolni foglak benneteket az Atya előtt. Maga Mózes lesz a vádlótok, akiben reméltek. Mert ha Mózesnek hinnétek, nekem is hinnétek. Mert hisz rólam írt. De hát ha az ő írásainak nem hisztek, hogy hinnétek az én szavaimnak?" (Jn 5,45). Mi is mondhatnánk az ún. ״tudományos ateizmus híveinek: Ne gondoljátok, hogy vádolni fogunk benneteket az Atya előtt. Maguk a tudósok lesznek a vádlóitok, akikben pedig reméltek. Mert ha nekik hinnétek, Istenben is hinnétek.

Igazolás:

A kérdés nem tartalmaz igazolást, hiszen nem teológiai, hanem történelmi témát fejtegetett. Az igazolás igényével fellépők a Vatikáni Levéltárban kutathatnak tovább.

Ld. még: [link]

inkvizíció, inquisitio (a gör. exetaszisz, 'kiderít' és a lat. inquirere, 'keres, fölkutat' igéből): a hit és az erkölcs tisztaságának védelmére létrehozott egyházi bírósági intézmény a középkorban. Az eretnekségek mellett foglalkozott minden olyan, az Egyház belső életét érintő problémával, mely a hit továbbadását komolyan akadályozhatta, így pl. hivatásukhoz méltatlan főpapok ügyeivel, magánkinyilatkoztatások igazságtartalmának ellenőrzésével stb. -

- I. Előzményei. Az inkvizíció keletkezését, működését, szigorát csak az öröklött közfelfogás és szokások, valamint az egyh. és áll. hivatalok összefonódásából adódó korabeli sajátosságok ismeretében lehet bemutatni. A milánói ediktummal Kr. u. 313: szabaddá vált ker. Egyh. öröksége e téren a római jog, mely szerint a hittel és vallással kapcsolatos vétségek kivizsgálása és büntetése állami feladat. A keresztényüldözés 3 évszázada alatt a vértanúk ezreit épp azért ölték és kínozták meg a legválogatottabb módokon, mert hitüket felségárulásnak, a császár mindenhatósága elleni bűnnek ítélték. E tisztán jogi szemlélet folytatásaként az első ker. cs-ok (I. [Nagy] Theodosius [ur. 379-395], majd I. Jusztinianosz [ur. 527-565]) idején áll. tisztviselők kutatták, hogy mennyire tartják meg a 391: államvallássá emelt kerség szabályait és szokásait. - Az Egyh-nak e célra semmiféle intézménye nem volt. A büntetések kezdetben a kiközösítéstől a száműzetésig terjedtek, halálbüntetést hittel kapcsolatos vétségekért nem alkalmaztak, ami nagy előrelépés volt az előző gyakorlathoz képest. Mind Ariust (260 k.-336), mind az ariánusok ellen harcoló (Szt) Atanázt (295/96-373) ellenfeleik száműzték (utóbbit többször is), de életüket megkímélték. Egyedül a manicheusok és a donatisták ellen alkalmaztak halálbüntetést, mivel a donatisták maguk is erőszakhoz nyúltak. - Először a Karolingok idejében (768-987) tette állami törv. a püspökök feladatává a germán pogánykorból fennmaradt babonák kivizsgálását és irtását. A régi germán törv. (a rómaihoz hasonlóan) a varázslókat tűzhalállal büntette, ami a közfelfogásban mint megszokott világi büntetés élt tovább (a tűznek ősidőktől kezdve megtisztító hatást tulajdonított minden kultúrkör). Ennek ellenére az Egyh-ban mint büntetés csak évszázadokkal később jelent meg. - A bebörtönzés és vesszőzés a 9-10. sz: mint önként vállalt, kolostori büntetés jelent meg, kizárólag szerz-ek, később világi papok megfenyítésére (flagellánsok).

- Az Egyh. és a kényszerítő eszközök. Az inkvizíció tehát nem az Egyh-tól indult ki, hanem a kk. államtól és a közfelfogásból. Tanítása tisztaságának őrzésére az Egyh. ezer éven át kizárólag lelki eszközöket és fenyítést használt: katekézist, meggyőzést, esetleg kiközösítést. Ez alapvető változást jelentett az ÓSz-hez képest, mely bizonyos vallási vétkekért előírta a halálbüntetést, a megkövezést (vö. Lev 20,27; 24,16; Szám 15,35; MTörv 17,2-5; 21,21; ApCsel 7). - Az ÓSz halálbüntetésre vonatkozó előírásait az egyházatyák (Ciprián, Órigenész és Lactantius) határozottan elutasították. Szt Optatus helyesnek vélte a tévtanítók halálbüntetését, de ebben az ósz-i törv-re hivatkozott. Szt Ágoston kezdetben ellenezte a testi büntetést, később helyeselte a pénzbírsággal, számkivetéssel v. vesszőzéssel való fenyítést, de a kínzást v. halálbüntetést elutasította. Priscillianus halálra ítélését Szt Márton, Szt Ambrus és velük együtt csaknem az egész Egyh. élesen elítélte, Nagy Szt Leó p. (ur. 440-461) azonban utóbb helyeselte. Aranyszájú Szt János súlyosan elítélte az eretnekek megölését, de bizonyos más külső fenyítékeket s a szólási és gyülekezési szabadság megvonását helyeselte. - A már működő inkvizíció ellen a kor szentjei hasonlóképp tiltakoztak, köztük Clairvaux-i Szt Bernát, aki szerint „a hitre nevelni, nem kényszeríteni kell”. Az Egyh. fölfogását jellemzi Wazo lüttichi pp. kijelentése, aki a chálons-i pp-nek hozzá intézett kérdésére határozottan a világi kard használata ellen nyilatkozott, mondván, a kegyetlen büntetések ellenkeznek az Egyh. szellemével és az Úr szavával, mely szerint a konkolyt meg kell hagyni a búza mellett; tehát elég az eretnekeket az Egyh-ból kiközösíteni. Ennek az elvnek átmeneti föladására a 12. sz: induló nagy eretnek-mozgalmak kényszerítették az Egyh-at.

- A szervezettebb föllépést főként az albigensek és katarok váltották ki, akiknek rajongó, felforgató, család- és államellenességet hirdető mozgalmával szemben csak a legszigorúbb intézkedések tűntek hatásosnak. Az eretnekmozgalmak igazi hatását az idők folyamán elmosta a feledés és a szándékos idealizálás. Korántsem a véletlen műve, hogy szélesebb körben kizárólag olyan dokumentumok lettek ismertek, melyek szerint minden egyes eretnek jámbor álmodozónak, pusztán elméleti szabadgondolkodónak, ill. az Egyh. ellen bátran föllépő mártírnak tűnik. Ezzel szemben az eretnekek föllépése gyakran a babona és kegyetlenség, lázadás és erkölcstelenség minden szélsőségét magán viselte, s a szó szoros értelmében közveszélyes volt. Nem egyszer kiváltották az egyszerű és józan rétegek erélyes tiltakozását, olykor egészen az önbíráskodásig (pl. 1114: Beauvais-ban, miközben a zsinat több eretnek ügyét tárgyalta, a nép „félve a papok engedékenységétől”, betört a börtönbe, és az eretnekeket a városon kívül megégette; ugyanez Kölnben is előfordult, s Lüttichben csak a pp. erélyes föllépése mentette meg az eretnekeket a hasonló sorstól).

- II. Kialakulása. Az inkvizíció intézménye és büntető jogköre több lépcsőben alakult ki. Az 1162-es montpellier-i és az 1163-as tours-i zsinat kidolgozta III. Sándor p. (ur. 1159-81) tervezetét az eretnekek elleni rendszeres és erélyes eljárásról. Eszerint az eretnekségek szítóit börtönre és vagyonvesztésre kellett ítélni. Ezt ismételte meg 1179: a III. lateráni zsinat. Az egyh. és világi hatalom együttes föllépése az eretnekek ellen az 1184-i veronai zsinat idejére esik. Ez az idő a római jog reneszánsza, melyből kiindulva Barbarossa (I.) Frigyes (ur. 1155-90) ném-róm. cs. (és más uralkodók) az eretnekeket az államhatalom veszélyeztetőinek mondta ki, s birod. átokkal sújtotta (jószágvesztés, számkivetés). A zsinat a vádemelési (accusatio) eljárás helyett a felkutatási (inkvizíciós) eljárást írta elő. III. Ince p. (ur. 1198-1216) e rendelkezést 1199: nemcsak megerősítette, hanem kimondta, hogy az eretnekség a régi római felségsértéssel (crimen laesae majestatis) azonos, s ellene a papságnak vádemelés nélkül is, ex officio föl kell lépnie. - A IV. lateráni zsinat 1215: az inkvizíció történetének fontos állomása: III. Ince rendelete egyh. törvényerőre emelkedett (3. kánon), II. Frigyes cs. (ur. 1212-50) 1224: birod. törv-nyé tette. Ugyanakkor a zsinat az ártatlanokra nagyobb figyelmet fordítva szabályozta az inkvizíció bírói eljárását: az egyh. és világi hatóság joga és kötelessége a gyanúsakat fölkutatni, nevüket nyilvánosságra hozni; a vádlottaknak 1 havi kegyelmi időt (tempus gratiae) adtak a javulásra, melynek elteltével a feljelentést foganatosították; 2 megbízható tanú vallomása döntő volt. - A vádlottakat 3 csoportba osztották: 1) őszinte bűnbánók, akikre vezeklést, böjtöt, alamizsnát, zarándoklást róttak; tévedésük visszavonásakor égő gyertyával a kezükben hitvallást tettek. E hitvallást és a vele kapcsolatos, megtérésre buzdító prédikációt nevezték actus fideinek (hittény), sp-ul auto da fének, melynek fordítási hiba által lett „kínvallatás” értelme. 2) kivizsgálandók, akiket börtönbe csuktak (a lat. murus, 'fal' szó téves fordítása miatt „befalazottaknak” mondták őket). 3) visszaeső v. megátalkodott eretnekek, akiket el kellett ítélni. A halálbüntetést a római jog értelmében először II. Frigyes cs. rendelte el, s hajtotta végre 1224: a felső-itáliai eretnekeken, a valdiakon. - IX. Gergely p. (ur. 1227-41) az Excommunicamus kezdetű konstitúcióval 1231: az inkvizíció jogi alapjait rendszerezte. Az eretnekek fölkutatását 1231/32: kivette a pp-ök hatásköréből, létrehozta a pápai inkvizíciót, melyet az új koldulórendekre, főként a domonkosok generálisára v. a ferencesekre, ritkábban világi papokra bízott. A főinkvizítor gyakran életével fizetett hivataláért (1208: Castelnaui Boldog Péter, 1233: Marburgi Konrád, 1252: Veronai Szt Péter). - A kínvallatás a középkor világában hasonló látványosságnak számított, mint a ker. vértanúk halála a cirkuszi játékok alkalmával. A pápák sokáig tiltották, az inkvizíció bíróságai számára végül IV. Ince p. (ur. 1243-54) 1252: engedélyezte. A vienne-i zsinat 1311: szigorúan körülírta az eljárás módját: gyenge szervezetűt és idős embert nem volt szabad kínpadra vonni, a kínvallatást csak egyszer lehetett alkalmazni, a kínpadon tett vallomást a vádlott 24 órán belül visszavonhatta; a halálraítéltet a bíróság és hozzátartozói v. mások több ízben figyelmeztethették tévedésének visszavonására, tanainak kárhoztatására. A halálos ítéletet mindig a világi hatóság hajtotta végre. A fennmaradt periratok és jegyzőkv-ek szerint a vádlottak túlnyomó részét fölmentették v. csak nagyon enyhe büntetésben részesítették (bűnbánattartás, pellengér, imádság, alamizsna-adás, böjt, zarándoklat). Halálbüntetést csak a tévedésükben hajthatatlanul kitartók, az egyh. tanítását nyilvánosan tagadók és kigúnyolók esetében alkalmaztak.

- Az inkvizíciót az Egyh. 1542: megszüntette, helyébe III. Pál p. (ur. 1534-49) a hit tisztaságára ügyelő Sacrum Officiumot állította föl (Hittani Kongregáció). Elvét és módszereit a 16. és 17. sz. hitújítói is meghonosították (Kálvin pl. az egyh-ából kiszakadó unitáriusok, VIII. Henrik [ur. 1509-47] az anglikán egyh-at el nem fogadó prot-ok, a lollardok és a hűségesküt megtagadó kat-ok, I. Erzsébet kirnő [ur. 1558-1603] a hithű kat-ok ellen alkalmazta). Emellett az eu. uralkodók a 16. sz-tól saját hatalmuk biztosítására, pol. célokra éltették tovább az inkvizíciót.

- III. Az inkvizíció az egyes orsz-okban az uralkodók elvei szerint eltérő módon és szigorúsággal működött (egyedül a skandináv orsz-okban nem volt soha). A római inkvizíció viszonylag szelíd bíróság volt. Emiatt olyanok, akik polgári bíróság elé kerültek, kitaláltak valami vallásos mozzanatot, varázslást v. jövendölést, hogy átadják őket az inkvizíciónak, melytől általában enyhébb ítéletet várhattak. - A spanyol inkvizíció viszont rendkívüli szigorúsággal és sokáig állt fenn. Azonban eredete, célja és módszerei miatt külön megítélést igényel. A 700 éves arab uralom alól épp fölszabadult sp-ok ugyanis a nehezen megszerzett nemzeti önállóság és egység megtartásának pol. céljaira használták föl, a vallási jelleg külső meghagyásával. Megszervezője a sp. nemzeti egység és kir. abszolutizmus megteremtője, Katolikus Ferdinánd (ur. 1479-1516), első főinkvizítora 1481-98: Tomasso Torquemada OP (†1498). A inkvizíció feladata nem annyira az eretnekségek üldözése volt, hiszen Spo-ban eretnekmozgalom e korban alig akadt, mint inkább az újonnan alakult ker. kirság elleni számos szervezkedés földerítése és leverése. Kegyetlensége (hosszas vizsgálati fogság, kínvallatás, máglyahalál, életfogytiglan való börtön) ellen a pápák is gyakran fölemelték szavukat, nem sok eredménnyel. Az intézményt csak 1820: törölték el. Hogy a sp. inkvizíció pol. célja, a nemzeti egység fönntartása más módon elérhető lett volna-e, azt ma nehéz megmondani, már csak azért is, mert hasonló célok érdekében a pol. hatalom azóta is minden eszközt igénybe vesz.

- Fro-ban az inkvizíció nem volt jelentős. A 13. sz. elején több városban támadtak rá az inkvizítorokra, Carcassonból ki is űzték őket. IV. (Szép) Fülöp fr. kir. (ur. 1285-1314) az inkvizíciót pol. céllal használta föl, hogy a Templomos Lovagrenddel leszámoljon és vagyonukat elkobozza. 1551: a hit kérdését I. Ferenc (ur. 1515-47) a parlamentre bízta, ettől kezdve az inkvizíció a kir. önkényt szolgálta.

- No-ban az inkvizíciót 1231: Marburgi Konrád OFM (Árpádházi Szt Erzsébet gyóntatója) vezette be, akit 1233: a földühödött lovagok meggyilkoltak. A 16. és 17. sz: a boszorkánypereket is az inkvizíció hatáskörébe vonták. Az embertelen és véres boszorkányüldözés ellen, a közvéleménnyel is szembeszállva, főleg a jezsuiták küzdöttek. Adam Tannert a boszorkányperek enyhítését célzó munkája miatt mint eretneket börtönbe vetették (1627); hasonló sorsra jutott Cornelius Loos is a boszorkánypereket elítélő De vera et falsa magia c. munkájával. -

- Mo-on a huszita háború idején Marchiai Szt Jakab OFM működött mint főinkvizítor. Eretnekégetésről azonban a magyar tört. nem tud. A híres „Lutherani comburantur”, 'a lutheránusokat el kell égetni'-elv, melyet az 1525-i ogy. Werbőczi indítványára törv-be iktatott, inkább a közfelháborodás kitörésének tekintendő, és sohasem lett belőle gyakorlat.

IV. Megítélése. Az inkvizíció az egyházellenes mozgalmak valóságos vesszőparipája lett. Hibáztatni kell a korra jellemző törvénykezés barbár és kegyetlen módját, melyet a római jog, valamint a frank és germán jogszokások egyesítése eredményezett, de tudni kell, hogy ez a kort ált. jellemezte. Ugyancsak hibáztatni kell az Egyh. egyes képviselőjének túlkapásait. Elutasítandó azonban az a szemlélet, mely az Egyh-at az inkvizíció miatt hitelét vesztett intézménynek igyekszik föltüntetni. Az inkvizíció áldozatainak száma nagy volt, de távolról sem annyi (százezrek), mint azt az elfogult történetírás igyekszik föltüntetni (szabadkőművesek). Minden tudományos alapot nélkülöz, hogy a sp. inkvizíció jellemzőit, szigorát egybemossák ált. az inkvizíció működésével. Az inkvizíció megítélésekor több tárgyilagosságra és a rendelkezésre álló dokumentumok elfogulatlanabb földolgozására lenne szükség, mint ez mind a mai napig történt.

FK :)

végre használják is