Lukács 23:43 -ban található versét hogyan lehet érteni? "Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban. " vagy más fordítás szerint "Bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban. "

Nem csak az 'élő embert' jelenti, nem csak ebben az értelemben használja a Biblia a lélek szót, hanem 'holt lélek'-nek is írja az embert, miután meghalt. A Biblia e jellemzőket világosan tárgyalja, ellenben, a 'halhatatlan lélek' fogalma valahogy kimaradt.

Tehát valójában nem lenne összeegyeztethető a szó jelentése, ha a teljes Írást nézzük.

Ezek szerint vagy az egyiket, vagy a másikat kell jelenteni e szónak.

Ez a héber és görög szó most akkor halandót, vagy halhatatlant jelent? Mivel ezzel a szóval a Biblia nem hozza összefüggésbe a halhatatlanságot,(hanem csak az ellenkezőjét), csak a 'szellem' kifejezéssel, így nem nehéz arra gondolni, hogy a bibliai lélek halandó.

Érdekes a Máté 10:28-as első felének értelmezése azok részéről, akik a halhatatlanságot belemagyarázzák, mert bár van olyan, hogy valaki csak a testet tudja megölni, a lelket nem, de a mondat második fele rögtön érthetővé teszi, hogy van aki mind a kettőt.

Az viszont olyan nagyon nem zavar, hogy a bibliából pontosan követhető érveimet egyesek ellentmondásosnak nevezik, hiszen biztos vagyok benne, hogy sokan vannak azok is, akik meg tudják különböztetni az összefüggéstelenséget a következetestől.

Nos. Egy bibliai vers értelmezését úgy kommentálni, mintha én ahhoz bármit hozzátennék, enyhén szólva csúsztatás. (a cikkből úgy tűnik, hozzátenni az Új Világ fordítás szokása)

Tehát te is folyamatosan hozzáteszel ezt-azt a Bibliához, mikor a verseket magyarázod?

"Pontosan azt tetted hozzá a vershez, hogy az első felében szereplő "...de a lelket nem tudják megölni", mondatrészt - a mondat második felét figyelmen kívül hagyva -, úgy értelmezed, mintha ez azt bizonyítaná, hogy a lélek halhatatlan."

Továbbra is azt mondom, ebben a versben sehol nincs szó a lélek megsemmisítéséről, és ez egyértelmű is.

Ezt a tanítást az általam korábban írt versek támasztják alá, melyek mind a lélek halhatatlanságát bizonyítják.

Ádám földi teste szenvedett halált engedetlensége miatt, hiszen az vétetett a porból.

"Milyen Isten képet dédelgetsz? Aki képes lenne ilyen eljárásra. Megteremti az embert, akik közül nem mindenki hajlandó vele együtműködni, ezt Ő úgy oldja meg, hogy nem hagyja Őket sohasem meghalni, hanem kirekeszti őket valahova. Miért? Hogy csorogjon a nyáluk?"

Ezt a logikát követve az sem lenne ésszerű Istentől, hogy mindenestül elpusztítson valakit, majd újjáteremtse az Ítéletre.

"láttam a halottakat, nagyokat és kicsiket a trón előtt állni, és tekercsek nyittattak fel. De felnyittatott egy másik tekercs is; ez az élet tekercse. És megítélték a halottakat a tekercsekben megírtakból, a tetteik szerint . . . , és megítélték őket egyénenként a tetteik szerint” (Jelenések 20:12, 13). Meg kell jegyeznünk, hogy nem az alapján ítélik meg az egyes személyeket, amit a haláluk előtt tettek vagy nem tettek (Róma 6:7). Az ítélet inkább a felnyitandó ’tekercsekkel’ függ össze. Hogy valakinek a neve bekerül-e ’az élet tekercsébe’, azt az határozza majd meg, hogy milyen életet él, miután megismeri a tekercsek tartalmát."

Megmondom őszintén ez a részlet nekem kissé zavaros. Mintha önmagaddal kerülnél ellentmondásba.

egyszer ezt írod: "Meg kell jegyeznünk, hogy nem az alapján ítélik meg az egyes személyeket, amit a haláluk előtt tettek vagy nem tettek (Róma 6:7)" Alább pedig ezt: "Hogy valakinek a neve bekerül-e ’az élet tekercsébe’, azt az határozza majd meg, hogy milyen életet él, miután megismeri a tekercsek tartalmát.""

A Róma 6. fejezetből az is kitűnik, hogy a 7. verset hibásan értelmezed. Nem arról van szó, hogy nem az életében tettek alapján ítélnék meg az móembert (akkor mi alapján??). A vers magyarázata még az 5. fej. 20. versétől indul ki. "A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék, de ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik."

Ebből a versből kiindulva teszi fel a kérdést Pál: akkor maradjunk meg minél mónagyobb bűneinkben, mert akkor minél nagyobb lesz Isten kegyelme?

Rögtön megválaszolja: Nem!

Mert a keresztény ember meghalt a bűnnek (a bűn számára)!(2. vers)

Ezt a gondolatmenetet folytatja a 6. versben: "Tudván azt, hogy a MI Ó EMBERÜNK VELE MEGFESZÍTTETETT, ...., hogy ez után ne szolgáljunk a bűnnek:"

7. vers "Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól." Tehát nem a testi halálról ír Pál itt, hanem az óember "haláláról"- elmúlásáról.

Lélek: nekem mindegy, hogy léleknek, szellemnek vagy akárminek is nevezed. Egy a lényeg: az ember Istentől teremtetett halandó földi test és Istentől teremtetett halhatatlan valami kettőse!

Hogy kit láttak, arról azt hiszem, már bőven írtam. Illés halhatatlan akármijét látták. (hogy bele ne köss a lélek szóba)

Korintusz 15:50–56 a feltámadás utáni romolhatatlan testről ír! Hiszen mindenki testben fog feltámadni. Nincs a-b-c kategóriás feltámadás.

A következő válaszodban használt igazak-igazságtalanok kifejezést sem bibliai értelemben használod. Fölösleges az "igazságtalanok"-nak olyan értelmet adni, mintha az "igazság nélkülit" jelentene, vagyis olyat, aki önhibáján kívül nem ismerhette Krisztus igazságát. A két szó egyszerűen jókat és gonoszakat jelent.

Akárcsak a Mt. 25, 31-46 mely bizonyítéka mind a gonoszok feltámadásának, mind azok örök büntetésének is!

Nem tartom furcsának az említett kifejezések hiányát, mert ha így explicit nincsenek is benne, implicite minden elemük megtalálható és bizonyítható a Szentírásban!

Ki vádolta a másikat korábban a betűhöz való ragaszkodással?

A korai egyházatyák és a Szentháromság témájához, valamint annak a Jehova Tanúi féle interpretációjához ajánlom:

www.apologia.hu -Könyv, film- kereszténység -Kell-e hinned a Háromságban? c. cikket, melynek írója világosan cáfolja a Tanúk állításait a kérdésben.

Meg aztán ha az ember (különváló, halhatatlan) lelkéről beszélünk, akkor hogy beszélhetünk az emberről, mint (elő, vagy holt) lélekről? Ez a hebraizmus, amiről már korábban írtam. (-izmus, 1-1 nyelvre jellemző kifejezési forma)

Így a holt lélek sem jelent mást, mint a halott embert (emberi testet).

Egy a lényeg: az ember Istentől teremtetett halandó földi test és Istentől teremtetett halhatatlan valami kettőse!

Mivel látom, hogy a 'lélek' és "szellem' bibliai szavakat nem látod tisztán, pontosítanom kell:

A Bibliában a „lélek” szó a héber ne′fes és a görög pszü·khé′ szavak megfelelője. A szó bibliai használata alapján felismerhető, hogy a lélek szó egyaránt vonatkozik emberre és állatra, vagy az emberi és az állati életre. Sokak szerint azonban a „lélek” az ember anyagtalan vagy szellemi részét jelenti, amely túléli a test halálát. Mások az életelvet értik alatta. Ám e két utóbbi felfogás nem bibliai tanítás.

A 'szellem': A héber rú′ach és a görög pneu′ma szónak, melyet gyakran a „szellem” szóval fordítanak, több jelentése van. Mindkettő vonatkozhat arra, ami az emberek számára láthatatlan, és arra, ami mozgásban levő erőre utaló bizonyítékkal szolgál. A héber és görög szó utalhat: 1. a szélre, 2. a földi teremtmények tevékeny életerejére, 3. az ember jelképes szívéből fakadó indítóerőre, ami arra ösztönzi, hogy bizonyos módon beszéljen és cselekedjen, 4. láthatatlan forrásból származó ihletett kijelentésekre, 5. szellemszemélyekre és 6. Isten tevékeny erejére, a szent szellemre.

Látható, hogy a két külön szónak eltérő jelentése is van.

Most ezek fényében kellene értelmezni a kérdéses írásszövegeket, mert ha még a szavak pontos jelentését sem értjük, akkor nem várható tisztánlátás.

A Biblia kijelenti: „formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét” (1Mózes 2:7). Noha Ádám életét a légzés tartotta fenn, az, hogy az orrába „életnek lehelletét” lehelték, sokkal többet jelentett annál, hogy levegő került a tüdejébe. Isten valójában az élet szikráját vitte Ádám élettelen testébe, azaz „életerőt” adott neki, mely minden földi teremtményben ott munkálkodik (1Mózes 6:17; 7:22, NW). A Biblia „szellemként” utal erre az éltető erőre (Jakab 2:26). Ezt a szellemet az elektromos áramhoz lehetne hasonlítani, mely például a háztartási gépeket is működteti. Az áram nem veszi fel az általa működtetett gép jellegzetességeit, hasonlóképpen az életerő sem veszi fel az általa éltetett teremtmény egyetlen jellemvonását sem. Nincs személyisége, és nem képes gondolkodni. Vagyis az élő embernél szerephez jut a 'szellem' kifejezés is, de ez nem azonos a 'lélekkel'.

Mi történik a szellemmel (tehát nem a 'lélekkel'), amikor valaki meghal? A Zsoltárok 146:4 (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat fordítása) ezt mondja: „elszáll szelleme, visszatér földjéhez, azon a napon elvesznek szándékai.” Amikor az ember meghal, a szelleme, melynek nincs személyisége, nem él tovább szellemteremtményként egy másik birodalomban, hanem „visszatér Istenhez, aki adta” (Prédikátor 12:7, Újfordítású revideált Biblia [12:9]). Ez annyit jelent, hogy az illetőnek a jövőbeli életre vonatkozó minden reménysége ettől kezdve teljes egészében Isten kezében van. Mikor a ház tulajdonjoga a tulajdonosra 'száll', nyilván nem szó szerint.

Szókratész és Platón, ókori görög filozófusok úgy gondolták, hogy az emberben van egy lélek, mely az egyén halála után tovább él, és soha nem hal meg. Mit tanít a Biblia a lélekről? „Lőn [Ádám] élő lélekké” — mondja az 1Mózes 2:7. Ádám nem kapott lelket, ő maga, vagyis az egész emberi lény volt a lélek. A Szentírás elmondja, hogy a lélek dolgozhat, étel után sóvároghat, sírhat és így tovább (3Mózes 23:30, Komáromi-fordítás; 5Mózes 12:20; Zsoltárok 119:28). Igen, az ember maga a lélek. Amikor meghal az ember, a lélek hal meg (Ezékiel 18:4).

Ez nem pusztán egy sajátos héber kifejezésmód, hanem a Biblia tanítása a LÉLEKRŐL! Kezdetben az első keresztények is így adták elő. Természetesen ellentmondás lenne a teljes Biblia lapjain, ha ezt a Jézus előtt élők gondolták volna csak így.

„por vagy te s ismét porrá leszel” Hol volt Ádám, mielőtt Jehova megteremtette a föld porából, és életet adott neki? Egyszerűen nem létezett. Amikor pedig meghalt, ugyanebbe az állapotba, a nemlétezés állapotába tért vissza. Beszél itt, vagy valahol máshol arról az Írás, hogy a testen kívűl valami túlélné a halált? És ha nem beszél, miért nem? Miért ne adott volna Isten erről is világos, érthető magyarázatot, mint sok ettől kevésbé fontos dologról? Mert ez tagadhatatlanul fontos kérdés, nem? A halottak állapotáról a Prédikátor 9:7, 12 (Kámory-fordítás) ezt az egyértelmű felvilágosítást adja: „a holtak . . . mitsem tudnak . . . sem tevékenység, sem elmélés, sem tudvány, sem bölcseség nincsen a koporsóban, a hová menendő vagy.” Ezekre a versekre sem reagáltál még!

Most pedig figyeljük meg az igazságos férfinak, Jóbnak az esetét, aki sokat szenvedett. Szeretett volna megszabadulni keserves helyzetéből, ezért így imádkozott: „Ó, bárcsak elrejtenél a seolban [pokolban, Douay Version], rejtegetnél, míg el nem fordul haragod” (Jób 14:13, NW). Milyen képtelenség lenne azt gondolni, hogy Jób egy forró, tüzes helyre akart védelemért menekülni! Jóbnak a „pokol” egyszerűen csak a sír volt, ahol a szenvedései megszűnnek. A bibliai pokol tehát az emberiség közös sírja, ahová mind a jók, mind a rosszak mennek. Ez azért érdekes, mert egészen a legutóbbi időkig a legtöbb "kersztény" egyház a szó szerinti tüzes pokolban hitt, és még ma is ezt hiszik a hívek. De sok csoport még ma is ezt tanítja, természetesen a bibliára hivatkozva. Nyilván ennek is a halhatatlan lélek az alapja.

Lehetséges-e, hogy a pokol tüze a mindent felemésztő, teljes pusztulást jelképezi? A Biblia elkülöníti a hadészt, azaz a poklot a tűz gondolatától, amikor ezt írja: „A halált és a hadészt pedig a tűz tavába vetették.” Az itt említett tó jelképes, mivel a halál és a pokol (hadész), melyet belevetnek, nem éghet meg szó szerint. „Ez [a tűz tava] jelenti a második halált”, arra pedig nincs remény, hogy ebből a halálból feltámadjon valaki (Jelenések 20:14).

A tűz tava hasonlót jelent, mint „a tüzes gyehenna [pokol tüze, Katolikus fordítás]”, melyről Jézus beszélt (Máté 5:22; Márk 9:47, 48). A gyehenna szó 12-szer szerepel a Keresztény Görög Iratokban, és a Jeruzsálem falain kívül található Hinnom völgyére utal. Amikor Jézus a földön élt, a völgyet szemétlerakóhelyként használták, és ide dobták „a bűnözők holttesteit, az állatok hulláit és minden szennyes dolgot” (Smith’s Dictionary of the Bible). A tüzet kénnel tartották életben, hogy elégjen a hulladék. Jézus találóan ezt a völgyet használta az örök pusztulás jelképeként.

A gyehennához hasonlóan a tűz tava is örök pusztulást jelképez. A halál és a hadész abban az értelemben ’vettetnek’ bele, hogy el lesznek pusztítva, amikor az emberiség megszabadul a bűntől, és fel lesz oldva a halál ítélete alól.

"Ezt a logikát követve az sem lenne ésszerű Istentől, hogy mindenestül elpusztítson valakit, majd újjáteremtse az Ítéletre."

Nem is írtam, hogy az ítélet kedvéért a bűnösök fel lesznek támasztva. Az ítélet a halál volt kezdettől fogva, semmi más. Sem "tüzes pokol", sem "kirekesztés", mindkettőre csak azért van szügsége azoknak akik ezekben hisznek, hogy a halhatatlannak képzelt 'lelket' valahova helyezni tudják, de ez már utólagos belemagyarázás.

Az 'ítélet feltámadása' és hasonló kifejezések pedig az 1000 éves időszakban tett cselekedetek végén lesznek megítélve.

A korai egyházatyák, a középkori teológusok, és a hitújítók amellett érveltek, hogy a pokolban átélt gyötrelem örökké tart. Ennek ellenére ma is vannak szép számmal olyan elismert kutatók, biblia tudósok, akik ezt az "örök gyötrelmet" még csak képletesen sem gondolják helyesnek.

Nagy-Britanniában az egyikük, John R. W. Stott azt írja, hogy „az Írások a megsemmisülés felé irányítják a figyelmet, és ’az öntudatuknál lévők örökös gyötrése’ egy hagyomány, amely megadja magát az Írások legfelsőbb hatalmának.” (Essentials—A Liberal-Evangelical Dialogue.)

Az első érve magában foglalja a nyelvészetet. Elmagyarázza, hogy amikor a Biblia a végső kárhozat állapotára utal, gyakran használja a „megsemmisítés” szóra a görög „apollumi (megsemmisít) igét és az apòleia (megsemmisülés) főnevet.” Vajon ezek a szavak a gyötrelemre utalnak? Stott rámutat arra, hogy amikor az ige cselekvést fejez ki és tárgyas ragozású, az „apollumi” jelentése „megölni” (Máté 2:13; 12:14; 21:41). Így, amikor a Máté 10:28 a Békés—Dalos fordítás szerint megemlíti, hogy Isten elveszti ’a lelket meg a testet is a pokolban’, a benne rejlő értelem: elveszteni a halálban, és nem pedig az örök szenvedésben. A Máté 7:13, 14-ben Jézus szembeállítja a ’keskeny utat, a mely az életre visz’ a ’széles úttal, a mely a veszedelemre visz’. Stott megjegyzi: „Furcsának tűnne akkor, ha az emberek, akik állítólag elszenvedik a pusztulást, ténylegesen nem semmisülnek meg.” Joggal jut el arra a következtetésre: „Ha a megölés azt jelenti, hogy megfosztják a testet az élettől, akkor úgy tűnik, a pokol mind a fizikai, mind a szellemi élet elvesztését jelenti, ami valójában a lét megszűnése.” (Essentials, 315, 316. oldal.)

Még mindig sok vallásos ember fog egyetérteni a déli baptista egyház elnökével, Morris H. Chapmannel, aki ezt mondta: „Én egy betű szerinti pokolról prédikálok.” Majd hozzáfűzi: „A Biblia ezt ’tűznek tavaként’ említi, és én nem gondolom, hogy ezen a meghatározáson bármit is javíthatnánk.”

Való igaz, a Bibliában használt ábrázolások felidézhetik a gyötrelemről alkotott képet. Az Essentials című könyv azonban megjegyzi: „Kétségtelen, mivel mindannyian tapasztaltuk már az átható fájdalmat, amikor megégettük magunkat, a tűz gondolatainkban párosul ’az öntudatos gyötrelemmel’. Viszont a tűz fő funkciója nem az, hogy fájdalmat okozzon, hanem a megsemmisülés biztosítása, ahogyan erről a világ összes hamvasztó kemencéje is tanúskodik” (316. oldal). Ha a szemünk előtt tartjuk ezt a lényeges különbséget, ez segíteni fog nekünk annak elkerülésében, hogy valami olyasmit olvassunk bele az Írásokba, ami tulajdonképpen nincs is bennük. Néhány példa erre:

Azokkal kapcsolatosan, akiket a Gyehennára vetnek, Jézus azt mondta: „az ő férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik” (Márk 9:47, 48). Judit apokrif könyve szavainak a befolyásoló hatására („Tűzzel és féreggel veri testüket, fájdalmukban örökké jajgatnak” [Judit 16:17, Katolikus fordítás]) néhány bibliai szövegmagyarázat azt állítja, hogy Jézus szavai tartalmazzák az örök gyötrelmet. Judit apokrif könyvének — mivel nem Istentől ihletett — nehezen lehet döntő jellege abban, hogy meghatározza Márk írásainak az értelmét. Az Ésaiás 66:24, az az írás, amelyre Jézus valószínűleg utalt, azt mondja, hogy a tűz és a féreg megsemmisíti Isten ellenségeinek halott testét (ahogy Ésaiás mondja, azoknak „holttesteit”). Nincs egyetlen utalás sem az öntudatuknál lévők örökké tartó gyötrésére sem Ésaiás, sem Jézus szavaiban. A tűz képe a teljes megsemmisülést szimbolizálja.

A Jelenések 14:9–11 beszél olyanokról, akik ”kínoztatnak tűzzel és kénkővel . . . és az ő kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké.” Ez vajon azt bizonyítja, hogy örökké gyötrik az öntudatuknál lévő személyeket a pokoltűzben? Tulajdonképpen mindezek a részletek azt mutatják, hogy a bűnöst kínozzák, és nem azt, hogy örökké kínozzák. A szöveg azt állítja, hogy a füst az — ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a tűz, mint megsemmisítő elem jelen van —, ami állandó lesz és nem pedig a tüzes gyötrelem.

A Jelenések 20:10–15 azt mondja, hogy „a tűz és a kénkő tavában . . . kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké.” Első olvasásra ez talán úgy tűnik, hogy bizonyítéka az öntudatuknál lévő személyek tűzzel történő örökös kínzásának, de határozottan állíthatjuk: ez nem így van. Miért? Többek között „a fenevad és a hamis próféta”, valamint a „pokol pedig és a halál [Hádesz, New World Translation]” a ’tűznek tavában’ fogják végezni, ahogy itt nevezi. Amint már talán könnyen kikövetkeztetted: a fenevad, a hamis próféta, a halál és a Hádesz nem betű szerinti személyek; éppen ezért nem élhetnek át öntudatos állapotban gyötrelmeket. G. B. Caird ezzel szemben azt írja az A Commentary on the Revelation of St. John the Divine című könyvben, hogy „a tűznek tava a megsemmisülést, a teljes elfeledést” jelenti. Ennek a felismerésére könnyen eljuthatunk, mivel maga a Biblia állítja a tűznek taváról: „Ez a második halál, a tűznek tava” (Jelenések 20:14).

Mindezen érvek ellenére sok hívő kitart amellett, hogy a „megsemmisülés” nem azt jelenti, amit a szó valójában mond, hanem örök öntudatot, vagy örökös gyötrelmet jelent. Miért? Gondolkodásmódjukra hatással van a pokoltűz vallási ikertestvére: az emberi lélek halhatatlanságának tantétele. És mivel az egyházaik évszázadokon keresztül táplálták ezt az ikerpárt, ezért talán úgy érzik, hogy azok a szövegek, amelyek a megsemmisülésről szólnak, tulajdonképpen örökös öntudatot, vagy kínzást jelentenek. Elvégre a halhatatlan emberi lélek nem múlhat el — legalábbis így gondolkodnak sokan.

De figyeld meg azt az érvet, amelyet egy anglikán lelkész, Philip E. Hughes hozott fel: „Azt állítani, hogy egyedül az emberi lélek vele születetten halhatatlan, olyan állásfoglalás támogatását jelenti, amelyet az Írások tanításai sehol sem erősítenek meg, mivel az emberi természet bibliai leírásában mindig szerves összetételben látható mind a szellemi, mind a testi . . . Isten figyelmeztetése a kezdetnél a tiltott fával kapcsolatban: „a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz”, az embernek szólt, mint testi-szellemi teremtménynek —, és mert evett róla, mivel testi-szellemi teremtmény volt, meg kellett halnia. Nincs utalás arra, hogy egy része ne halt volna meg és így arra sincs, hogy csak részben halt volna meg” (The True Image—The Origin and Destiny of Man in Christ).

Hasonlóan a teológus Clark Pinnock megjegyzi: „Ez a felfogás [hogy az emberi lélek halhatatlan], réges-régóta hatással van a teológiára, azonban ennek nincs bibliai alapja. A Biblia nem tanítja a lélek halhatatlan voltát.”

Hogyan érintik ezek a részletek az örök gyötrelem tantételét? Még a XVII. században az esszéíró, William Temple megjegyezte: „Vannak olyan [írások], amelyek a kiolthatatlan tűzbe vetésről beszélnek. De ha nem azzal a feltételezéssel közelítjük meg ezeket, hogy amit belevetnek, az elpusztíthatatlan, akkor az a benyomás ér bennünket, hogy nem fog örökké égni, hanem megsemmisül.” Ez a pontos elemzés még mindig igaznak bizonyul, mivel ez az, amit a Biblia tulajdonképpen tanít.

„Ezek elmennek az örök levágásra, az igazak pedig az örök életre” (Máté 25:46).

Némely ember előtt visszataszító az a gondolat, hogy egyesek mindörökre meg lesznek semmisítve. Így vélekednek az univerzalisták, akik azt hiszik, hogy idővel minden ember megmentésben részesül. I. sz. harmadik századában az egyházi író, Origenész kacérkodott a minden ember végső megmentésének gondolatával. Anélkül, hogy azért olyan messzire mennének, egyesek — akik egyébként kereszténynek vallják magukat — ma is annak a véleményüknek adnak hangot, hogy talán minden ember feltámad, még a „nagy nyomorúság” jövőbeni áldozatai is (Máté 24:21, 22).

Akik ezzel a gondolattal foglalkoznak, azok akaratlanul is veszélyesen megközelítik a kereszténységnek az „általános feltámadásról” szóló tanítását. Az egyházak zöme azt tanítja, hogy az ÖSSZES ember holtteste feltámad, hogy újra egyesüljön a saját lelkével a mennyben vagy a „pokolban”. A Biblia azonban nem tanít ilyen „általános feltámadást”, ahogyan azt a kereszténység gondolja, sem azt, hogy MINDEN halott, még a gonoszok is feltámadnak, vagyis visszatérnek az életbe.

NEM MINDEN HALOTT FOG FELTÁMADNI

Jézus rámutatott, hogy nem mindenki fog feltámadni. Ezt akkor mondta, amikor választ adott a sadduceusok ravasz kérdésére, akik azt vallották, hogy senki sem fog feltámadni. Jézus olyanokról beszélt, „akik méltókká lettek arra, hogy elnyerjék a dolgok ama rendszerét és a halottak közül való feltámadást” (Lukács 20:35). Szavai azt sejtetik, hogy nem mindenki bizonyul méltónak a feltámadásra Isten megígért új rendjében.

A Jelenések 20. fejezetében — amely a „többi halott” feltámadásával foglalkozik, akik nem részesültek az „első feltámadásban” — a Biblia azt mondja, hogy a „tenger” és a „Hádesz” kiadja a benne levő halottakat. Nem mondja, hogy a halottak a „tűz tavából” vagy a „második halálból” is előjönnek, amit más helyen „Gyehennának” [héberül: Ge′i Honnom′] nevez a Biblia (Lukács 12:5). Amiként a „tenger” szó azoknak a közös sírgödrét jelenti, akik a tenger mély vizeiben lelték halálukat, és akiknek a testét sohasem földelték el, ugyanúgy a görög „Hádesz” szó sem valamilyen egyéni sírra, hanem az emberiség közös földi sírgödrére utal. A Héber Iratokban használt „Seol” szónak felel meg. Jézus kijelentette: „Halott voltam, de íme élek örökkön örökké és nálam vannak a halál és a Hádesz kulcsai” (Jelenések 1:18). Millenniumi uralma idején felhasználja ezeket a „kulcsokat”, hogy felszabadítsa a halál alól azokat, „akik méltókká lettek arra, hogy elnyerjék a dolgok ama rendszerét és a halottak közül való feltámadást”.

Másrészt a Szentírás sehol sem tesz olyan kijelentést, hogy Krisztusnál lennének a Gyehenna kulcsai. Ő így beszél a Gyehennáról: „Ne azoktól ijedjetek meg, akik megölik a testet, de a lelket nem ölhetik meg, hanem inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet el tudja pusztítani a Gyehennában!” (Máté 10:28). Amikor ezt a szövegrészt magyarázza Immortality of the Soul or Resurrection of the Dead? [A lélek halhatatlansága vagy a feltámadás?] című francia nyelven megjelent könyvében, Oscar Cullmann professzor ezt írja: „a psy·khé′ [lélek] szó itt nem a lélek görög felfogását jelenti, hanem helyesebben ’élet’-nek kellene fordítani . . . W. G. Kümmel . . . is joggal írja: a Máté 10:28 ’nem a lélek halhatatlanságát igyekszik kihangsúlyozni, hanem azt a tényt akarja kiemelni, hogy egyedül Isten képes elpusztítani nemcsak a földi életet, de a mennyei életet is’.” Igen, a Gyehenna a végleges pusztulást jelenti, amiből semmiféle feltámadás nem lehetséges. A The New Bible Commentary [Új bibliamagyarázat] (második kiadás, 786. oldal) így határozza meg a Gyehenna szót: „a ’második halál’ ábrázolása” (Jelenések 21:8).

Nos, a Biblia határozottan megmutatja, hogy lesznek olyanok, akik a jelképes Gyehennában fejezik be életüket, mielőtt az 1000 éves Ítéletnap elkezdődik (Mivel az 'ítéletnap' nem egy 24 órás időszakot jelent. Majd kifejtem). Jézus azt mondta a bűnbánatot nem tanúsító írástudóknak és farizeusoknak, hogy ők és pogány prozelitáik méltók a Gyehennára, vagy szó szerint: ’a Gyehenna fiai’ (Máté 23:15, 33–35; lásd még a János 9:39–41; 15:22–24). Ha még a farizeusok prozelitája is méltó a Gyehennára, méghozzá ’kétszerte inkább, mint ők maguk’, mennyivel inkább méltó rá Iskariót Júdás, aki galád üzletet kötött velük, hogy elárulja Isten Fiát! Jézus erre utalt, amikor Júdást a „pusztulás fiának” nevezte (János 17:12). Hasonlóképpen a megbánást nem tanúsító hittagadók a haláluk alkalmával nem a Seolba vagy Hádeszbe, hanem a Gyehennára kerülnek (Zsidók 6:4–8; 2Péter 2:1). Ugyanez vonatkozik azokra az önátadott keresztényekre is, akik kitartanak a szándékos bűnben, vagy akik „meghátrálnak” (Zsidók 10:26–31, 38, 39). Ezek csupán példák, amelyek megmutatják, hogy egyesek már a „dolgok jelen rendszerében” olyan bűnt követtek el, amire még a dolgok „eljövendő” rendszerében sem lesz bűnbocsánat (Máté 12:31, 32; vö. 1János 5:16). Ezek tehát nem fognak feltámadni.

Bár Jehova csodálatosan „türelmesnek” bizonyult, mivel „azt akarja, hogy mindenki bűnbánatra jusson”, azért tudja, hogy nem minden ember fog megbánásra jutni. Ezért figyelmeztetett Jézus arra, hogy ’attól féljünk, aki mind a lelket [életet], mind a testet el tudja pusztítani a Gyehennában’. Ezt a szövegrészt kommentálva a New International Dictionary of New Testament Theology [Az Újszövetség új teológiai szótára] kijelenti: „ A Máté 10:28 nem a lélek lehetséges halhatatlanságát tanítja, hanem a bűnbánatot nem tanúsító személy ellen hozott isteni ítélet visszavonhatatlan jellegét.”

Hegyi Beszédében Jézus kijelentette: „Menjetek át a szűk kapun, mert széles és tágas az út, amely a pusztulásba [görögül: apoleia] visz és sokan járnak azon; viszont szűk a kapu és keskeny az út, amely az életbe visz, és kevesen találják meg azt” (Máté 7:13, 14). A görög lexikonok szerint az apoleia kifejezés jelentése: „megsemmisítés”, „örök pusztulás” (Arndt és Gingrich), vagy „végleges pusztulás, nemcsak a fizikai létből való kitörlés értelmében” (Theological Dictionary of the New Testament) [Az Újszövetség teológiai szótára]. Nincs tehát semmilyen bibliai alapunk arra, hogy érzelgősen azt higgyük: a ma élő embereknek, akik a világ kezdete óta valaha megtörtént legnagyobb „nyomorúság” előtt állnak, más választásuk lehetne, mint „élet” vagy „pusztulás” (Máté 24:21, 22).

Mi ennek a nagy zürzavarnak az oka?

Miért van ez a zűrzavar azzal kapcsolatban, hogy mit mond a Biblia a pokolról?

„Sok zűrzavart és félreértést okoztak a Biblia korai fordítói azzal, hogy a héber seol, valamint a görög hádesz és gyehenna szavakat rendszeresen a pokol szóval fordították. Az, hogy a Biblia átdolgozott kiadásainak fordítói egyszerűen átírták ezeket a szavakat, nem volt elegendő e zűrzavar és hamis felfogás eloszlatásához” (The Encyclopedia Americana. [1942] XIV. köt., 81. o.).

A fordítók engedték, hogy személyes elképzelésük színesebbé tegye a művüket, ahelyett hogy következetesek lettek volna az eredeti nyelvek kifejezéseinek fordításában. Például: 1. A se’ól′ szót a Károli-fordítás ilyen kifejezésekkel adja vissza: „sír”, „koporsó”, „pokol”, „seol”, „alvilág”; a hai′dészt: „pokol”, „sír”. 2. Az Újfordítású revideált Biblia a hai′dész helyett a „halottak birodalma” és a „pokol” kifejezéseket használja. 3. A Katolikus fordítás a hai′dész esetében így fordít: „pokol” és „alvilág”. S a ge′en·na szót a „kárhozat”, illetve a „pokol” szóval adja vissza, noha ez utóbbit a hai′dész fordításaként is használja. Ily módon az eredeti nyelv megfelelő kifejezéseinek pontos jelentése elmosódik.

Ez a pontatlanság sok más kifejezéssel és helyen "becsúszott" az Írásokba, mint a "fordítói szabadság" megnyilvánulásai. Ezt sokszor az előre kialakult vallásos véleményük befolyásolta. Ezért kutatunk, és hasonlítgatjuk össze az Írásokat. Igen ahhoz, hogy az ÚVF is hitelesnek bizonyúljon, ezt is számtalanszor "leellenőrizzük", pedig a Társulat valóban kiváló munkát végzett, méltó a bizalomra.

Többször írtam az 1000 évről, amit a Biblia említ.

Az ezer év — Szó szerinti vagy jelképes?

Mivel a bibliai Jelenések könyvének legnagyobb része jelképes nyelvezettel íródott, felmerül a kérdés: Mi a helyzet Krisztus ezeréves uralmával, amelyről a Jelenések könyve beszél? Ez szó szerinti vagy jelképes időszak?

Minden bizonyíték amellett szól, hogy szó szerinti ezeréves időszakról van szó. Figyeld meg: Pál apostol Krisztus ezeréves uralmára, melyben az emberiség megítéltetik, úgy utal, mint napra (Cselekedetek 17:31; Jelenések 20:4). Péter apostol azt írta, hogy egy nap (24 óra) Jehovánál ezer év (2Péter 3:8). Ez azt bizonyítja, hogy ez az ítélet „napja” szó szerint ezer évig fog tartani. Ezenkívül a Jelenések 20:3, 5–7-ben négy helyen (a Károli fordításban három helyen) olvashatjuk azt, hogy „az ezer esztendő”, nem pedig „ezer esztendő” (kiemelés tőlünk). Úgy tűnik, ez azt jelzi, hogy meghatározott hosszúságú időről van szó.

Ne felejtsétek el, hogy odaát az örökkévalóságban megszűnik az a fogalom, hogy idő ! Ott nincs ma, holnap, vagy holnapután! Még ma velem leszel = ezentúl, mától fogva állandóan, ezután már mindig velem leszel (velem, vagyis a paradicsomban !) Odaát nincs hely és idő a mi fogalmaink szerint! A három nap csak az itt élőknek három nap! Az örökkévalóság már egy másik dimenzió, amit mi nem értünk, amíg oda nem kerülünk !

Az ido es a hely foldi kifejezes teremtettseg,Isten teremtette . Mivel a helzes valasy mar megirodott ld fentebb, minden mas csak jehovista hitterites szocseples.

A 'háromság' füzet kritikája jó csali. Miért csak az első 12 oldalig, vagyis a tényleges bibliai érvekig jutottak el? Vagy van/lesz tovább is? Kíváncsi lennék arra, igazán.

Mivel tisztában vagyok azzal, mennyire sikamlós terep a fordítói munka - főleg egy ógörög nyelvről, így nem szeretnék állást foglalni e kérdésben.

Néhány dolog bizonyosan kimutatható az apostolok utáni korszakkal kapcsolatban. Az, amit a bibliában megjövendőltek az ámítókkal, üres csalókkal kapcsolatban, nagyon gyorsan beteljesült! Főleg, hogy már minden jel szerint az apostolok idejében felütötte a fejét ez a szellem. Tehát jól látható az az ideológiai irányzat, amely fokozatokban kezdett kibontakozni az egyházatyákon keresztül és ami végül abba a NEM KERESZTÉNY viselkedésbe torkollott, mely oly borzalmakat zúdított a világra később, miután hatalomra jutott.

Vagyis, ha TÉNYLEG őszinték akarunk lenni, fel kellene ismerni a történelemből azt a jellegzetes nyomot, amit az állítólagos kereszténység hosszú történelme során hagyott maga után, és ami a múlt század két világháborújában csúcsosodott ki!

Ez a nyom nem az üdvösségről, szeretetről, türelemről szólt, hanem a pusztításról, kegyetlenkedésről, és a meg nem értésről tanúskodik!

Milyen irányzat kelt vajon lábra az apostolok halála után, mely képes volt az ún. kereszténység fent említett jellemvonását kimunkálni a hívekben?

Milyen álnok és következetlen dolog azt állítani, hogy a 'dicső' egyházatyák ugyanazt a Krisztusi, keresztény tanokat, és értékrendet vitték tovább, amit a bibliaírók lefektettek?! Ha így lett volna, a keresztény vallás maradt volna az, ami volt a kezdet kezdetén, és még egy ideig!!!

De mindenki jól tudja, hogy nem maradt az, ami volt, és most is azokat tapossák (amíg tehetik), akik erre felhívják az emberek figyelmét, és szeretnének első századi keresztény szellemben példát mutatni.