Lukács 23:43 -ban található versét hogyan lehet érteni? "Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban. " vagy más fordítás szerint "Bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban. "

"Nem énközpontúak, hanem buzgón arra törekszenek, hogy másokkal is megosszák hitnézeteiket.

- Ezeket mondja magáról minden felekezet."

De melyik cselekszi is?

Mindegyik. Ha esetleg meglátogatsz gyülekezeteket, megláthatod.

Háborúk. Sehol nem állítottam, hogy az emberek tökéletesek. Még a Tanúk sem.

A Bibliában egyébként nincs tilalom a háborúról.

Isten nevéről:

„Az Isten pedig szóla Mózeshez és monda néki: Én vagyok az Úr. 3 Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes.” 2 Mózes 6:3 Károli fordítás

Nem tűnik fel senkinek, hogy évszázadok óta Jehova az a magyar nyelvben meghonosodott név az, amit a Tanúk használnak? Évszázadokig jó volt, most, hogy már egyetlen vallásszervezethez ennyire szorosan kötődik ez a páratlan neve Istennek, már nem felel meg a kritikusoknak?

Nem beszélve arról hogy hasonló formában a föld különböző területein is ekkép hangzik. Pl. angolul leírva Jehovah. 'Dzsehőveh' – Liverpooliak által kimondva.

„Az egykor létezett helytelen gyakorlatra hivatkozva azt állítani, hogy a keresztény egyházak nem foglalkoztak, foglalkoznak a térítéssel, finoman szólva is szándékos csúsztatás.”

Nem tudom, nekem még senki sem beszélt Isten Királyságáról (Máté 24:14),sem arról, mit fog az majd megvalósítani (Dániel 2:44), egyetlen Egyház sem sehol, egyetlen képviselője sem, tagja sem, sem senki, Jehova Tanúin kívül. Pedig közszolgálatot láttam el, s minden kb. 15. percben újabb lakásban dolgoztam, s találkoztam sok emberrel. Arról meg igazán nem is szólva, hogy Istennek a Károli fordításban megtalálható nevét is csak tőlük, a Tanúktól tudtam meg. Ilyenkor hol vannak más vallások? Miről beszélnek, ha nem a legfontosabb Eszközről, Isten Királyságáról, S Isten nevének megszenteléséről? (Lukács 4:43, 11:2)

Melyik Egyház cselekszi Isten akaratát? Az első századi mintát nézve, s célját tekintve, azaz hogy házanként és nyilvánosan, minden tagja tevékenyen kiveszi részét a prédikálásból, Isten Királyságát hirdetve, s annak Királyát, Krisztust, Atyja, Jehova Istennek nevét megszentelve, politikailag semlegesen maradva , csak Jehova Tanúit ismerem.

Az a csúsztatás, ha valaki azt állítja, hogy más Egyház is az első századi mintát követve, hasonlóan teszi.

„

„A PÁPA prédikálókat küld Róma utcáira.” Ez volt a címe a Greg Burke által adott hírbeszámolónak. Ezt írta: „János Pál pápa sürgette az olaszországi katolikusokat, hogy kövessék az olyan szekták példáját, mint Jehova Tanúi, akik megtérteket nyernek az országban, és kezdjenek el ajtóról ajtóra prédikálni.

»Nem annak van itt az ideje, hogy szégyelljük az evangéliumot, ez annak az ideje, hogy a háztetőkről hirdessük azt« — mondta a pápa hétfőn 350 vándorprédikálónak és vallásoktatónak . . .

»Remélem, az a tervetek, hogy az utcákon hirdessétek az evangéliumot . . . igen sok gyümölcsöt terem majd — mondta nekik. — Újból felfedeztétek a prédikálás egy módszerét, amely még azokat is eléri, akik eltértek a hittől.«”

Burke riporter megjegyzi: „ A katolikus egyház látogatottsága az elmúlt két évtizedben jelentősen csökkent Olaszországban, a pápa lelkesedése pedig az ajtóról ajtóra végzett prédikálás iránt úgy tűnik részben válasz [az egyház] csökkenő befolyására.”

Az a felhívás, hogy „kezdjetek ajtóról ajtóra prédikálni”, nem teljesen új. Az egyik előző pápa, VI. Pál azt mondta, hogy a katolikus egyház „azért áll fenn, hogy hirdesse az evangéliumot”. A jelenlegi pápa, II. János Pál pedig 1991-ben kiadta Redemptoris Missio címmel pápai körlevelét, hogy figyelmeztesse egyházát annak szükségességére, hogy teljesítse Jézusnak a nyilvános prédikálásra vonatkozó parancsát.

Peter Hernon római katolikus író feltette a kérdést a londoni Catholic Herald című újságban: „Mi történt az evangéliumhirdetéssel?” A sokat reklámozott „evangéliumhirdetés évtizede” miatt aggódott, amelyből már eltelt több év. Amikor az előrehaladás hiányáról megkérdezett egy püspököt, az azt válaszolta: „Nem szabad türelmetlennek lenni. Az egyház még csak 2000 éve áll fenn.”

Nem csoda, hogy Hernon megkérdezte: „Hol van az a sürgősség, amelyet Jézus fejezett ki, amikor kiküldte tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot a környező falvakban? Vagy ahogy Szt. Pál mondta: »Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! (1Kor 9:16)«?” Tényleg utánozzák majd a katolikusok a korai keresztényeket, akik nyilvánosan és „magánházaknál” prédikáltak? (Cselekedetek 5:42; 20:20, Katolikus fordítás).

Hernon elismerte, az ajtóról ajtóra végzett evangéliumhirdetésre vonatkozóan: „ Azt hallom, hogy a szkeptikusok zúgolódnak ellene, »elméleti és nem gyakorlati« dolognak tartva. De ez nem így van — válaszol Hernon. — Hogy igazoljam ezt az állítást, egy rossz csengésű szót kell használnom. Tudom, hogy rossz csengésű, mert legutóbb, amikor ezt egy katolikus cikkben használtam, akkor az egész bekezdést törölték (bár semmi mást nem változtattak meg). Ez a szó Jehova Tanúi . . . Minden egyes Tanút megtanítanak arra is, hogy épp ezen elhivatottsága alapján feltétlenül misszionárius legyen.”

Bár Hernon nem ért egyet Jehova Tanúi hitnézeteivel, elismeri, hogy amikor egy személy a Tanúk prédikálási módszereit figyeli, akkor „könnyen eszébe juthat a korai egyház, ahogy azt az Apostolok Cselekedeteiben lefestették”.

Jehova Tanúi lelkesen folytatják az ajtóról ajtóra végzett szolgálatukat, beteljesítve ezáltal Jézus Krisztus parancsát ezekben a modern időkben: „lesztek nékem tanúim . . . a földnek mind végső határáig” (Cselekedetek 1:8).”

„Mindenkihez szól, de hogy ne értelmezze mindenki a saját szája íze szerint, ezért értelmezi egyedül teljességgel hitelesen a Jézus által alapított Egyház.”

Amely az első századi keresztény gyülekezettet foglalta magában, s azt a mintát fektette le, amit minden Egyháznak példaértékű. Itt jegyezném meg, hogy a Katolikus Egyház nem Jézus által alapított egyház. Az i. sz. 4. századra -az első században megjövendölt -hitehagyás virágzott.

Nem egészen 20 évvel Jézus halála után Pál apostol utalt rá, hogy „működik . . . már” Sátán azon próbálkozása, hogy megosztást idézzen elő, és elfordítson embereket az igaz hittől (2Thess 2:7). A vezető testület már i. sz. 49 körül ezt a megjegyzést tette egy gyülekezeteknek küldött levélben: „meghallottuk, hogy némelyek mi közülünk kimenvén, megháborítottak titeket beszédeikkel, feldúlva a ti lelketeket . . ., kiknek mi parancsot nem adtunk” (Csel 15:24). Néhányan tehát a gyülekezeten belül hangoztatták ellentétes nézőpontjukat — ebben az esetben nyilván azt a kérdést, hogy a pogányokból lett keresztényeknek körül kell-e metélkedniük, és meg kell-e tartaniuk a Mózesi Törvényt (Csel 15:1, 5).

Az idő múlásával az első században úgy terjedt a megosztó gondolkodás, mint az üszkösödés. (Vö. 2Timótheus 2:17.) I. sz. 51 táján némelyek helytelenül azt jósolták Thessalonikában, hogy küszöbön áll az Úr Jézus „jelenléte” (2Thess 2:1, 2, NW ). Korinthusban i. sz. 55 körül néhányan elvetették a halottak feltámadására vonatkozó tiszta keresztény tanítást (1Kor 15:12). I. sz. 65 körül mások azt mondták, hogy a feltámadás, lévén az szimbolikus, már megtörtént, melyet az élő keresztények tapasztalnak (2Tim 2:16–18).

Nincsenek ihletett feljegyzések arról, hogy mi történt a keresztény gyülekezetben az elkövetkező 30 év folyamán. De amikor János apostol a leveleit írta (i. sz. 98 körül), már volt „sok antikrisztus” — olyan személyek, akik tagadták, hogy „Jézus a Krisztus”, és hogy Jézus Istennek a Fia, aki „testben” jött el (1Ján 2:18, 22; 4:2, 3).

Az apostolok 60 évig visszatartó erőként működtek, arra törekedve, hogy visszatartsák a hitehagyás áradatát (2Thess 2:7; vö. 2János 9, 10). De körülbelül abban az időben, amikor a keresztény gyülekezet készült belépni a második évszázadba, az utolsó élő apostol, János, i. sz. 100 körül meghalt. A hitehagyás, amely korábban lassan kezdett belopódzni a gyülekezetbe, immár feltartóztathatatlanul tört előre romboló hatású szervezeti és tantételbeli következményekkel.

Az első századi keresztények mintáját követve, az igaz keresztények békések, s nem vettek, s nem vesznek részt háborúkban. (János 14:27, Filippi 4:6,7 , Galata 5:22,23 ,Máté 26:52, Ézsaiás 2:1-5)

„Nem voltak hajlandók aktívan részt venni a polgári közigazgatásban vagy a birodalom katonai védelmében . . . lehetetlenség volt a keresztényeknek a szentebb kötelesség megtagadása nélkül magukra vállalni a katonák, az elöljárók vagy a fejedelmek szerepét” (History of Christianity. [New York, 1891] Edward Gibbon, 162—3. o.).

„ A rendelkezésre álló összes adat gondos áttanulmányozása arra mutat, hogy Marcus Aurelius [római császár; i. sz. 161—180] idejéig egyetlen keresztény sem lett katona, és egyetlen kereszténnyé lett katona sem maradt a hadsereg kötelékében” (The Rise of Christianity. [London, 1947] E. W. Barnes, 333. o.).

Napjainkban akik megvannak „győződve” arról hogy Isten helyeslését élvezik, miért vállalják a katonai szolgálatot, ha tudják hogy keresztényekként nem avatkozhatnának bele a világ dolgaiba?

Persze, jöhetünk azzal hogy az ország így, meg úgy, meg meg kell védenünk a hazánkat...Mit tettek az első keresztények? Ha valami olyat kért tőlük az uralmon lévő kormányzat, ami Isten törvényébe ütközött, az álláspontjuk ez volt: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.

Ám a világi hatóságnak való engedelmességüknek megvoltak a határai. Nem tettek semmit, ami sértette volna a lelkiismeretüket, vagy aláásta volna az Istennel ápolt kapcsolatukat. Amikor például a jeruzsálemi vallási vezetők megparancsolták az apostoloknak, hogy ne prédikáljanak többé Jézusról, megtagadták az engedelmességet. „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” — jelentették ki (Cselekedetek 5:27–29). A keresztények állhatatosan visszautasították a részvételt a bálványimádó császárkultuszban (1Korinthus 10:14; 1János 5:21; Jelenések 19:10). Mi lett ennek a következménye? „Nem maradt el a megtorlás. Nem azért büntették őket, mert keresztények voltak, hanem mert visszautasítottak valamit, amit a törvény megkövetelt” — mondja J. M. Roberts történész (Shorter History of the World).

Ebben az esetben miért utasítottak vissza valamit, amit a törvény megkövetelt? Felismerték, hogy a „felsőbb hatalmak” (NW) Isten engedélyével gyakorolhatták az uralmukat, s így „Isten szolgájaként” tevékenykedtek a törvény betartatásában és a rend fenntartásában (Róma 13:1, 4). De a keresztények még mindig magasabb rendűnek tartották Isten törvényét. Emlékeztek arra, hogy Jézus Krisztus kiegyensúlyozott alapelvet fektetett le a követői számára: „ Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek” (Máté 22:21). Isten iránti kötelezettségeiket fontosabbnak kellett tartaniuk a császár követelményeinél.

Így az első keresztények nem e világból valókká lettek viselkedésükkel, azaz nem alkották részét koruk akkori világának. (János 17:14,János 15:19)

Jehova modern kori Tanúi az első századi keresztényi mintát követik akár a prédikálásban, akár a világ ügyeit tekintve.

Mivel az előttem szóló kivesézte az egyéb szóba került kérdéseket, én azért még egyszer visszatérnék a majdnem eredeti kérdéshez. Sajnos tegnap nem tudtam felrakni a választ, mert elment a net.

A 17:34-es, vagy a 21:19-es, és még a 23:36-os (16-án) hozzászólásomban idézett versekről beszélek példaként. Ezekre nagyrészt egyáltalán nem válaszoltál.

Nem is beszélve a 23:42-ről. Ezen kommentek sok vers rövid értelmezéséről szólnak, olyan versekről, melyekben sok a konkrétum. Örömmel venném, ha ezekről Te is leírnád a véleményedet, mert ezek hiányában sajnos, nehezen hihetők az olyan állításaid, amik a bizonyított lélekhalhatatlanságról szólnak.

Persze tárgyilagosan leírhatnád azt is, hogy ezen versek fényében mit is takar a héber 'lélek' (ne′phes) szerinted.

Sok-sok verset idéztem, ahol semmi sem mutat arra, hogy a lélek egy anyagtalan valami volna, amely a test halála után tovább él, hanem a teljes embert, személyt érti alatta.

Mit mondhatunk az állatokról? Leírtam, hogy a Biblia Őket is 'lelkeknek' írja, erre sem kaptam választ.

De a 'lélek' kifejezés másként is értendő a bibliában, amit szintén leírtam.

A Jób 33:22 ezt írja: „Lelke a veremhez közeledik, és élete a halált osztókhoz.” Itt a „lélek” és az „élet” kifejezés párhuzamosan jelenik meg – az egyik kibővíti a másik jelentését. A „lélek” ezek szerint az élő lélek vagy személy által birtokolt életet is jelentheti.

Ez nem másítja meg a Biblia meghatározását a lélekről, amely maga a személy vagy az állat. Szemléltetésül: azt mondjuk, hogy valaki él, vagyis élő személy. Úgy beszélhetünk róla, hogy neki élete van. Ugyanígy az élő személy maga a lélek. Amíg azonban él, azt mondhatjuk, hogy „lelke” van. Érted?

Isten például ezt mondta Mózesnek: „meg-hóltak mind azok az emberek, a’ kik keresik vala a’ te lelkedet” (2Mózes 4:19, Kom). Világos, hogy Mózes ellenségei az életét akarták elvenni. A „lélek” szó hasonló használatát figyelhetjük meg az alábbi kijelentésekben. „Féltettük a’ mi lelkünket” (Józsué 9:24, Kom). „El-futának az ö lelkekért” (2Királyok 7:7, Kom). „Esméri az igaz az ö barmának lelkét” (Példabeszédek 12:9, Kom). „ Az embernek Fia . . . azért jött . . . hogy lelkét sokakért odaadja váltságul” (Máté 20:28, Csia fordítás). „ A halálhoz jutott közel, s a lelkét tette ki veszélynek” (Filippi 2:30, Cs). Itt a „lélek” minden egyes esetben ’életet’ jelent.

Ezért írja a Szentírás a Mózes életére törő ellenségekről szólva azt, hogy ’mindenki, aki a lelkére vadászott’ (2Mózes 4:19).

A Keresztény Görög Iratokban (közismert nevén Újszövetségben) több mint százszor „léleknek” fordított szó a pszü•khe′. A ne′pheshez hasonlóan a pszü•khe′ is egyértelműen a teljes személyre utal. Egy tudós, Nigel Turner szerint ez a szó „arra utal, ami jellegzetesen emberi, a személyiségre, az anyagi testre, amelybe bele lett lehelve Isten rûaḥja [szelleme] . . . A hangsúly az egész személyre van helyezve” (Tehát nem 'lelket' kapott, hanem az életerő, a 'szellem' lett belélehelve, és ez 'megy ki', 'távozik el' a halálkor).

A Biblia egyszerűen és következetesen mutat rá a „lélek” szó jelentésére: utalhat emberre vagy állatra, de a teremtmények, mint élő lelkek életét is jelentheti. Ez az értelmezés, összhangban van a Biblia arra vonatkozó tanításával, hogy mi történik a lélekkel a halál bekövetkeztével.

Mivel is? A Biblia leszögezi: „Amely lélek vétkezik, az hal meg” (Ezékiel 18:4). Illés próféta, amikor lehangolt volt, „kérte, hogy hadd haljon meg a lelke” (1Királyok 19:4). Ugyanígy Jónás is azért könyörgött, hogy „hadd haljon meg a lelke” (Jónás 4:8). Igen, ha az ember meghal, a lelke hal meg, tehát a lélek nem halhatatlan. Amikor azt mondjuk, hogy valaki meghalt, akkor lényegében a lélek haláláról beszélünk, hiszen maga az ember a lélek.

Látod ezek a kijelentések tényleg összhangban vannak egymással, ezt az összhangot és következetességet bontja meg a 'halhatatlan lélek' mítosza.

De - mondhatod - mi a helyzet azokkal a bibliaversekkel, amelyek úgy említik a lelket, mint ami kimegy, illetve visszatér? A gyermekét világra hozó Ráhelről a Biblia ezt írja: „amikor már-már kiment belőle a lélek (mert haldoklott), Ben-Óninak nevezte el [a fiát]; az apja azonban Benjáminnak hívta” (1Mózes 35:18). Az 1Királyok 17:22 pedig amikor leírja, hogy miként támadt fel egy özvegyasszony fia, kijelenti: „Jehova . . . meghallgatta Illés szavát [vagyis imáját], így visszatért a gyermekbe a lelke, és életre kelt.” Vajon ezek az írásszövegek azt mutatják, hogy a lélek egy láthatatlan, anyagtalan valami, amely elhagyhatja a testet, illetve beköltözhet oda?

Nos, ne felejtsük el, hogy a „lélek” szó egyik jelentése: ’élet’. Így tehát Ráhelből olyan értelemben ment ki a lelke, hogy az élete véget ért. Egyébként a „már-már kiment belőle a lélek” kifejezést egyes bibliafordítások úgy adják vissza, hogy „élete megszűnőben volt” (Katolikus fordítás), vagy „kilehelte utolsó leheletét” (Jerusalem Bible). Ami az özvegyasszony fiát illeti, az ő esetében is az élet tért vissza belé (1Királyok 17:23).

Most mond meg, nem érthető? A halhatatlanságot csak úgy tudod 'életben tartani', ha egy seregnyi más verset figyelmen kívül hagysz!

Tehát akkor mi az ember?

A ne´phes, 754 alkalommal fordul elő a Héber Iratokban (közismert nevén az Ószövetségben). Idézhetném az összest, a Keresztény Görög Iratokkal együtt, mind ebben a jelentésben szerepel. Tehát arra, ami a Máté 10:28, vagy a 20:28-as verse ír, számos példát állítottam. Egyébkén jól teszed, ha megfigyeled, hogy a Károli a Máté 20:28-as versben ’életet’ ír a ’lélek’ (a görög pszü•khe´) helyett!

Nem tudom érthető-e? Vagy még a teljes Írás sem elég bizonyítéknak?

"Mi pedig nem olyanok vagyunk, akik meghátrálnak a pusztulásra, hanem olyanok, akiknek van hitük a lélek életben tartására." (Héberek 10:39)

Várom a válaszod a fenti dolgokkal kapcsolatban. De nem filozófia érdekel, hanem józan, racionális érvek, ha vannak.

Itt a végén még egyszer a lényeget:

azt mondjuk, hogy valaki él, vagyis élő személy. Úgy beszélhetünk róla, hogy neki élete van. Ugyanígy az élő személy maga a lélek. Amíg azonban él, azt mondhatjuk, hogy „lelke” van.

Isten nevéről az általam belinkelt cikk szerintem elég alaposan és hitelesen ír. Nem látom értelmét, hogy ide idézgessek belőle, de ha gondolod, szívesen megteszem.

Érdekes, hogy amikor a te véleményedet erősíti a Károli fordítás, akkor arra hivatkozol, amikor nem, akkor pedig azt mondod, hogy össze-vissza fordít (pl a lélek szó esetén).

Hit hírdetése: nézz utána, azt hiszem tavaly volt, amikor a katolikus egyház is az utcára kimenve szólította meg az embereket egy több napos rendezvény keretében.

Egyébként ez történik minden misén, istentiszteleten is.

Nem egészen világos számomra, hogy végig idézel-e, de ha a a későbbiek a saját szavaid, akkor tudatnom kell veled, hogy szegény II. János Pál 2005-ben meghalt. (A jelenlegi pápa XVI. Benedek)

Tudom, ez nem tartozik a lényeghez, de azért nem árt ha az ember információi naprakészek.

"De amikor János apostol a leveleit írta (i. sz. 98 körül), már volt „sok antikrisztus” — olyan személyek, akik tagadták, hogy „Jézus a Krisztus”, és hogy Jézus Istennek a Fia, aki „testben” jött el"

Ezeket a katolikus eegyház sosem tagadta. Akkor lehet, hogy mégsem ők azok a tévtanítók, akikről a levelek írnak?

Talán a gnósztikusok, monofiziták és nesztoriánusok stb. stb.?

Ugye, amit a római hadseregről írsz, te sem gondolod komolyan?

Az, hogy a keresztényüldöző Nero, Caligula stb. hadseregében nem szolgáltak keresztények, talán nem olyan meglepő! És talán érthető ez anélkül is, hogy lett volna a katonáskodást tiltó bibliai parancs. Minthogy nem is volt.