Jehova Tanúi miért csinálnak "hitvallási kérdést" a Jehova név használatából?

Jézus azt mondta, hogy megdicsőítette az Atya nevét. (Akkor a zsidók tudták, hogy mi az a név.)

Én úgy gondolom, hogy Isten jelleme lett megmutatva és nem a szó kiejtése. Ha ezt mutatja a vallás ok, ha nevet nyüstől, nekem túl célravezető.

Kivulállóként úgy értékelem, hogy tetragrammatonnal (JHVH) kapcsolatban, szerintem érdemes elsősorban a héberul tudó zsidóságtól tájékozódni, ezért érdemes ellátogatni a kov. honlapra [link] ahol Ray Tamás főrabbi válaszol a kérdésekre, tobbek kozt a Jehova névvel kapcsolatban is.

Onmagában a JHVH Jehovakénti kiejtése szerintem nem probléma, viszont azt állítani, hogy az Isten nem hallgat meg, mert nem használom ezt a nevet, szerintem az egy kicsit túlzás. Nyilvánvaló amikor imádkozom, akkor ahhoz az Istenhez, az Atyámhoz imádkozom, aki Ábráhám, Jákób ... Istene, és az Atyám ezt tudja és meghallgatja az imámat, nem kell valami kulonleges nevet használnom, az Úr látja gondolataimat. Azzal érvelni, hogy azért kell használni a nevet, mert az nem jut el a címzethez hibás, mert ebben az esetben csak egy létező Istenről a VAGYOK-ról van szó, így hát az Istenhez címzett levél egy címzett lévén eleve nem juthat máshová.

mzpx

Miért fontos Isten nevét ismerni és használni?

Lehet-e meghitt kapcsolatunk valakivel, akinek még a nevét sem tudjuk? Akik Istent névtelennek tekintik, azok szemében ő gyakran nem több személytelen erőnél; nem valóságos személy, akit ismernek és szeretnek, és akinek imában kiönthetik szívüket. Ha egyáltalán imádkoznak hozzá, imáik pusztán szertartásosak, és csupán betanult szövegek formai megismétléséből állnak.

Az igaz keresztényeket Jézus Krisztus azzal a feladattal bízta meg, hogy tegyenek tanítványokká minden nemzetből való embereket. Hogyan tudnák a tanításuk során megkülönböztetni az igaz Istent a nemzetek különféle hamis isteneitől? Csakis az ő nevének használatával, amint a Biblia is teszi (Máté 28:19, 20; 1Kor 8:5, 6).

2Móz 3:15: „Isten . . . elmondta Mózesnek: »Így szólj Izrael fiaihoz: ,Jehova, a ti ősatyáitok Istene . . . küldött hozzátok.’ Ez az én nevem időtlen időkig, és erről fognak emlékezni rám nemzedékről nemzedékre.«”

Ézs 12:4: „ Adjatok hálát Jehovának! Hívjátok segítségül a nevét. Ismertessétek meg cselekedeteit a népek között. Emlegessétek, hogy felmagasztaltatott a neve.”

Ez 38:17, 23: „Így szól a legfőbb Úr, Jehova: . . . »Fölmagasztalom és megszentelem magamat, és megismertetem magamat sok nemzet szeme láttára; és megtudják, hogy én vagyok Jehova.«”

Mal 3:16: „a Jehovát félők beszélgettek egymással, mindegyik a maga társával; Jehova pedig figyelt és hallgatta őket. És emlékkönyvet kezdtek írni őelőtte azokról, akik félik Jehovát, és azokról, akik gondolnak az ő nevére.”

Ján 17:26: Atyjához intézett imájában Jézus ezt mondta: „megismertettem velük [a követőivel] a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, én pedig ővelük egységben.”

Csel 15:14: „Simeon részletezte, hogyan fordította először az Isten a figyelmét a nemzetekre, hogy népet szerezzen közülük a nevének.”

Most komolyan, ha a legjobb barátodról van szó, ismered-e a nevét? Naná! Használod-e a legjobb barátod nevét alkalomadtán, még ha nem is minden esetben azon a néven szólítod? Egész biztos!

Akkor Isten a legjobb barátod-e? Ha erre igen a válasz, nincs miről beszélni, ha meg nem, akkor miféle imádatot mutatsz neki?

Mi Isten neve?

Bármennyire is meglepő, de a kereszténység sok millió tagot számláló egyházaiban a legtöbben nagy valószínűséggel nem tudnának helyesen válaszolni erre a kérdésre. Egyesek talán azt mondanák, hogy Isten neve: Jézus Krisztus. Az viszont nyilvánvaló, hogy Jézus nem magához, hanem valaki máshoz intézte szavait, amikor ezt mondta: „Kijelentettem a nevedet azoknak, akiket nekem adtál a világból” (János 17:6). Jézus a mennyei Istenhez imádkozott úgy, ahogy a fiú beszél az atyjával (János 17:1). Vagyis az ő mennyei Atyja nevét kell „megszentelni”.

Ennek ellenére sok modern Biblia nem tartalmazza ezt a nevet, és a vallásokban ritkán említik. Vagyis ahelyett, hogy ’megszentelnék’ Isten nevét, sok millió bibliaolvasó számára ismeretlen marad, egyszerűen elvész ez a név. Figyeljük meg, hogy abban az egy versben, ahol Isten neve előfordul, hogyan adják vissza a bibliafordítók Istennek a nevét. Ez a vers a Zsoltárok 83:19. verse:

„Tudják meg, hogy egyedül te vagy az, akinek Úr a neve, aki felséges az egész földön!” (Ö.f.).

„Hadd ismerjenek meg téged, akinek neve: Úr! Az egész világon egyedül te vagy fölséges” (K.f.).

„Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön” (Károli).

„Hogy megtanítsd őket, hogy te, ó Örökkévaló, te vagy a legfelségesebb Isten az egész világ fölött” (Zsoltárok 83:18, 1922-tes James Moffatt: A New Translation of the Bible).

Mi az oka annak, hogy ezekben a fordításokban Isten neve többféleképpen fordul elő? Vagy ezek mind elfogadhatók?

A második sz.-tól Európában kezdtek új nyelvek felbukkani, mint például a francia, az angol és a spanyol. A katolikus egyház nem szorgalmazta a Bibliának ezekre az új nyelvekre való lefordítását. Inkább gátolta. Így alakult ki az a sajátos helyzet, hogy még a zsidók, akik eredeti héber nyelven írt Bibliájukban használták Isten nevét, de kiejteni már nem voltak hajlandók, a legtöbb „keresztény” viszont olyan latin nyelvű fordításokban hallotta a Bibliának a szövegét, amelyek már nem tartalmazták Isten nevét.

Hosszú idő után a név először 1530-ban jelent meg egy angol Bibliában, amikor William Tyndale kiadta a Biblia első öt könyvének fordítását. Ebbe belefoglalta Isten nevét, amit általában Iehouah-nak írtak több versben. E kiadás akkori lábjegyzetében ezt írta: „Iehovah az Isten neve . . . Valahányszor ezenkívül az Úr szóval találkozunk nagybetűvel írva (kivéve, ha sajtóhiba fordulna elő), az eredetiben mindenütt a héber Iehovah név áll.” Ettől kezdve az volt a gyakorlat, hogy Jehova nevét néhányszor beleírták a Bibliába, de a legtöbb helyen, ahol a héber szövegben a Tetragrammaton áll, „ÚR” vagy „ISTEN” szavakat írtak.

Tyndale példáján felbuzdulva, a fordítók legtöbb esetben „ÚR” vagy „ISTEN” szavakkal helyettesítették Isten nevét. De azt kérdezhetnénk: Ha előfordulhatott Isten neve négy versben, miért kellett kihagyni abban a több ezer versben, amelyben eredetileg szerepelt?

A Későbbi századokban a bibliafordítók kétféle irányt követtek: Egyesek teljesen kihagyták Istennek a nevét a Bibliából, mások viszont mindenütt használták a Héber Szent Iratokban — vagy Jehova vagy Jahve formában. Vizsgáljunk meg két fordítást, amely e név használata ellen van, és figyeljük meg, mivel indokolják a fordítók a név kihagyását.

„Az ÚR” szó — vajon egyenértékű „Jehovával”?

Isten megkülönböztető személyes nevének eltávolítása a Bibliából és helyettesítése olyan címekkel, mint „Úr” vagy „Isten” szó, elhomályosítja és sok tekintetben pontatlanul adja vissza a Bibliának a szövegét. Például olyan szókombinációkhoz vezethetnek, amelyeknek semmi értelmük nincs. A Jeruzsálemi Biblia előszavában ezt olvashatjuk: „Azt mondani, hogy ’Az Úr az Isten’, egyszerűen tautológia [szükségtelen vagy értelmetlen szóismétlés]. Mennyivel értelmesebb, ha azt mondjuk, hogy ’Jahve az Isten’.”

E helyettesítő nevek miatt félreérthető mondatok születhetnek. A Zsoltárok 8:10. verse az Ökumenikus fordítás szerint így hangzik: „Ő URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!” Mennyivel közérthetőbb, ha a Jehova nevet helyreállítjuk az eredeti szövegben. A Young-féle Literal Translation of the Holy Bible fordításában ez a vers így hangzik: „Ó Jehova, mi Urunk, mily tiszteletre méltó a te neved az egész földön!”

A név kihagyása a Szentírásból értelemzavarhoz is vezethet. A Zsoltárok 110:1. verse ezt mondja: „Így szól az ÚR az én uramhoz: Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem! (Ökumenikus fordítás). Nem tudjuk, ki szól itt kihez? Mennyivel pontosabban adja vissza ugyanezt a verset az Új Világ fordítás: „Ez Jehova kijelentése az én uramnak: ’Ülj az én jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábadnak zsámolyául teszem.’ ”

Ezenfelül Jehova nevének „Úr” szóval való helyettesítése valami kulcsfontosságú dolgot tűntet el a Bibliából: Isten személyes nevét. The Illustred Bible Dictionary. (I. kötet, 572. oldalon) ezt mondja: „Szigorúan véve, Jehova a kizárólagos neve Istennek.”

The Imperial Bible-Dictionary (I. kötet, 856. oldalon) az „Isten” (Elohim) és „Jehova” közötti különbséget így írja le: „[Jehova] mindenütt tulajdonnév, személyes Istent jelöl, de kizárólagosan csak őt; Elohim viszont inkább egy közfőnév jellegét mutatja, amely rendszerint, de nem feltétlenül vagy kizárólagosan a legfőbb Lényt jelzi.”

J. A. Motyer, az angliai Trinity College igazgatója ezt fűzi hozzá: „Sok lényeges dolgot elveszítünk a Biblia olvasásakor, ha a helyettesítő nevek [Úr vagy Isten] miatt nem gondolunk Istennek személyes, bizalmas nevére. Pedig Istennek a szándéka az volt, hogy legbensőbb énjét tárja fel előttünk, amikor népével közölte nevét” (Eerdmans’ Handbook to the Bible, 157. oldal).

Ha csak címet említünk, ezzel nem neveztünk meg valakit konkrétan, egyedien. Egy cím sohasem tudja közvetíteni Isten eredeti nevének igazi, gazdag jelentéstartalmát.

Nem értem, hogy egyesek miért omlesztenek be ennyi anyagot egyszerre, a kevesebb tobbet érne. Látom az illetok nagyon ragaszkodnak teragrammaton kiejtéséhez, idéznek is szépen a ezt a nézetet alátámasztó szakértoktol. De szakértok és szakértok kozott kulonbség van, szerintem azért a legjobban héberul zsidók tudnak, én inkább nekik hiszek. Tehát Jehova alak és ez kitunik válaszaikból a 15. században alakult ki a JHVH mássalhagzók és a héber Adonáj (Úr) szó magánhagzók osszevonásából. Ebbol lett a Jahovah, talán hogy kiejthetobb legyen változtatták meg Jehovah -ra. Tehát ez egy muszó, tényleg nem értem, hogy miért kell csinált szóhoz ennyire ragaszkodni. Ray Tamás rabbitól meg meg lehet tudni, hogy Isten miután bemutatkozott Mózesnek, akkor Ejhe asher Ejhe -ként mutatkozottt be vagyis a Vagyok aki Vagyok (Leszek), praktikusan ez nem is név, hanem ez az Isten tulajdonságát egyeduliségét, egyedulállóságát fejezi ki. Késobb hogy megnevezzék, a három lét ige (van , volt lesz) mássalhangzóból hozták létre a JHVH-t ami a Orokkévalót jelent. Sok esetben Adonájt vagy Hashemet ejti ki zsidóság az olvasásánál.

Ezt vették át az egyházak is, sot az elsoszázadi egyház is, hisz egyetlen (újszovetségi) gorog iratot sem lehet találni amiben megtalálható lenne a tetragrammaton, helyette az Ur szerepel. Megjegyezem, ha annyira fontos lett volna a Név, akkor Jézus biztos használta volna a Miatyánknál, de ennek semmi nyoma nincs. Az pedig, hogy egyes fordítások nagy ÚRral fordítják a tertragrammatont egyáltalán nem zavaró. Tényleg miért baj az Jehova Tanúinak, ha valaki a tetragrammatonra más megnevezéssel utal ? Persze az olyan mellébeszéléseket, hogy legjobb barátod nevét ismerned kell, kérem ezeket a sablonokat keruljuk, mert az Isten nem ember, az Isten és ember kozotti kapcsolatra pedig nem az emberi etikett szabályai érvényesek.

20:48 - nak

A katolikus fordítás szerintem nagyon jó rátapint lényegre az Isten nevével kapcsolatban. Mózes 3 részébol nem ártana nem csak egy verset idézni.

"Mózes ezt mondta Istennek: Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? - mit feleljek erre?

Isten ezt válaszolta: Én vagyok, aki vagyok. Azután folytatta: Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.

Azután még ezt mondta Isten Mózesnek: Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.

A szovegkornyezetet figyelembe veszem, akkor kitunik, hogy a Jahve jelentése = "Aki van, lesz, volt" - ez teljes mértékben alátámasztja a zsidóság nézetét a névvel kapcsolatban, vagyis a JHVH a 3 létigébol jott létre.

Már annál is inkább, mert úgy tunik, hogy ezt a Isten egyeduállóságáról szóló tulajdonságot eloszor Mózesnek nyilatkozta ki Isten.

"Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Mindenható Isten néven jelentem meg, és a Jahve nevet nem nyilatkoztattam ki nekik."

Jéus Isten nevét olyan értelemben mutatta meg, hogy valójával teljes mértékben visszatukrozte az Atyát, mert aki látta Jézust látta az Atyát is.

Isten pedig olyan értelembe szerez népet az Ő nevének, hogy népet szerez konkrétan sajátmagának. Az pedig, hogy tényleg így van, nem találni semmi bizonyítékot, hogy elso századi hívok JHVH tanúinak hívták volna magukat, helyett Krisztus kovetoinek tartották oket.

Arra kérdésedre , hogy milyen imádatom, ha nem használok egy kulonleges megszólítást az imában, a válaszom az, hogy pontosan olyan, mint amit Krisztus ránk hagyott, én Atyaként szólítom az Isten, pontosan úgy ahogy Jézus tette. Ha megkérdojelezed az imámat akkor a Jézusét is megkérdőjelezed. Istent nem lehet egy névvel korlátozni, persze ha nem akarod megérteni, nem baj.

Ez a név a héber ha•wah’ „ ,)הוה(valamivé lenni” jelentésű igének a műveltető alakja, és szó szerint annyit jelent: „Létezhet” („előidézi, hogy valami legyen”). Isten neve tehát olyan személyt jelöl meg, aki ígéreteit fokról fokra beváltja, és szándékait maradéktalanul megvalósítja. Csak az igaz Isten viselhet ilyen gazdag jelentésű, sokatmondó nevet.

Senki sem tudja teljes bizonysággal, mikortól nem ejtették ki hangosan az ortodox zsidók Istennek a nevét, és mikor kezdték el helyettesíteni az Isten Szuverén Úr-nak megfelelő héber szavakkal.

Arra viszont konkrét bizonyíték van, hogy a főpap még a templomi vallási szolgálat közben kiejtette Istennek a nevét — különösen az engesztelési napon — egészen a templom i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig. Vagyis Jézus földön jártakor Isten nevének a kiejtése még ismeretes volt, jóllehet nem olyan széles körben.

"Megjegyezem, ha annyira fontos lett volna a Név, akkor Jézus biztos használta volna a Miatyánknál, de ennek semmi nyoma nincs."

Ténylegesen, már az ima legelején követőit úgy tanította Istenhez imádkozni: „Szenteltessék meg a te neved!” (Máté 6:9). Kivégzése előtti éjszakáján ezt mondta Atyjának: „Kijelentettem a te nevedet azoknak, akiket nekem adtál a világból . . . Szent Atyám! Őrizd meg őket a te nevedért, amelyet nekem adtál” (János 17:6, 11).

Miért hinnénk önkényesen a rengeteg ilyen versben, hogy a "név" csak átvitt értelmű, és nem konkrétan az Isteni névről van szó? Csak azért, hogy igazolhassuk valamivel, miért nem használjuk?