Miért mondja sok anyuka/apuka azt, hogy az ő életük értelme a gyerek? Miért lenne az?

:) :) :)

a gyerek előtt önimádó voltam, önző és önelégült!

még a kedvesemnek is azt mondtam, hogy ő a második, akit legjobban szeretek :) :) :)

aztán megszületett a babánk, és azt mondtam, ezt a gyereket még magamnál jobban is szeretem - a párom azt mondta, hogy el se hiszi :) :) :)

na viccet félre téve, vannak, akik átszellemülnek és elmélyülnek az anyaságban, és vannak, akik nem. te ez a második vagy. nem baj, attól még szereted a gyereket és jó anya is vagy.

én nem ítéllek el, csak mondjuk én nem szeretnék sose úgy érezni, ahogy te, mert én már megismertem azt a "szerelmet" ami a legtisztább - a gyermekem szeretét.

és azt hiszem, már tudom, hogy miért van az, hogy nem akarok meghalni, hogy őt ne kelljen szem elől vesztenem.

és már azt is tudom, hogy ha meghalok, mi az, ami miatt örülök, hogy élhettem - a gyerekem :)

és ez a gondolatmenet így összességében úgy hangzik, az én életem értelme is a gyerekem :)

Érdekes a kérdés, és nagyon érdekesek a válaszok is. :)

Soha nem akartam gyereket, férjet sem. Ehhez képest 4 éve volt az esküvőm, két csemete bent szuszog a szobában és épp tegnapelőtt teszteltem újra pozitívat.

Velem fenekestül megfordult a világ amióta anya lettem, és a férjem is ugyan ezt mondja magáról. Teljesen máshogy látjuk azóta a dolgokat, a kapcsolatokat, a fontossági sorrend sok mindenben megváltozott.

Én pl nem akarok visszamenni dolgozni - úgy vagyok vele, hogy nem azért szültem a gyerekeket, hogy idegenek neveljék őket. Inkább összehúzzuk magunkat anyagilag, és itthon dolgozom többet, állatokat tartunk, kertet művelek, ipari szennytől és a civilizáció ártalmas oldalától mentes életet igyekszünk nyújtani nekik. Így rólam is mondhatják hogy a gyerekeimért élek - és valahol ez igaz is, hiszen mivel én/mi döntöttünk a megszületésükről, ezért a mi felelősségünk, hogy milyen életük, milyen lelkük, milyen egészségük lesz. Az ő életük első napjától egészen addig, amíg ŐK igényt tartanak ránk, remélem, ez a mi életünk végéig tart majd.

Amúgy, az hogy az élet ÉRTELME a gyerek, szerintem igaz, már csak biológiai értelemben is. Mert alapból az élet CÉLJA az utód, a faj és a vérvonal megmaradása. Persze, ezt néha nehéz lehet a mi civilizált világunkban elfogadni. :)

ajánlom mindenki figyelmébe ezt a dalt:

http://www.youtube.com/watch?v=EMjrPCDVmKM

Te gondolkozol nagyon furán.

Nekem is a gyerekem az életem értelme. Biológiai szempontból is a szaporodás, és az utódok sikeres felnevelése az élet célja. Ő az én vérem, a leszármazóm. Ha saját magam feláldozásával őt megmenthetném, akkor megtenném, mert ő kell, hogy éljen, hogy túl éljen engem és az apját.

Amikor az ember gyermeket vállal, természetesen tudja, hogy az majd kirepül, új családot alapít, mert ez az élet természetes rendje. (Nem azokról az abnormális emberekről beszélek, akik magukhoz akarják láncolni felnőtt gyerekeiket.)

De ezért hátrébb rangsorolni a gyereket, mert az majd úgyis elmegy (a hálátlan!), meglehetősen önző és számító megnyilvánulás, és ilyet csak nagyon egoista és éretlen ember jelenthet ki. Ez nem az igazi, önzetlen szeretet, amit az ember általában (!) szokott érezni a gyermeke iránt.

Engem is érdekelne a gyakorlat, amikor pl. a férjedet választod a gyerekeddel szemben a fontossági sorrended alapján. Vagy mást, mert a férjed is csak egy példa a gyereknél fontosabbak közül. Te írtad.

Az is kizárt, hogy a gyerek ne érezné meg, hogy ő neked csak a második vagy akárhányadik.

És senki ne jöjjön ősanyázással meg férjek elhanyagolásával, mert az meg a másik véglet.

Lehet másképp gondolkodni, de azért én nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az anyám nem olyan, mint te.

Az utolsó 3 válaszolók nagyon szépen összefoglalták a lényeget.

Nem baj, hogy nem vagyunk egyformák, és nem gondolkozunk egyformán. De fel kellene ismerni azt, ha valaki egyszerűen képtelen valaki mást saját maga elé helyezni, akinek az élete értelme a karrier, a bulik, az utazgatás, a szabadság. Nincs azzal semmi baj, ha valaki ilyen, azzal van a baj, amikor egy ilyen ember nem ismeri kellően önmagát, és gyereket vállal mondjuk a társadalmi nyomás miatt. Mert egy gyereknek ideiglenesen igenis alá kell rendelni mindent, akkor tud egészségesen fejlődni a jelleme, ha megtapasztalja a szüleitől a feltétel nélküli, mindenek feletti szeretetet, és az érzést, hogy nekik ő a legfontosabb a világon. Aki ezt nem tudja/akarja ezt nyújtani a gyerekének, az ne vállaljon gyereket, és ne ócsárolja azt, akinek a gyereke a legfontosabb a világon, mert ez a normális, természetes hozzáállás.

Akármit is mondtok, az a természetes, biológiailag kódolt viselkedésforma, hogy a gyerek a legfontosabb. Nem a pasizás, nem a karrier, nem a bulizás, nem a plázázás stb. Persze az emberek mai életformája sokakból kiölte ezt a hozzáállást, mások meg direkt elnyomják magukban ezeket az alapvető dolgokat. De attól még akkor is így van, ez a természetes és a legoptimálisabb hozzáállás a gyerek szempontjából.

Ez nem majomszeretet, nem pótcselekvés, hanem természetes anyai/apai ösztön.

De a kérdező nem azt írta, hogy egyformán fontos a férje és a gyerek, hanem azt hogy a férje SOKKAL fontosabb nála. És ez a hozzáállás már nem egészséges, akárki akármit is mond.

Az a baj, hogy csak végletekben tudtok gondolkozni, amikor azt írom, hogy nekem a gyerekem a legfontosabb, az nem azt jelenti, hogy elhanyagolok minden mást beleértve a férjemet is. Én is megmondom a gyerekemnek, hogy egy picit várnia kell, ha fontos dolgot csinálok ő meg épp akkor akar játszani. Én is csinálok mást a gyerekkel való foglalkozáson kívül és a férjemmel is foglalkozunk egymással. De a férjem és én is úgy gondoljuk, hogy most a gyerekünk a legfontosabb a világon, ha úgy tetszik ő az életünk értelme. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk egymást, sőt, nagyon jó ez így mindkettőnknek, hogy ilyen fontos kérdésekben egyetértünk és együttesen vagyunk azon, hogy a gyerekünket a lehető legtöbbet megadjuk.