Miért mondja sok anyuka/apuka azt, hogy az ő életük értelme a gyerek? Miért lenne az?

62. válaszoló vagyok.

Kérdező, az rendben van hogy te így gondolod, de hadd gondolják mások máshogy. Én pl szeretem, imádom a szakmámat (agrármérnök vagyok), és úgy gondolom, hogy a gyerekek mellett - igaz, nem pont úgy ahogy tanultam - de a szakmámban is ki tudok teljesedni. Nem akarok karriert csinálni, de pl sok mindent tudok az egyetemen tanultakból hasznosítani a saját gazdaságom felépítésében. Magyarán, nálam megfér együtt a gyerek és a szakma.

Azaz, nem kell rögtön leírni, lenullázni azt, akinél átmenetileg vagy tartósan a gyerek, gyerekek születése után megváltozik a dolgok prioritása. Hadd ne kelljen lelkiismeret-furdalásomnak lenni azért, mert nem a modern, fogyasztási társadalom által elárt viselkedésmintát követem, hanem a régit, vagy mondjuk úgy, egy hagyományosabbat. Én pl nem azért vállaltam gyerekeket, hogy idegenek neveljék bölcsiben, oviban - nekem, nekünk (a férjemnek is) az a fontos, hogy minél többet együtt legyünk, nem mindenki máshol, és naponta csak pár óra közös időre korlátozódjék a családi élet.

"Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele.

Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól.

Az anyaság áldozat. És mindenek előtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült."

- Kőváry Anett -

Az utolsó megfogta a lényeget, szerintem is az az életünk értelme, aminek az elvesztése a legjobban fájna.

És szerintem az a természetes, hogy egy szülőnek az fájna a legjobban ha a gyermekét veszítené el. És például karrier elvesztése ehhez képest eltörpül(igen, akkor is, ha az illető sikeres a munkájában és szereti is csinálni).

Na ez az, ami mar nekem is fura: hogy a ferj elvesztese fajdalmasabb, mint a gyermeke. El sem tudom kepzelni, milyen is lehet ez. Hiszen a gyermekeim belolem lettek, egy reszem bennuk van. Kihordtam oket, megszultem, es gondoztam. Mellettuk ultem ejszakakon at, hogy vigyazzak rajuk, amikor betegek, honapokon at ulve aludtam veluk a mellkasomon, hogy tudjanak aludni a hasfajastol. A ferjem is volt beteg, ot is honapokon at apoltam, es a mai napig izgulok az egeszsegeert, de ez akkor is mas. Vegtelenul szeretem a ferjemet es nagyon szoros a kapcsolatunk. Epp mult heten hozodott fel a tema egy baratnommel, hogy hogyan mennenek tovabb a dolgok, ha elvalnank, ha meghalna a parunk. Es teljesen komolyan mondom: ha most meghalna parom, akkor sem lenne senkim meg 30 ev mulva sem. Keptelen lennek barki massal elni, barki massal szerelembe esni, vagy beengedni mast a haloszobamba. Pedig nem friss a kapcsolatunk, mar 13 eve vagyunk egyutt. DE! Ha paromat elvesztenem, akkor tovabb elnek, mert a gyermekeinkrol gondoskodni kell. Osszetornek lelkileg, de mennek es csinalnam a dolgom, mert ez a kotelessegem. De ha a gyermekrimetet vesztenem el, attol teljesen megzakkannek, es biztosan belehalnek a kinba.

Szoval en tenyleg vegtelenul szerelmes vagyok a ferjembe (egyszer azt almodtam, hogy meghalt es elmentem egy parhuzamos vilagba az alteregojaert, es magammal hoztam a sajat vilagomba... beteges, tudom), de a gyermekeimet egeszen maskeppen szeretem, ami meg ennel is sokkal melyebb es szorosabb kapocs. A hivatasom pedig megint olyan, hogy sxeretem csinalni, tenyleg szeretem, de sem a ferjemhez, sem a gyermekeimhez nem foghato.