Hogy tudják sokan otthonba adni a szüleiket?

Mondom, gondoskodjál nyugodtan róla, de ne adja Ég tényleg emelgetni kell, majd jól bele rokkansz.

Majd rájössz legfeljebb a saját károdon.

Én barátnőmet rettenetesen sajnálom, mivel Ő is naívan állt a gondozói munkához, hogy annyira nem lesz gond, hát szegény tanult belőle jó erősen.

Már most a legelső boltba el menne szegénykém pénztárosnak, ha lenne felvétel, mert minden tiszteletem az övé és az ápolóké azért, amit tényleg el vállalnak és le nyomnak.

Ha irl látod baszd ki, akkor hidd el megváltozik a hozzáállásod.

A kérdező ismerős, szerintem szokott írogatni hasonló temájú kérdésekhez és mindig ugyanazt hajtogatja. Többször írta, hogy a szüleink is intézetbe adhattak volna minket, megsem tették, ezért mi sem tehetjük meg velük, és hasonlók. De nem ismeri fel, hogy ez egy kitekert nézőpont. A gyereket önként vállaljuk, és öröm nézni, ahogy fejlődik. Az óvodai, iskolai felügyelete a gyerekeknek megoldott. A demens, ágyhozkötött beteg ápolása meg legtöbbúnk életébe teljesen váratlanul jelent meg, senki nem számít erre, hogy a szülője majd ilyen állapotba kerül, akár hosszú évekre. És az intézményi ellátottság nagyon rossz, a legtöbben azt se tudjuk, hova forduljunk először, az államnak nincs megoldása erre.

Szerintem a kérdezőnek az élete értelme az anyukája meg a nagymamája, és minden ilyen történetet, hogy otthonba adták az időst, csak a saját helyzetére tud vonatkoztatni, és elborzad. Számára ez egyet jelent az eldobással. Nem tud megérteni más helyzeteket, kicsit együgyűen látja a dolgokat.

Mivel fogalmad sincs, mivel jár egy idős, magatehetetlen esetleg demens beteg gondozása természetesen azt sem értheted, miért adjuk otthonba az idős családtagot.

Megsúgom: nem azért, mert nem szeretjük, hanem mert van saját életünk, ami nem annyi hogy 0-24 ápolunk valakit.

Semmi baj, csak ne ítélkeznél úgy, hogy fingod nincsen semmiről.

Nagyon mélyen és elevenen él bennem egy régi mondat amit online olvastam valakitől, hogy a szülei "udvariasan meghaltak", mielőtt gondozásra szorultak volna.

Azóta már az én szüleim is távoztak, csendesen, nem kértek a szenvedésfenntartó kezelésekből vagy intézményekből.

Én is erre készülök lélekben, csak remélni tudom, hogy a testem is engedelmeskedik majd.

A barátnőm 10 éve ezt csinálja. Akkor volt anyukája 81 éves, most 91 éves. Ő köszöni, jól van viszonylag, de a barátnőm teljesen rámegy a dologra (ő most 56 éves).

Az ő példája megerősített abban, hogy én ezt nem fogom csinálni. Nincs a mostani életszakaszomban még 10-15 év, amikor egy másik ember gondját, nyűgjét a nyakamba vegyem (az ő anyuja sem ágyban ápolt beteg, de beteg, otthon kell lenni vele, wc-re kísérni, segíteni a fürdésnél. Inzulin előtt mérni, időre kaja, kaja után mérni a cukrot, ételt elé tenni...

Barátnőm nem dolgozik, ápolásin van (ami pénzben nudli). És ez most lehet még egy hónap, vagy lehet 10 év is.

A másik baj, hogy neki is kezdenek előjönni olyan dolgok, elváltozások az egészségében, amikor intéznie kellene a saját dolgait (szemműtét, gyomortükrözés, most csak kettő jutott eszembe, amire egyszerűen nem jut el). Ha eljutna is, műtét után őt magát kellene kímélni, nem pedig neki gondoskodnia másról. Lehet, előbb meghal, mint az anyja.

Én úgy vagyok, hogy anyám lakása mehet egy idősotthoni apartmanért cserébe (megyeszékhelyi lakás), de nekem erre nincs most 15 évem, hogy a munkámat feladjam, és rámenjek erre. (Ha ez számít, a kapcsolatunk sosem volt szeretetteljes.)

Rendszeresen olvasom egy 70 körüli nő fórumbeírásat a 100 éves szülője gondozásáról.

Amikor a saját gyerekei kirepültek 50+ volt a nő, nagylelkűen felajánlotta, hogy a szülei segítségére siet. Cserében kapott huszonévre egy zsarnokoskodó, csak a saját kényelmével törődő "apát" akit mindenben kiszolgál, együtt élnek, magánélet vagy fellélegzés nulla. A bácsi köszöni jólvan, a gondoskodásnak köszönhetően.

Nem ecsetelem a részleteket, és az olykor nagyon keserű gondolatokat.