Férjemnek unokái, nekem nem azok, ilyenkor hogy kezelnétek?

#130

Ez nettó hülyeség!

Én "lánygyermekként" majdnem belehaltam apám halálába és a szomszédságomban levő "fiúgyermeket" hosszan kellett kezelni az anyja elvesztése után.

Megjegyzem 9 évvel később

... hoppá, elszállt

megjegyzem 9 évvel később már egész jól kezeltük a veszteséget.

Nekem meghalt anyám, ok.

Elfogadtam apám új nőjét, de mikor kinyilvánította, hogy GYŰLÖL és megalázott, irányítani próbált, belekötött mindenbe, amit tettem (vagy már nem, mert úgyis "szarul csinálhatom").

Ráadásul mások előtt bájolgott, így szeretlek, aztán otthon meg "semmire nem viszed, mert egy szerencsétlen senki vagy" - és társai.

5 éve eljöttem onnan nulla önbizalommal és totál összetörten (mert apa nem állt mellém egyszer sem, pedig már olyanok is mondták neki, hogy nem érzi-e, hogy mekkora gáz van, akik csak félévente egyszer láttak minket). Azóta nem beszélek a mostohámmal, az unokáimat NEM fogja látni.

Nárcisztikus, és pusztán azért utált, mert apa lánya vagyok, és féltékeny a halott anyámra. Ennyi, ilyen emberrel nem lehet mit kezdeni.

Nem kellett volna, hogy szeressen, de elviselhetett volna, legalább minimálisan és nem megaláz és leszól minden kétórában.

Szerintem még az is szép volt a kérdezőtől, hogy szülés után küldött kaját a fiatalasszonynak. Mert mondjuk az sem a kötelessége (úgy, ahogy ha ő lesz öreg, a csajnak sem lesz kötelessége vele szemben).

Ez is egy gesztus, mert ugye a mai világban már bárhol be lehet szerezni meleg ételt, ez egy megfizethető szolgáltatás. De még ha nem lenne az, akkor is cseszhetett volna rá, nem feladata.

127-es, 121-es vagyok köszönöm szépen az elismerést.

A legszebb, mikor belül családterápiára egy ilyen család, férj, új feleség, közös gyerek, előző házasság gyereke és ezt látom:

1. A férj, majd meg szakadt, sok nőt elküldött, mire végre egyet talált, akiben a szándék megvan, hogy megpróbálja elfogadni sőt megszeretni, az ő előző házasságból hozott gyermekét. (Ami nagy dolog, van aki meg sem próbálja.)

2. Új feleség megszakad, hogy helyt álljon egy ilyen helyzetben, néha talán még kicsit többet is megenged az előző házasság gyerekének, mert kínosan ügyel, hogy jajj nehogy a gyerek úgy érezze, hogy azért mert ő nem közös, ő nincs elfogad, vagy hátrányos helyzetű.

3. Beül a közös gyerek, aki pici korától semmi mást nem akar csak kapcsolódni. Anyához, apához és féltesóhoz is, hisz a mindennapi élet része. És csak azt érzékeli, hogy féltesó őt gyűlöli, mindig érzelmi elutasításban részesül, és nem érti az okát.

4. Beül előző házasság gyermeke: egy pöffeszkedő tini/vagy fiatal felnőtt, a hittel, hogy neki mindenhez joga van. Hogy mindenki mindent rosszul csinál, bezzeg ő a szerencsétlen ő nem tehet semmiről, nem is érti mi történik körülötte.

És akkor én az alábbiakat látom:

1. Az első három résztvevő azért jön, hogy megoldják a helyzetet. A negyedik azért mert rá kellett beszélni, kényszeríteni, vagy esetleg új "ájfont" beígérni, ha eljár ide. Tehát "szegény szerencsétlenen" kívül mindenki azon van hogy jobb legyen a helyzet csak épp ő nem.

2. Apukát nem sajnálja senki, hogy ahogy általában kiderül, új feleség előtt legalább 2-4 normális nő is lehetett volna, csak "csodagyerek" megfúrta a kapcsolatokat, elegük lett és elhagyták az apát, mert köszönték de ebből a cirkuszból nem kértek egy életen át.

3. Új feleséget nem sajnálja senki, habár benne jó volt a szándék, tényleg megtette, amit tudott, mégsem sikerült, pedig nem rajta múlott. Miközben a társadalom és mindenki más eleve rá mutogat, hogy ő a gonosz. Közben ott van neki egy saját gyerek, akinek nehéz elmagyarázni, hogy féltesó miért viselkedik úgy ahogy, miért van mindig feszültség.

3. Közös gyermeket, aki szívja a negatív energiát nap mint nap a helyzet miatt, és értetlenül áll. Aki nem érti, mikor rá rászólnak, hogy így és így viselkedj, neki miért kell szabályokat betartani, ha féltesónak nem kell. Na őt nem sajnálja senki.

Ellenben első házasság gyermekét, aki szinte egymaga a hisztériás, önző viselkedésével generálja az egész helyzetet, na őt sajnálni kell egy életen át, akkor is ha már 35 éves és saját családja van.

És ilyenkor a legnagyobb vesztes, akire senki nem gondol a közös gyerek, mert:

1. Apuka vastagon benne van, hogy ilyen a gyerek, hogy ráneveli arra, hogy egy életen át hivatkozhat minden kontextusban erre a traumára és ez feloldozást ad minden tett minden felelőssége alól bármennyi éves.

2. Új feleség látta, hogy nem teljesen jó ez így, mégis vállalta a közös gyereket, tehát neki is van ebben felelőssége.

3. Előző házasság gyereke nyugodtan változtathatna a viselkedésén ha akarna, csak persze kényelmesebb inkább, mindig azt csinálni amit akar, mindig a szegény szerencsétlen szerepében tetszelegni, akit mindenki sajnál és akivel mindenki gondolkodás nélkül egyet ért.

És ott ül valaki, a közös gyerek. Aki belecsöppent úgy egy helyzetbe, hogy nincsen rá hatással. És hagy ne mondjam, hogy a figyelem kitől vonódik el, amikor reggeltől estig a neveletlen hisztérikus előző házasság gyerekének hisztijeivel kell foglalkozni. Meg helyzetet normalizálni.

Szóval inkább kezdjük már sajnálni a közös gyereket. Mert itt az egyetlen szereplő aki tényleg akaratán kívül kerül ilyen helyzetbe az ő. A többiek mind a részesei és döntéshozói voltak/és azok a mai napig.

Kedves 129!

Jobb így beszélgetni, nem igaz?:)

Kedves 133!

Az egy szélsőség, amiről írtál. Elhiszem, hogy van ilyen. Akkor most Te pl. azt gondolod, kérdező is ilyen?

Tényleg kötekedés nélkül kérdezem, már épp ideje volt, hogy normalizálódott itt a légkör.

133, Neked még:

Az meg, hogy megalázott, elvette az önbizalmadat, tényleg szomorú, sőt borzalmas, komolyan.

De pl. el nem tudom képzelni, hogy egy tanult nőnek, mint a kérdező is, ne az lenne a célja inkább, hogy még önbizalmat növelgessen mostohalányban (írta, hogy tanult is vele sokat). Már csak azért is, mert ha logikusan gondolkodunk, ha megad neki mindent tanulásilag, és bíztatja is, akkor hamarabb önálló lesz. Vagy ha nem is hamarabb, de piacképesebb végzettségeket ér el.

Normális ember célja az, hogy akár saját, akár mostoha, de úgy kerüljön ki a nagybetűs életbe, hogy saját lábán könnyen megálljon.

Ezért nem értem az örökség miatti mocskolódásokat sem.

Nyilván értelmes nő úgy fogja fel, hogy eggyel kevesebb gond, meglesz a lakása a kiscsajnak. Mire ment volna, ha magukra költik (jogilag úgysem lehetett volna nyilván), de tegyük fel, ők öröklik, nem adják a lánynak, elszórják mindenre, és utána pár év múlva a lányka hozza a férjét, és oda szüli a gyerekeit.

Bocs, ez most nem mind Neked szólt, csak a nagyokosoknak, akik itt kardélre hányták kérdezőt.