Férjemnek unokái, nekem nem azok, ilyenkor hogy kezelnétek?

Én megértem a kérdezőt. Könnyű kívülről a partról integetni.

1. Attól, mert valakinek meghal az édesanyja/édesapja, nem az jelenti, hogy mindent rá kell hagyni és az új párnak, vagy az életben maradt vérszerinti szülőnek a kritikán aluli viselkedést rá kell egy életen át hagyni. Elvált anyukák, kik egyedül neveltek gyereket, a Ti gyereketeknek bárhogy lehet viselkedni, mert az apja nincs jelen (értem ezt azokra az apákra, akik elhagyják a családot és szökőévben egyszer néznek a gyerekre) Ugye nem? Ugye vannak szabályok és viselkedési normák? Na ugyanez a helyzet, a kérdező esetében is. Attól, hogy a gyermek félárva lett, ami komoly trauma tagadhatatlan, nem azt jelenti, hogy egy életen át megengedhet magának mindent erre a traumára hivatkozva.

2. Amikor valaki gyermekes féllel kezd (elvált, özvegy), akkor megszereti a másik felet. Ebben az esetben a férjet. Nyilván próbálja a gyereket is megszeretni a férj kedvéért. Mert lássuk be, neki az a gyerek egy vadidegen. Igen. Attól, hogy valaki szerelembe esik valakivel, még nem lesz hozzá közel álló ennek a valakinek a gyereke. Ez nem erőltethető. Nagyon sok múlik a gyerek neveltetésén, ami azelőtt volt, hogy megérkezett az új pár. Nagyon sok múlik a gyerek személyiségén. Ha pl egy gyerek az új pár előtt hozzá van szokva, hogy ugráltatja az apját, nyilván neki nem tetsző helyzet, hogy jön egy nő és ha az a nő erős jellem, akkor nem fogja hagyni, hogy ugráltassa egy 10-17 éves és nem ugrándoznik ahogy fütyül. És nem, nem azért mert nem az ő gyereke és gonosz mostoha, hanem azért, mert aki ilyen típus az a saját gyerekének sem hagyja, hogy átlépjen egy határt és nem ugrál fütyülésre annak sem. Tehát érthető, hogyha valamit nem hagy a sajátjának egy idegen gyereknek sem fogja. Ebből adódóan ha rá van előtte hagyva minden, 10 évesen egy gyerek már képes kész manipulátornak lenni. 14 évesen és attól felfelé, meg már eldönti egy gyerek hogyan viszonyul valakihez és ha direkt utálatos az egy döntés. Akkor nem kell sírni, ha sok év alatt a felgyűlt feszültségeknek meglesz az eredménye.

3. A szeretet nem kötelező azt nem kell. Kezdetben egy ilyen helyzetben az új félnek az előző házasság gyermeke tetszik vagy sem vadidegen és a kapcsolat évek alatti alakulása (melyen mindhárom fél, új pár, férj gyerek részt vesz) határozza meg, hogy egy változik vagy nem. Amikor valaki kijelenti, hogy ha gyerekessel kezdesz szeretned kell a gyerekért mert a gyereke, az legalább akkora baromság, mintha kijelentenénk, hogyha valakivel kezdesz szeretned kell az anyósod, apósod, sógorod, kell és nem opcionális bármilyenek, mert neki ő az anyja, apja testvére. A szeretetet nem lehet erőszakolni.

4. Kérdező elkezdte az életet új párjával és annak gyerekével. Nyilván a gyereket ellátta és próbálkozott a normális viszonyon. Ez sok év alatt nem jött létre, mert mondjuk a gyerek ellenáll, direkt kelti a feszültséget a párkapcsolatban mert el akarja üldözni az új nőt. Ezt évek alatt rengeteg felgyült feszülséget okoz. Ezt még megfejeljük azzal, hogy megszületik a közös gyerek. Akire úgy tekint előző házasság gyereke, mint a véres rongyra. Édesanyák, tegyük már a szívünkre a kezünket. Ha bárki véres rongy ként tekint a gyerekünkre és gyűlöli még a létezését is, azt elnézzük bárkinek? Nem. Akkor sem, ha az a párunk előző házasságból született gyereke. Ilyet senkinek nem nézünk el. És ehhez nem vágunk jópofát. Persze most lehet mondani, hogy jajj de most ugyanilyen a kérdező is az előző házasság gyerekével. Igen csak van különbség. Kérdező próbálta elfogadni a gyermeket, megpróbált normális kapcsolatot kiépíteni, csak a gyerek ebben nem volt partner. Gyerek meg sem próbálta megszeretni féltestvért és normálisan beilleszkedni az új családba. Tehát a két helyzet nem ugyanaz. Kérdező esetében az oka, hogy így viselkedett sok sok évek keresztül nap mint nap az előző házasság gyereke, előző házasság gyerekének meg annyi az oka, hogy kiskirálylányt zavarta még a féltesó létezése is, mert hát akkor nem ő az egyedüli trónörökös meg a világ közepe, hanem ott van egy másik valaki, akit apja ugyanúgy szeret.

5. Kérdező nem nagymama. Majd nagymama lesz, akkor mikor saját gyermeke gyermeket szül. És igen fogja szeretni és imádni, mint saját gyermekét. Mellesleg ebben semmi különös nincs. Sok felnőtt nem majomszeretettel szereti a gyerekét, hanem értelmesen és nem vágódik hanyatt bármilyen baba láttán. Nem is kell. Attól a sajátját, akit 9 hónapig hordott, megszült felnevelt imádhatja.

6. Elvárásokat ne csak kérdező felé támasszunk. Ha jön az előző házasság gyereke neki kötelessége főzni, vendégül látni. Oké, előző házasság gyermekének meg kötelessége lett volna, normálisan viselkedni, mikor együtt éltek, nem mindig kelteni a feszültséget direkt, nem manipulálni reggeltől estig az apját, hogy hagyja el az új nőt (mellesleg ez önzőség is, mert gyereket nem érdekli, ha az apja örökre egyedül marad, csak minden úgy legyen, ahogy kis fejében kitalálta), de nem tette. Ha az előző házasság gyereke nem tett eleget évekig az ő kötelességének, akkor új feleség, ha meg most nem tesz eleget az rendben van. Így is jó fej volt, hogy ennyi éven keresztül, ellátta, etette, gondozta, még így is.

Mindent egybevéve. Én értem a kérdezőt, nem csodálom, hogy sok év alatt elege lett. Én tennék egy próbát egyszer elmennék, hátha az anyaság változtatott valamit a lányon, de ha nem, akkor rendben van, ahogy most a kérdező viselkedik.

Végigolvastam, először nem akartam hozzászólni.

Néhányan írtatok elfogulatlan, értelmes, hasznos, gondolatébresztő választ.

A nagy többségnek azonban a kérdező iránti mocskolódáson nem volt érdemi mondanivalója. Persze ilyenek a fórumok, a többség eleve irigy is, és a saját frusztrációját rávetíti a dologra.

Na mindegy.

Az én véleményem, a kérdező védelmében: Azt írta, hogy azért volt 4 (vagy 5?) év aközött, hogy a mostohalány elköltözött a saját házába, de még nem volt gyereke. Na most, ha addig egyszer sem hívta a kérdezőt, hogy menjen oda ő is, amikor mondjuk édespauci megy, (nem mellesleg ezt korrekt módon be is tartotta a kérdező, és nem ment, met nem hívták), és ez így nagyon megfelelt a mostohalánynak, az az ő dolga.

Viszont akkor most annyit tudjon már megtenni, hogy odaáll a mostohaanyja elé, és valami ilyet mond: "Ne haragudj, hülye kamaszlány voltam, de átgondoltam. Lehetne köztünk egy normalizált kapcsolat?"

Én nem hiszem, hogy a kérdező azt mondta volna erre, hogy neeeeem, nem lehetne, kabbe.

Tehát legyen egyenes a csaj, ne a háttérből (net túlsó végéről) sunyiskodjon, hogy "gyere te is apuval", meg ilyenek. Mert engem ebben a "kommunikációban" az zavar, hogy kiscsaj úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna a múltban. Márpedig történt, és ez fele részben rajta kellett, hogy múljon.

Nem hinném, hogy egy tanult, értelmes nő hozzámegy egy pasihoz azért, hogy a lánya életét pokollá tegye. Csak aztán van, amikor szakad a cérna, és az a fél, aki igyekezett lojális, türelmes, kedves lenni, egyszerűen már szarik a dologba.

Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok sem mostohalány, sem mostoha anya.

Nem tudom, hogy s mint volt, mennyire voltak jelenetek, és milyen cirkuszok voltak (esetleg).

De én is felteszem a kérdés: A mostoha anyuka úgy kellett volna, hogy viselkedjen, hogy tökéletesen megfeleljen a férje kiskamasz lányának?

Kritika nélkül elviselnie mindent a gyerektől?

Egyébként olvass vissza, 9 év telt el a házasság és az anyuka halála között, akkor már bőven nem volt friss a gyász (felteszem, volt is közben pár feleség jelölt, aki nem felelt meg a férfinek.)

Nekem is volt osztálytársnőm általánosban (mintha most lett volna), másodikban halt meg az anyukája.

Mindent, de MINDENT ráhagytak a tanítónők is, később a tanárok is. Apukája is ráhagyott mindent (egy lakótelepen laktunk, együtt játszottunk a téren), a haláleset után hozzájuk költöztek az anyai nagyszülők, ők is ráhagytak mindent.

Ha láttál már utálatos, sumák, kibírhatatlan, saját helyzetével visszaélő kislányt, na ő az volt (mondom ezt úgy, hogy osztálytársnőm volt, és anyukáját én is megsirattam akkoriban, és az egész osztály is őt pátyolgatta).

Önkritika nélküli emberke lett belőle (már én ugye 14 éves korig voltam vele).

Azért a szülő korai halálát nem lehet mindig pajzsként magunk elé tartani.

Nem mellesleg pedig, értékelni kell(ene) azt, hogy jött egy felnőtt nő, aki társnak, barátnő félének tekinti, és nem elüldözni a felé nyújtott segítő kezet.

Megértem a kérdezőt, hogy egy idő után feladta, és onnantól kiteljesedett a munkájában, (gondolom, vállalkozásában), és a saját közös kislányukban, kedvelt szabadidős tevékenységeiben, és nem foglalkozott a mostohalánnyal többet annál, amennyit muszáj.

"Tehát akkor az lett volna az elvárt, helyes viselkedés, hogy egy gyermek, ráadásul lánygyermek jól viselkedjen az új mostohának, hogy az jól érezze magát? Ez most komoly??? Egy gyászoló, sérült gyereknek kell megfelelni egy ilyen nőnek? Ti is elvárnátok a saját gyereketektől??"

Az az elvárás, hogy meg kell a gyereket tanítani, az apukának elsősorban, hogyha normálisan állnak hozzám, akkor normális hozzáállással kell viszonyulni. Meg kell az apukának tanítani elsősorban, hogy nem lehet önzőnek lenni mindig. Hogy ő is rengeteg nőt, aki nem gondoskodott volna a leánygyermekről megfelelően elutasított, de mire nagy nehezen talált egyet, aki elfogadja és próbálja jól kezelni a helyzetet, igenis neki is kötelessége belerakni a tőle telhető legjobbat. És nem, a mostohának tetsző viselkedés, és a normális nem manipulálok, nem hisztériázok, nem akarom direkt szétszedni a kapcsolatot és elüldözni a nőt viselkedés között nincs egyenlőségjel. Attól még, hogy nem mindenben úgy viselkedik egy ilyen gyermek, ahogy a nevelőanya szeretné, még nem jelenti, hogy arról szól az élet, hogy minden köré szerveződik, tőle minden viselkedés elfogadott (legyen bármilyen udvariatlan, rossz és önző). De persze a közös gyerektől meg elvárjuk, hogy ilyen legyél olyan, mert így illik, ja de amúgy féltesódnak nem kell olyannak lenni, mert hát ő más, ő más házasság gyereke neki mindent lehet. Ne vicceljünk már. Mindenki egyféleképpen tud gyereket nevelni. Szerintem kérdező elég normális. (volt amig elege nem lett és ez is normális igy mert nincs életen át tartó türelem) Na most ha kérdező, ugyanúgy ellátja előző házasság gyerekét mint sajátját, akkor a viselkedésével kapcsolatban is ugyanazokat a normákat várhatja el, mint sajátjától.

121, csuda dolgokat írsz, szépen megfogalmazva, én csak nézek tényleg.

"A szeretet nem kötelező azt nem kell. Kezdetben egy ilyen helyzetben az új félnek az előző házasság gyermeke tetszik vagy sem vadidegen és a kapcsolat évek alatti alakulása (melyen mindhárom fél, új pár, férj gyerek részt vesz) határozza meg, hogy egy változik vagy nem. Amikor valaki kijelenti, hogy ha gyerekessel kezdesz szeretned kell a gyerekért mert a gyereke, az legalább akkora baromság, mintha kijelentenénk, hogyha valakivel kezdesz szeretned kell az anyósod, apósod,"

Egyébként arra tényleg kíváncsi lennék, hogy amikor ezt a "szeretned kell" figurát erőltetik véres szájjal sokan itt a fórumon, azt hogy gondolják a gyakorlatban véghezvinni?

Ők hogy csinálnák? De komolyan.

Mondjuk mi játszódik le az agyukban: "utálatos, kibírhatatlan, de ha beledöglök is szeretni fogom" ??

Itt mondanak baromira ellent önmaguknak. A szeretet az nálam egy annyira intim dolog. És az vagy jön, vagy nem.

(Persze kedvelni, elfogadni, az más, de a szeretni, az nálam nagyon bensőséges.)

124.

Az írásodban a "ráadásul lánygyermek" kitételt nem értem, akárhogy próbálom is megérteni.

Tehát egy lánygyermek ilyen szempontból előrébb van, mint egy fiúgyermek?

Mi az oka?

Na végre megjött néhány kulturált, normális ember is!

Már én szégyelltem, ami itt folyt.