Miért utálok ennyire szülőnek, (apának) lenni és miért nem bírom elviselni a gyerekeket?

Tudom, sokak szerint rossz ember, aki a gyerekeket nem szereti, de én kifejezetten utálom őket, nemhogy nem szeretem. Egyet se bántanék természetesen, van 1 fiam, ugyanakkor őt is alig bírom elviselni. Örülök ha nincs itthon, iskolában van és nem látom. Pedig nem rossz gyerek, nagyon jó, jeles tanuló, 10 éves. Sokat foglalkoztam vele, de ezt a maximalizmusom okozta, nem a szülői vágy. Kényszerből, hogy dicséretes legyen, mint én is, mivel én is a jó, jeles tanulók táborát képviseltem és diplomáztam is.

Alapvetően egy befeléfordulós,intovertált személyiség vagyok, aki nem vágyik társaságba, inkább szeret magában ellenni a csendben.

Párom pont ugyanez a zárkózott típus, mi tényleg egymásra találtunk, viszont ő jobban ragaszkodik a gyerekhez, de én nem. Én várom, hogy felnőjön, kirepüljön és utána élje az életét. Ha felém néz hát legyen, ha nem akkor nem fog érdekelni, nem hatódok meg rajta. Más gyerekeit se szeretem, nem bírom a ricsajozásukat, kiabálásukat és az idétlenkedéseiket. Tudom ám, voltam én is gyerek, de ez a része nem érdekel, mert egy részére már nem is emlékszem. Ez a sok betegség amiket hazahozott iskolából, óvodából és még mindig vannak, attól is a falra mászok. Hányás, hasmenés éjszakákon át és takarítani utána... Annyira utálom az egészet, hogy kimenekülnék a világból.

Mit csináljak, hogy 8-9 évig még felnőtt nem lesz, kibírjam? Van megoldás erre?