Miért utálok ennyire szülőnek, (apának) lenni és miért nem bírom elviselni a gyerekeket?

Kérdező!

Szerintem azt fontos látni, hogy a "fénykorod" amúgyis lecsengett volna, munkalehetőséged meg még lehet visszautasíthatatlan, vagy ha igazán az lett volna, semeddig nem tart találni egy bébiszittert, aki besegít.

Én is beismerem, hogy úgy bírjuk ép ésszel, két gyerekkel, hogyha már családi segítségünk nincs, van fizetett. És igen, drága. De egy áldás, hogy eltudunk menni valamit megvenni kettesben anélkül, hogy közben mindennel foglalkozunk, csak azzal nem, amit meg akarunk venni, eltudunk menni vacsizni egyet, vagy színházba, illetve megtudtam tartani a másodállásomat (ami nekem inkább szerelem, mintsem hogy muszájból csinálnám), mert van aki segít a férjemnek addig a gyerekekkel. Ez DÖNTÉS kérdése. No meg persze pénzé, de nem vállalhatatlan teher. Illetve én mindig azt mondom, hogy megér havi 20-30 ezer pluszt az, hogy közben kiégtek, netán el is váltok, vagy szimplán csak úgy érzitek magatokat, ahogy te most!? A pszichológus, vagy a válóperes ügyvéd drágább...

Egyébként én nem tudom milyen társaságotok van, de nálunk nem tabu a barátokkal a nehézségekről beszélni. Tudom pl. a legjobb barátnőmről, hogy végtelenül be volt sz*rva, amikor összejött az amúgy tervezett gyerekük és az utolsó pillanatig benne volt, hogy inkább elveteti. Tudom, mert két naponta zokogva hívott fel, hogy ő ezt nem akarja és időpontot is kért már a terhesség megszakításra. Ma 7 éves a lánya. Azóta sem volt téma ez köztünk, a nehézségeink annál inkább. Szerintem ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a gyerekeinket, csak hogy nehéz. De egy másik baráti párosunk is simán kimondta amikor 2 és 4 évesek voltak a gyerekeik, hogy jelenleg semmilyen örömforrást nem látnak bennük. Valaki ezek miatt azonnal ítélkezik, én meg úgy vagyok vele, hogy ez most kijött, oké... Nap végén mégis odamegy a gyereke ágyához, betakargatja, megpuszilgatja és elmondja neki, hogy szereti. Ha baja van megvígasztalja, vagy megtalálja a legjobb szakembereket a problémára. És szerintem ez a lényeg. Az hogy van bennük olykor némi belső frusztráció, éltebánat, anyámkínja, hát istenem... Az lehet mástól is. Én is várom, hogy önállóbak legyenek, mégis szeretem őket és nem ezen tartom a fókuszt, hanem a jó dolgokon. Ha keresed, azért bizonyára találsz ilyeneket.

Ha elromlik a kocsi, szervizbe visszük.

Ha elromlik valakinek a pszichikai működése és lelki problémái vannak, szintén szakember kell, pszichológus. Ha nagyobb a baj, elküld pszichiáterhez.

Mindenképpen kérj segítséget, mert baj van.

73.

Erről van szó!

Erről írtam korábban én is.

Nem egy ismerősünk van, akik tervezték a gyerekvállalást, keszültek stb., olyan is aki lombikos volt.

Azután meglett a várva várt gyerek és akkora sokkot kaptak, hogy hasonlóan alig várják, hogy nagyobbak legyenek és tuti nem lesz mégegy, mert anya sem akarja mégegyszer.

Meg kellene érteni, hogy nem mindenkinek való gyerek, hiába akarja.

Fel kellene készíteni az embereket arra, hogy ez mivel jár.

Mert sajnos nem csak csillámpöcspónis mámor!

Mert kialvatlanság, kimerültség, kirágott mellbimbók, anyagi megzuhanás, 0 szabadidő amíg pici.

Csak ez tabu, elítélik aki kibukik, meg van egy adag rosszindulat is, ha én szívtam, szívjon más is, vagy van segítsége és fel sem veszi, hogy más mitől van az összeomlás határán.

#72 jaj a drága, hát majd ha raerek megsajnalom. És a gyereknek ki ad tanácsot hogy hogy ne legyen sérült ember felnőtt korára mert egy szeretet nélküli családban nőtt fel?

"elítélik aki kibukik"

Nem, nem azt ítélik el aki kibukik. Teljesen normális ha az ember néha nehezen viseli a gyereknevelést mert senki sem mondja hogy könnyű.

De más az hogyha fáradt vagy és azt mondod nem vállalnál újra gyereket ha elölről kezdhetned mert attól még szeretheted és megint más az hogy utalod a meglevő gyereked.

A kérdező konkrétan utalja, leirta hogy le se szarna ha a gyerek felnove nem keresne stb. Ez nem kibukas. Ez egy agyatlan felnőtt ember felelőtlen döntése amire nincs mentség.

76# Én ebben nem feltétlenül értek egyet. Attól, hogy valakit pofáncsap a valóság, nem jelenti azt, hogy nem való neki gyerek. Újra kell szerveződni, megtanulni együtt élni a helyzettel, a gyerekkel, felvenni az új szerepeket. Valakinek ez könnyebben megy, valakinek nehezebben. Még az előbbi csoportban sincs az az isten, hogy ne borulna ki valamelyik szülő olykor, hát még az utóbbiban...

És akkor igen. Van az a kategória, akinek egyáltalán nem kellett volna vállalni, de én ide sorolom azokat is, akik egy távoli pénzes zsákot jelentenek a gyereknek csupán és kimerül a szülőségük abban, hogy havonta megnyomják kényszerűen az utalás gombot.

A nap végén ugyanott lyukadunk ki minden esetnél. A gyerek issza meg a levét, aki szerencsétlen semmiről nem tehet, ezért jobb esetben a szülő megembereli magát a nehéz pillanatokban is és igyekszik jó példát mutatva felnevelni. Van rá 16 éve kb. A maradék 60-at meg azzal tölti, amivel akarja. Nem olyan kibírhatatlan ez szerintem, hogy eret kelljen vágni miatta.

76. De ezek amiket írsz, mivel jár a gyerekvállalás, annyira nyilvánvaló dolgok, mit kell ezen a szájába rágni az embreknek? Ezeket az is tudja akinek nincs, pl én is, pont ezért nem vállaltam.

Senki sem simogatja a kérdező lelkét, szerintem mindenki leírta hogy idiót és felelőtlen volt, és kb milyen lehetőségei lehetnek. Most már kb mindegy, mert a gyerek sérült lelkileg. Ott legbelül, hiába a dícsérő szavak, érzi hogy ezek mögött nincs igazi szeretet, ezért van valószínűleg megfelelési kényszere, hogy megpróbáljon kevesebb teher lenni az apjának.

80.

Nem nem tudja mindenki.

Nézz már körül mennyi elcseszett szülő-gyerek kapcsolat van.

Azért vagy fogalmatlan, mert nincs gyereked és nincs kontaktod gyerekesekkel, akik elmondják ezt neked.