Miért utálok ennyire szülőnek, (apának) lenni és miért nem bírom elviselni a gyerekeket?

" nincs kontaktod gyerekesekkel" Ezt honnan szedted? Nem is ismersz, nem kéne így ilyesmit kijelenteni, főleg, hogy még csak nem is igaz:) Barátok gyerekeire még vigyáztam is, szerencsére mind túléltük, de otthonra nem kéne ez egy fél életen át.

De még ezen tapasztalatok előtt is tudtam eleget (hogy a gyerekvállalás mivel jár) ahhoz hogy ne akarjak. Annyira nyilvánvaló dolgok ezek, lehetetlen hogy felnőtt, nem barlangban élő emberek ne tudnák. Ennyi.

Szerintem nem azzal van alapvetően gond, hogy ne tudná mindenki a felsoroltakat (állandó készenlét, sok önlemondás, kevés alvás, stb.). Ezt valóban tudja mindenki. Azt nem tudhatja, hogy ő ezt hogyan fogja viselni. Lehet egy elképzelése, ahogy neked is van. Ez alapján te kitudod jelenteni, hogy nem bírnád, nem akarod, nem kell. Más meg úgy van vele, hogy oké, tudom hogy k*rva nehéz lesz néha, de átvészeljük.

Engem pl. pofán csapott a valóság. Nem azért mert debil vagyok és nem tudtam, hogy keveset fogok aludni, hanem mert nem tudtam BELŐLEM mit fog mentálisan kihozni a fáradtság és a 0-24-es szolgálat. Kaptam egy iszonyat nehéz, több emberes babát (azt mondjuk gyerekvállalás előtt valóban nem tudtam, hogy ez milyen) és úgy álltam ott 2-3 hónap után, mint akit pofán b*sztak egy péklapáttal, pláne amikor itt olvasgattam, hogy "élvezd ki a babakort, mert ez csak egyre rosszabb lesz". (Hát jelentem, szerintem egyre jobb. :D) Én elmondani nem tudom mennyire nehezen éltem meg az első mondjuk 8 hónapot, aztán mégis tesóra adtuk a fejünket már sokkal jobban körbebástyázva magunkat segítséggel. A második lányunk a béke szigete. Komolyan, az első után ha nem látom egyértelműen a különbséget, el sem hiszem, hogy ilyen van. Csendben elvigyorgott babaként magában, csak akkor sírt, ha gondja volt, ha azt rendeztük aludt, vagy nézelődött tovább. Tankönyvi. Vele valószínű én sem kaptam volna akkora sokkot az elején, mint a nővérével. Ezek személyiség jegyekben is kitartanak a mai napig. A nagyobb lányom egy dúvad, aki törtet előre, nem bírja a kudarcot és addig csinál mindent, amíg sikerülni nem fog. Mindenről megvan az elképzelése, nem engedi terelgetni magát, nehéz vele. A pici meg egy kis szelíd bárányka, bújós, ölelgetős, nyugis, "majdcsak menni fog az" sültgalamb típus, aki abszolút terelgethető, meghallgatja és aelfofadja a véleményünket. Ugyanaz a neveltetés, mégis totál más megélés mindkét gyerek. Ezt sem tudhatod gyerekvállalás előtt.

Az igaz, hogy erre felkészülni és felkészíteni senkit nem lehet.

Én azt mondom valid NÉHA azt érezni, hogy bár ne lennének, egyedül lehetnék, stb. Engedjünk meg magunknak egy pár nap sebnyalogatást "mi lett volna ha" gondolatokkal, aztán álljunk fel és eljünk a mában. A döntéseinknek következményei vannak és szerintem a kérdező próbálja ebből kihozni a maxot, de valami kötődési zavar van a háttérben, amin bőven lehetne dolgozni.

Érdekes, mikor valaki azt írja, hogy utálja az apját/anyját, az a válaszolók szerint teljesen rendben van. Pedig lehet, hogy csak egy tizenéves, ,akit nem engedtek el valami buliba, vagy szóltak neki, hogy takarítsa ki a szobáját. Rögtön jön az apád/anyád toxikus, nárcisztikus, költözz el, sz@rd le. Ha egy nő sipítozik, hogy idegesíti a gyereke, az is rendben van. Ha a kérdező nő lenne, egészen másfajta válaszokat kapott volna.

N

#84, én teljesen egyetértek. És van még egy aspektusa ennek, amiről nem divat/illik beszélni.

Mi van, ha a gyereked olyan személyiség, akivel nem jössz ki alapból?

Én szeretem a nagyobbik gyerekem is, nyilván, akartam, tisztességgel felneveltem. DE, azt el kell ismernem, annyira különböző személyiségek vagyunk, ha nem lenne a gyerekem, mi biztos nem barátkoznánk egymással. Szintén törtető típus, de nem jó értelemben. A manipulálós, hazudozós, mást direkt bajba keverő típus, ha abból ő jól tud kijönni.

Már baba korában egy igazi hisztigép volt, soha semmi nem volt jó, tini korában tudatosult bennem, amiket fentebb írtam. Hogy bármennyire ciki, nekem a saját gyerekem"nem szimpi". Akkor azt gondoltam, biztos a kamaszkor, de nem. Már 22, most kezdett dolgozni és ki is rúgatta ármánykodással az egyik kollégáját, mert nem volt neki szimpatikus.

Ugyanúgy neveltem mint a másik kettőt, mégis, ők teljesen mások.

Szóval igen, van, amire nem lehet felkészülni.

Hát kérdező, nem semmi, hogy ezt felvállalod.

Én a gyerek oldalról tudnék írni. Hasonló gyerekkorom volt, csak nyűg voltam a családban. Csendes, szófogadó, jól viselkedő, jótanuló nem sok vizet zavaró gyerek. Ahogy a tiéd is. A gyerekek nem hülyék, érzik, hogy nem szeretik őket, ezért megpróbálnak megfelelni az elvárásoknak, hátha akkor majd "jobbak" lesznek és jobban fogják szeretni őket.

De ne aggódj, már nem fog sokáig tartani. Pár év, és teljesen elhidegül tőled. Ha felnő, elköltözik messzire, semmit sem fogsz tudni róla, feléd sem fog nézni. Majd ha megöregszel, talán foglalkozik veled kötelességből, ahogy te most vele, de max ennyi. Már most halott a kapcsolatotok.

"Ha felnő, elköltözik messzire, semmit sem fogsz tudni róla, feléd sem fog nézni. "

Leirta a kérdező hogy cseppet sem hatja meg ha a gyerek felnőtt korában leszarja.