Anyósom rászólt a fiamra, mert nem tetszett neki, ahogyan eszik. Jogos a kiakadásom?

Kérdező! Szerintem nem kéne még büszkének is lenned arra, hogy nem tudsz kulturáltan étkezni.

Megjegyzem, írni sem tudsz helyesen az anyanyelveden.

*Amíg meg nem született a fiunk

*kulturáltak

De jól összeilletek az anyósoddal, mert egy ő is jó nagy bunkó, ha ordibál emiatt a gyerekkel, ahelyett, hogy normálisan szólna neki.

"Nem szereti az anyukámat mert szerinte túl közvetlen-tolakodó a stílusa, pedig nem is csak anyum így próbál másokkal szimpatizálni apámat meg egyenesen utálja, mert szerinte folyton csak okoskodik és kapzsi. Ez szintén nem igaz, csak nagy tudású ember, sokat tett azért hogy nekem és a testvéreimnek mindenünk meglegyen és nagyon üzleti beallítottságú."

Szóval egy okostojás "én jobban tudok mindent" vállalkozó apuka és egy nyomulós anyuka. Mit jelent az, hogy így próbál szimpatizálni másokkal? A szimpatia egy érzelem, rokonszenvet jelent, az nem egy cselekvés. Basszus, ennyire buta legyél..

Kérdező! Sem viselkedni, sem problémát megoldani, sem konfliktust kezelni, sem pedig fogalmazni és helyesen írni nem tudsz. Mégis milyen szakmában vagy te elismert?

Igen, kilenc évesen tudnia kellene a gyereknek rendesen enni. Ne haragudj, de már a lassan 4 éves kisfiam is mutat érdeklődést a kés-villa használat iránt. Ez, hogy felszeletelsz aztán lapátolsz, ovitempó..

Én tiszteletre méltónak és korrektnek érzem kérdésedet.

Én pl. 14 éves korom óta szeretem a román nyelvet. Budpesten éltem mndig is, és sváb családból származom, de akkor is tetszik, és 14 évesen keztem könyvből tanulni. Gyönyörű, ahogy a latin alapokra, szépen megtartott konzervatív vonásokra ráépül egy szlávos hatás. Érzésben is, szép, tudományosan is hasznos nyelv.

De zsigerileg is elemi viszonygást éreznék, ha pl. a Ceausescu-féle Romániában nőttem volna fel, és eleve azt láthatnám, hogy valami tisztán ideológiai célból egyetlen használható nyelvvé próbálnák nyilvánítani, emellett meg egy nyílt minősítés is lenne az országban beszélt egyéb nyelvek ellen. Nem a román nyelvnek szolna ekkor sem a viszolygásom, egyszerűen a fölösleges öncélúság háborítana fel. Van olyan szép a román nyelv önmagában is, hogy ne szoruljon rá valami őt álságosan normává emelő, a többi nyelvet meg leminősítő ideológiára, és ne kísérje még érintőlegesen sem semmiféle zsarolás a tanulását. Szeretem a rmán nyelvet magamtól is, nem kell hogy valaki fenyegessen, hoy különben nehézségeket fogok átéli, ha nem tanulom.

Leírásodból úgy sejtem, hogy szüleid, családod tiszteletre méltó emberek. Az, ahogy anyósod visznyul édesapáddal és anyukáddal szemben, az érzésem szerint olyasmi, amit Illyés Gyula írt le írásaiban. Az ország rétegekből áll, és ezek szokásai eredetleg mások és mások voltak. Sokszor leírtak már írók, tudósok olyan helyzeteket, ahol a városi család bizalmaskodónak érzi a vidékit, és minősítő szavakkal írta le a vidéki rokonok viselkedését, de valójóban azok egyáltalán nem voltak sem rosszabb, sem butább emberek, egyszerűen csak az akkori helynek, kornak és munkakörülményeknek megfelelő, önmagában teljesen logikus és összefüggésteli kultúrkör volt az is a saját körén belül, amely logikus módon és érthető szabályok alapján különbözött a várositól.

Nyilván már rögtön, ahogy beléptél a családba, éreztél egy furcsa, különös, öncélúnak ható minősítést. Az étkezés ennek csak egy része, a másik meg az, hogy szüleid viselkedését nem személyiségük, megismerésük alapján, hanem valami kasztosabbnak tűnő szemszögből mínősíti, ítéli meg anyósod családja.

,,mert a szüleim hirtelen felemelkedett emberek (nem vagyunk gazdagok)és szerinte prolis a stílusunk.Nem szereti az anyukámat mert szerinte túl közvetlen-tolakodó a stílusa, pedig nem is csak anyum így próbál másokkal szimpatizálni apámat meg egyenesen utálja, mert szerinte folyton csak okoskodik és kapzsi. Ez szintén nem igaz, csak nagy tudású ember, sokat tett azért hogy nekem és a testvéreimnek mindenünk meglegyen és nagyon üzleti beallítottságú.''

Ez az ellentét nekem nem tűnik áthidalhatatlannak, inkább egyszerűen épp olyannak tűnik, mint amit Illyés Gyula oly sokszor is leírt, és egyszerűen két különböző rétegből érkező embrek találkozásakor előfordul: félreértik egymás viselkedését, rossz szemlyiségűnek vélik egymást, mikozben meg a valóságban mind a kettő természetes a maga körében.

,,A férjem [..] elfogadta, hogy engem [...] De otthon megmondta, hogy [..] a gyerekünknek igenis illemet kell tanulnia, különben sok nehézségbe fog ütközni. Na ezzel nem értettem egyet és jól össze is vesztünk.''

Épp ezt a részét, úgy érzem, át tudom érezni kérdésednek, és egyet is értek benne Veled. Itt térünk vissza az elején a nyelvekkel adott hasonlatomra. Csodálatos a román nyelv ... örömmel tanulom én tisztán örömből is, de ugyanez az íz viszolyogtatóvá is válhat, ha ezt az amúgy csodálatos nyelvet valami kelet-közép európai zsebdiktátor fétisszerű, ideológiailag tolt normává akarja tolni, pláne ha technikailag még csak nem is szükséges.

A családod két fele közti társadalmi különbség sokszorosát képes egy valódi, normálisan működő civil társadalom áthidalni, simán belefér eg nyugat-európai vegyes házasság keretei közé.

Azért van különbség a kultúrált étkezés szabályainak ismerete és betartása meg egy nyelv állami ideológiává tétele között. Előbbi a világ minden országában egyenlő mértékben elvárt képesség, demokráciában és diktatúrában is, mindegy, hogy közben az államilag előírt nyelven vagy hottentottául folyik a társalgás.

Európában ez a kés és a villa egyidejű használata.

Aki tud késsel-villával enni, az bármikor dönthet úgy, hogy mégsem úgy eszik, de ha az alkalom és a társaság megkívánja, képes rá és nem kerül kínos helyzetbe. Ezért tanítják meg gyerekeknek, amint elég idősek a kés használatához (általában ca. 6 éves korukban). Hogy szokássá rögzüljön, automatikus legyen, ne kelljen rajta gondolkodni. Otthon lehet kanállal lapátolni a csirkepaprikást, de vendégségben (a nagyi is vendégség, még ha kevésbé formális is) és étteremben azért illik tudni késsel-villával elfogyasztani, anélkül, hogy a fele az ölünkben és az abroszon landoljon.

A kérdező gyereke erre nem lesz képes, ha az apja és az apai nagyszülei nem tanítják meg. Az anyja nem fogja, mert ő sem tud, ez az ő szegénységi bizonyítványa. Meg sem próbált soha ilyen téren beilleszkedni a férje családjába. Aki kívülálló akar lenni, az ne csodálkozzon, ha úgy is kezelik (nem hívják meg, nem bájolognak a szüleivel). A nagyi stílusa, ahogy rászólt a gyerekre (ha valóban ez hangzott el), valóban kifogásolható, de azért érthető, ha elszakadt a cérna. Valószínűleg nem az első alkalom volt, és pont betelt a pohár.

Köszönöm szépen válaszodat. Nagyon nehezen fogalmazok bármit is, és válaszod után e segítséggel lehet, hogy jobban össze tudom fogni, mivel is van gondom, miért is értek nagyon mélyen egyet a Kérdezővel.

Amikor egy kérdést olvasok, önkéntelenül részben a múltra, részben a jövőre gondolok: a múltból főleg saját gyerekkorom emlékeire, hiszen végső soron muszáj valamihez viszonyítanom, és saját hozott hátterem az, ami észrevétlenül is befolyásol engem; a jövőből pedig egy legalábbis általam elképzelt eszmémyképre, hiszen ez is olyasmi, ami akár észrevétlenül is vezérli az embert.

A múltról: Sokat jártam kora 90-es években cigány nagycsaládhoz látogatóba (eredetileg cigány nyelvtanulás céljából). Nagyon erősen hagyományos életmódot élő, főleg ilyen régi öregek által vezetett cigány nagycsaládhoz jártam, elég nyitottak is voltak és részt is tudtam venni valamennyire az életükben. Akkoriban ért véget a gyerekkorom is, (én amúgy magam pedig egy erősen alkoholista, bántamazó családból jöttem, onnan sok személyiségzavart, elmebetegséget hoztam magammal, amelynek, enyhébb formában ugyan, de máig megvannak a nyomai). Mi nem cigány, hanem kispolgári, afféle sváb családból vagyunk.

Az öregek vezette cigány nagycsaládhoz azért szerettem járni, mert leírhatatlanul sokat lehetett tanulni tőlük, és itt nemcsak a saját, folyékonyan beszélt cigány nyelvükre gondolok. Értéket tudtak teremteni és megőrizni, közösséget fenntartani. Nem valamiféle kiemelkedett cigányokra kell gondolni, épp ellenkezőleg, olyanok voltak mint ahogy a 70-es évekbeli Erdély elzártabb, hagyományosabb részein élőket képzeli az ember (onnan is jöttek eredetileg). Egyszerű emberek voltak, de közösséget tudtak teremteni, ez főleg abban az időben jelentett számomra sokat, mert épp akkor zajlott országosan a magyar társadalom első nagyobb látványos kettészakadása a rendszerváltás után: és ez bár szüleimet és engem nem érintett ugyan, de érzelmileg igen rossz hangulatot adott, és a országos közhangulat is nagyon depresszív volt.

Arra most pontosan külön nem emlékszem, hogyan is étkeztek, de sok mozdulatuk, megnyilvánulásuk olyan volt, mint a régi emberekről szóló filmekben amelyek régi cigányokról vagy szegényebb magyar parasztokról szólnak. Valahogy mégis hiánypótló minőségben tudtak értéket átadni.

Ami meg a jövöröl elképzelt víziómat illeti: én az egykori NDK+NSZK-pároson kívül nem sokat voltam külföldön, ezért nem tudom pontosan elkézelni, milyen lehet egy mai fejlett nyugat-európai ország. Ennek megfelelően, egy mai dániai kínai-dán vegyesházasságról csak elképzeléseim vannak, valós tudásom nincs. Mégis úgy képzelem, hogy mai modernebb államokban, ha két ilyen nagyobb különböző kultúrkörhöz tartozó emberekből összejön egy vegyesházasság, akkor az valahol mégiscsak a két kultúra egyenrangúsága, mellérendeltsége mellett történik. Például egy dán-kínai vegyesházasságban szerintem a közös gyereket nem úgy tanítják meg a dán szokásokra, hogy az egyik „a rendes” a másik meg a „nem rendes” („normális” meg „nem normális”), hanem valószinű valami teljesen semleges és mellérendelt szóhasználattal illetik őket, talán ilyesmivel, hogy most „kínai módra”, most meg „dán módra”, és a gyerek eleve ebben a légkörben tanulja őket. És egyik szülőnek sem kell azt éreznie, hogy ő „beilleszkedik” a másik családba, hogy ne „lógjon ki”, meg „ne legyen baja”, legfeljebb a két család kölcsönösen hajlik valamennyit egymás felé. Eleve képtelenség az egész, egy házasság ami eleve két ember közösen formált új egészéről szól, egyáltalán hogyan szólhat az egyik fél „beilleszkedéséről”?

Vagy el se tudok nyugat-európai országot úgy képzelni, hogy ha éppen arra támad kedvük, ötletük, akárcsak esetileg is ne lennének képesek olyan munkahelyi bankettet tartani, ahol a kínai és dán vendégek mindegyike a maga szokásai szerint eszik békében egymás mellett, mint ha mi sem lenne.

Nagyon pontosan foglaltad össze az utolsó bekezdésekben: pont ezekkel van gondom, tehát nem is az anyós nyers őszinteségével, hanem éppen a mögötte levő tartalommal, ami még ijesztőbb:

* „Nem akarnak a szüleivel bájologni” — ez alapvető nonszensz, enélkül nincs is valódi vegyesházasság, sőt, egyáltalán házasság sem, enélkül nincs is miről beszélni. Hogy lehet egy másik emberhez egyáltalán közelíteni úgy, hogy eleve nem tisztelem a családját? Persze a családon belüli erőszak eseteit leszámítva, de itt e kérdésnél ez most nem jön szóba.

* „Ez az ő szegénységi bizonyítványa” — ezt szerintem épp a Kérdező itt mutatott viselkedése cáfolja: nekem az jött le, hogy művelt ember. Több dologból is vélem ezt: 1) képes elvontan és hangulatfüggetlenül gndolkodni, minden további nélkül elismeri, hogy az anyós jó nagymama, jó anya, unokáját férjét szeretni 2) egyetlenegyszer nem személyeskedett senkivel a teljes válaszsorozat alatt.

Nekem egészében az jött le, hogy egy alapvetően művelt és elvontan gondolkodó embert akarnak kioktatni a másik családban arról, hogy a saját szokásuk a „rendes”, a másik meg nem az. Az ennek a kontextusát megadó másik baj meg az, hogy a családját is eleve mintha nem egészen egyenrangúan fogadták volna. Ilyen kontextusban egészen rossz hangulata van a férj ártatlan kérésének. Vegyes házasságban a felek lehet hogy egymás felé hajlanak, lehet hogy megőrzik szokásaikat, lehet hogy a kettő közötti átmenetet választják, de ilyen fajta főlé-és alárendeltség nincs.

Most persze lehet, hogy csúsztatásnak tűnik az, ahogy a mai modern magyar polgári (sokak által szabványosnak tekintett) kultúra és mondjuk a régi magyar kisparaszti vagy cigány kézműves kultúra ellentétét akarom olyan rangra emelni, mint egy kínai-dán vegyesházasságban a két nagykultúrkör talákozását, de szerintem a lényeg pont itt van. Egy alternatív történelemben simán alakulhatott volna a Monarchia fejlődése, polgárosodása is úgy, hogy akár a magyar szegényparaszti kultúra, akár a cigány kézműves kultúra egyenrangú kultúrkörként kristályosodjék ki a polgári kultúrával teljesen párhuzamosan. Jó is lett volna, akkor talán további történelmünk is kedvezőbben alakult volna. Szerintem ma is léteznek kétségtelen művelt és fejlett államok, akár itt Európában is, ahol a régiók erősek, és az egyes helyi kultúrák a központi kultúrával teljesen egyenrangúként fejlődtek. Nem látok olyan valós okot, ami akadályozná mondjuk egy kevésbé egyenlőtlen társadalmú, mondjuk valamiféle skandináv modellre épülő, afféle szociáldemokrata állam működését, ahol akár maga az elit is több különböző szokás él teljesen elfogadottan.

Egy kínai-dán vegyes házasságban (hogy a példádnál maradjak), a kínai szülő dolga megtanítani a gyereket a kínai ételek illő fogyasztására, a dán szülőé pedig a dán (európai) illemre. Pálcika vagy kés/villa mindegy, az a lényeg, hogy a társadalmi normák szerint megfelelő használat elsajátítása fontos. Nyilván a lakhely szerinti normák lesznek a hangsúlyosabbak, de egy ilyen házasságban mindkét fél megtiszeteli a másik fél családját és kulturáját azzal, hogy alkalmazkodik.

A kérdező pontosan ezt nem hajlandó: alkalmazkodni a férje családjában uralkodó szokásokhoz arra a pár órára, amíg ott van. Évek óta. Nyilván ezt az anyós tiszteletlenségnek veszi (mert valahol az is), ennek megfelelően ő sem bánik tisztelettel a kérdezővel és családjával. Ok-okozat kölcsönhatás.

A kérdező ujjáról sem esne le a karikagyűrű, ha anyósnál az általa elvárt módon fogyasztaná a vasárnapi ebédet és a gyereknek is ezt tanítaná, hogy tisztelje meg a nagyszüleit illő viselkedéssel (ami az étkezési etikettet is magába foglalja). Egy kilenc éves nem annyira kicsi már, hogy ne értse meg, hogy a mamánál mások a szabályok.