Anyósom rászólt a fiamra, mert nem tetszett neki, ahogyan eszik. Jogos a kiakadásom?

81-es vagyok.

82-es, lehet itt nevetségesezni, de ha valaki olyan stílusban szól a gyerekemre, ami nekem nem tetszik, azt igenis kikérem magamnak! Lehet neki szólni, de a hangnem állja meg a helyét! Én nem szólok rá más gyerekére, hanem szépen elmondom neki vagy a szüleit kérem meg, hogy beszéljenek vele. Ahogy írtad, lehet szólni, de olyan hangnemben, ahogyan egy gyerekkel kell beszélni! Olyan abszurd dolgokat hozol fel 89-es, hogy mehetek majd a börtönbe látogatni csak azért, mert nem viselném el, ha valaki ordenáré módon rászólna? Érdekes felvetés. 84-es, abban az esetben “kölykömre” (ahogy te fogalmaztál) nem kéne rászólnod, mert már előtted szólnék neki, hogy üljön normálisan és ne zavarja az utastársát!

Nincs elkényeztetve, meg van nevelve! Ha nem úgy viselkedik, ahogyan kell akkor én, az anyja szólok neki, nem hagyom máshol/másokkal tiszteletlenül viselkedni!

De gondolom ti biztosan hagyjátok, hogy felemeljék a hangjukat a gyerekeitekkel szemben (ha van)!

Van két család, akik közt nagy volt a társadalmi távolság, de a Kérdező szülei eredményesen tartották össze a családot, és indtották el a testvéreket, hogy mindenük meglegyen, a Kérdezővel együtt, és sikeresen jött létre egy barátság, majd házasság, különböző családi hátterű emberek közt.

Ahogy én érzékelem, az lehet a kérdés lényege, hogy kicsit az a feelingje az egésznek, hogy hiába a sok munka, sosem lesz ez igazán két egyenrangú kultúrkör találkozója. Annyiban és csak annyiban jár megbecsülés az egyiknek, amennyire sikeresen veszi át egy az egyben a másikat, amely másik eleve ki van jelölve mint a norma képviselője isteni elrendeléssel, a másik meg ehhez képest mint afféle tanítvány sorolódik be.

Ilyen lehetett az, amikor a Monarchiában a művelt román polgár rájött arra, hogy lehet ő bármilyen jó meg szorgos, igazából ő csak annyira lesz megbecsült polgára az országnk, amennyire megmagyarosodik, de sose lesz a maga teljes családi létével együtt ugyanúgy megbecsülve, szüleivel, ősei munkájával és szokásaival együtt. Lehet úgy-ahogy elismert újmagyar, de ennyi. Pár évtizeddel később a történet fordított előjellel, a korábbi igazságtalanságok szolgaian tükörszerű megfordításával, de ugyanígy egyoldalúan zajlott le, ugyanígy a totalitás jegyében.

Igazából a Kádár-kor 60-as éveiben lehetett még több ilyen keserédes történet, amikor sok cigány család, — akik amúgy a magyar folklórkincs megmentésével addig is sok hasznot hajtottak az országnak, — most közvetlenül is bele tudtak kapcsolódni plusz kiemelkedő munkájukkal az akkori kor szövetébe, és egyszer csak azt vették észre, hogy lehetnek ők akármilyen szorgalamasak, jók, talán megdícsérik őket a munkahelyen, talán néha-néha egy-egy vegyes házasságig is eljutnak, de igazából sosem lesznek a családi, rokoni hátterükkel, nyelvükkel, szokásaikkal együtt igazán egyenrangú partnerek. Max elérik, hogy azt mondják rájuk, hogy „annyira rendesek, hogy már nem is cigányok”, „szinte igazi magyarok”. Kétes dícséret, hiszen túlélni lehet így, de otthon érezni magát az embernek, igazán szerető hazának érezni a hazát nem.

Van a történetnek egy ilyen kellemetlen jellegzetes, régiónkra jellemző XX. századi felhangja. Az eredeti kérdésre felelve: szerintem igen, nagyon is jogosnak érzem a kérdésben föltett rossz érzést. Ha két család találkozik, nem az az alap, hogy az X család a norma, isteni elrendeléssel, az Y család meg a buzgó tanítvány, és ha jól utánoz, majd úgy-ahogy meg lesz becsülve, buzgó tanulása függvényében. Az otthon és a haza meghitt érzése nem erről szól.

Nyilván a XVI-XIX. század között néhány okos kaputtos, nadrágos, zsinóros mentés ember kitalált valami normát, de hogy okos dolog-e ezt az egész Monarchiára ráhúzni és arra fűzni a teljes történelemet, abban érzek valami viszolygást. Ma ezt már nem látjuk, de a mai Magyaroszág ma sem más, mint a kora újkor örököse, alapvetően sokféle családi hátterű és élettörténetű csoport együttélése. Itt az okos alkalmazkodás meg a joviális főúri kegy már nem segít, egy ilyen országot ezen az alapon már nem lehet összefogni, meg is látszik ez azon, hogy 24 éve nem tudunk a state capture-ből kikeveredni, de már előtte is folyamatosan rezgett a léc, már a 70-es évek szociográfiái előre jelezték ezt.

Nincs itt valahogy az, mint más boldog orszáokbn hogy egy asztalnál ül a nagy család, és Juszuf valami arab módra eszik, Csang-Szen meg evőpálcával, Jörgensón meg skandináv módra, és mindenki rég hozzászokott már ehhez, esetleg eleve ennek megfelelően is főznek. Nálunk itt mindig is valami isteni egységes norma kell, mintha csak az tudná egyben tartani a társadalmunkat.

"a boros poharat úgy fogom mint a brandyset"

Nem is szoktam brandyt inni. Boron kívül semmi alkoholt amúgy sem. Külön fogása van? 😅 Na basszus, soha senki nem nézte ki a kezemből a poharat, pedig lehet, hogy rosszul fogom.

"JOBB KÉZBEN A KÉS, BAL KÉZBEN A VILLA, NE LEGYÉL PARASZT"

1, én 2 kezes vagyok, én is fordítva fogom. Rendszeresen járok étterembe, ettől nem leszek kevésbé kultúráltabb, mint más.

Na de ha leparasztozná a fiam, ott állnék fel, és mondanám, hogy amíg nem tud kulturáltan beszélni az unokájával, addig nem láthatja.

Nem tudom, nálam sem itt kezdődik a "paraszt" evés, pedig mint írtam, rendszeresen járunk étterembe, normálisan eszünk, de semmi olyat nem írtál, ami annyira gáz lenne. Étteremből se tiltottak még ki senkit, mert a rizst kanállal eszi. És gondolom a fiad is képes villával enni, hisz ez volt a rászólás tárgya, hogy fordítva fogta. (Ha nem, akkor azért azt tényleg tanítsd meg neki.)

Lényegében én többé tuti nem mennék oda, és a gyerekemet sem engedném ilyen "paraszt" nagyi közelébe.

Értelmezzenek már szöveget azok, akik itt a balkezesek mögé akarják bujtatni a proliságot.

A gyerek nem balkezes vagy ha igen, nem azt írta a kérdező, hogy azért szólt az anyós, mert fordítva fogja a kést és a villát. Hanem azt, hogy EGYÀLTALÁN nem használ kést evés közben, hanem az elején összetrancsírozza az egész ételt, utána meg mint aki jól végezte dolgát, kés le és eszeget. Jó hogy nem már az anyja meg is rágja neki, mint a kismadaraknak, mert hát náluk az a szokás, az ő gyereke meg nehogy már megtanuljon valamit, ami neki nem megy.

Kanalazni a rizst meg no comment, mindegy, hogy a bal vagy a jobb kezében fogja.

Az erkölcs és jó esetben a magasabb fokú illem alapvetően metaszabályokból áll, tehát inkább azt mondja meg, hogyan lehet problémákat megoldani, nem annyira közvetlenül írnak elő viselkedést.

Jelen esetben azt érdemes megnézni, hogy létezik-e valami hasonló élethelyzet, amit már mások sikeresen találtak megoldást.

Talán mintaként azt lenne érdemes megnézni, hogy Nyugat-Európában a kínai-és nyugati vegyes, tehát mondjuk kínai-dán, kínai-német, kínai-angol házasságokban mi a szokás. Ugye ott éppen a hozott étkezési kultúra különbözik. Biztos kialakult valami nem-egyoldalú, nem-moralizáló, kölcsönös együttélési mód erre a fejlettebb légkörű országokban, ezek ugye régebb óta foglalkoznak hasonló kérdésekkel.

Érdekesebb lehet ennél, milyen feszültségek vannak a dolgok mélyén, főleg a Te eredő családod, szüleid, testvéreid felé érvényesülő megbecsülés terén. De a válaszaid alapján az anyós alapvetően jó ember, írtad is, hogy férjét, uonokáját szereti, jó anya, jó nagymama. Lehet hogy az anyósnak vannak gátlásai a másik családi héttér felé, de mivel jó ember, családterápiával talán ezen is segíteni lehet. Sok erőt és szerencsét, boldogságot kívánok Neked. Remélem mindkét családodban sikerül a boldogságot elérni.