Titeket - akiknek inge, vagy blúza - mi késztet arra, hogy a témától eltérve kijavítsátok a helyesírási hibákat az interneteken?

Értem. (bár ez nem teljesen igaz... :-) Akkor ezt nevezzük maximum egy laza ökölszabálynak, mert – ahogy már utaltam is rá – annyi homályos, szubjektív elem van ebben a rövid, egzaktnak szánt "szabályban", hogy elég nehéz lenne általánosan alkalmazni. (Pedig egyébként tetszik. :-)

Ennek a szabálynak kb. az lenne a dolga, hogy amikor Juliannának segítsen, amikor elbizonytalanodik – olyankor pedig pont elég nehéz eldönteni ezeket a billegő, átmeneti dolgokat ("Az agresszív egy 'nyilvánvalóan idegen szó'? Vagy már úgymond 'elmagyarosodott'?..." – morfondírozik szegényke). Úgyhogy kénytelen a nyelvérzékére hagyatkozni, márpedig éppen az hagyta cserben eleve is...

Bizony nem mindig igaz, hogy egy leíró jellegű, megfigyelt szabályszerűség közvetlenül, minden átalakítás nélkül alkalmazható "előíró" jellegű, betartandó szabályként, illetve elbizonytalanodás esetén támaszként.

Ez a dolog nekem így, ebben a formában inkább az előbbinek tűnik, vagyis egy megfigyelt jelenségnek, ami "általában úgy van".

(Pedig az ökölszabályok jó dolgok, nyilván megkönnyítik az életet, a tanulást, a tanítást. Csak félek, hogy ez speciel pont egy olyan, ami alig segít.)

---

Ha nyelvész lennék, biztosan jól le tudnám írni, hogy az a baj ezzel a szabállyal, hogy egy olyan szó, amely "elmagyarosodik", nem igazán tűri, hogy vegyes hangrendű legyen, és fordítva: ami vegyes hangrendű, azt nem is tekinti a nyelvérzékünk igazán "elmagyarosodottnak" (jelentsen ez bármit is). Hiszen – ahogy a fent linkelt cikkírja – "a magyar nyelv egyik jellemzője a magánhangzó-harmónia". És bár "a tőbeli harmónia (tehát a hangrend) távolról sem érvényesül ilyen erősen, sőt, szabálynak nem is nevezhető, inkább csak jellegzetessége a magyar szókincsnek", de azért az igaz, hogy "a magánhangzó-diszharmónia idegenes hangulatot sugall", tehát a nyelvérzékünk nehezen minősítené "elmagyarosodottnak".

Meg még lehet szót ejteni az "átlátszó" magánhangzókról (é, i, í) meg a bizalmas diszharmóniáról stb.

– De sajnos nem vagyok nyelvész. :-)

Juliannának felvilágosítás:

Julianna: van kivétel, pl. férfival, de erre ne térjünk ki

[A kérdező ezt olvasva azt gondolja: jogos, tényleg ne térjünk ki rá, mindenki tudja]

Szentner: /csakazértis kitér rá/ a férfi ugyanis eredetileg férfiú, tehát vegyes

[A kérdező azt gondolja: hát ez hülye, minek tér ki rá?, mondták, hogy ne térjen ki, mert mindenki tudja...]

Julianna: Tudom, ne magyarázd el! Azért írtam, már az előbb is, hogy ne térjünk ki rá, mert tudom. Eh.

[A kérdező azt gondolja: ugye, hogy hülye? mit nem lehet azon érteni, hogy ne térjünk ki rá?]

A fenti dialógus és az abban foglalt minősítések és a közé ékelt gondolatok a fantázia szüleményei, irodalmi munkásságom részei, valós eseményekkel vagy gondolatokkal való egyezés vagy hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Illetve lehetne más oka is, de erre most ne térjünk ki. (;-)