21 éves vagyok, teljesen egyedül semmi támogatással szerintetek megtartsam a babát?

Az utolsó pár válasz borzalmas. Ez egy nagyon nehéz téma, mindenkinek. Viszont a válsághelyzetben lévő kérdező megérdemelné az empátiát. Ezek így, ilyen formában nem csak hogy nem segítenek, nem viszik előre a helyzetet, de kifejezetten toxikus, bántalmazó megszólalások (amit témán kívül szerintem senki és semmilyen helyzetben és formában nem érdemel meg).

Legyünk egymással kedvesek és adjuk meg a minimális tiszteletet.

Nem tartanám meg a helyedben. Nehéz döntés, de szükségszerű.

Kitartást kívánok!

Kedves Kérdező!

20 évesen volt egy 2 hét, amíg be voltam tojva, hogy terhes vagyok. Leírom, hogy akkor mit gondoltam végig, hátha segít.

Háttér, ami hatott rám: Pár évvel előtte túléltem egy gázolást; nagyim-dédim sokat mesélt a 2. vh átéléséről és hogy mit segítettek azoknak a nőknek, akik a legrosszabbkor szültek; illetve volt egy tanárom, akinek egy évfolyamtársa anno ikreket szült és végülis az egész kolesz nevelgette őket - ezzel szeretett példálózni nekünk mikor feladtunk vmit, mert szerintünk nem volt lehetséges.

Szóval az első pánik után az jutott eszembe, hogy mi lenne ha a rossz hír nem egy terhesség, hanem egy betegség lenne. Egy súlyos betegség, ami miatt 1-2 évig kiesek a suliból, muszáj a családtól/bárki közelitől támogatást kérnem és gyógyulás után se kapom vissza teljesen a korábbi életemet. Ezt el lehetne tüntetni varázspálcával, úgy ahogy terhességet el lehet? Nyilván nem.

Azért kezdtem el így gondolkodni, mert tudtam mennyire beszűkült a gondolkodásunk. Mennyire nem látunk valódi opciókat, amíg azt hisszük, hogy a helyzetből való kilépés opció. Gyakran kapom rajta magam azóta is, hogy mennyire korlátozottnak érzem a képességeimet egészen addig amíg nem muszáj megtennem, amitől félek. Ez emberi dolog, a félelmünk legtöbbször nagyobb mint amennyire valójában fáj/nehéz a feladat, amit próbálunk megúszni.

Belinkelem neked a videót, amivel én szoktam emlékeztetni magam mostanában, hogy a lehetséges legtöbbször azon múlik, hogy mi mit hiszünk annak és mit vagyunk hajlandók feláldozni érte:

[link]

Én olyan emberrel beszélnék a helyedben, akinek ez nem pánikhelyzet (pl családsegítő), ergo sokkal jobban látja az opcióidat, mint te magad és arctalan emberek a neten. És azt a megoldást választanám, ami nem a legkönnyebb, nem a legkevésbé fáj, hanem amire úgy tudnék visszatekinteni, hogy a legtöbbet fejlődtem általa. Egy nagy baj egyben nagy lehetőség is, hogy sok mindent átértékeljünk.

Kitartást kívánok!