Nő létemre elég szörnyű, hogy így gondolom?

Szóval, lényegesen a terhességre, szülésre gondolok. Egyszerűen taszít a gondolat, hogy 9 hónapig fejlődik bennem egy élőlény és mikor eljön az idő "kiszakad" belőlem. Maga az egész dolog. Az hogy hónapokon át leszív rólam minden vitamint, plusz kilók, megannyi nyavalya...a szülés meg aztán... :S ha belegondolok a menetébe már hányingerem van, hogy több centiméter átmérőjű gyerek jön ki belőlem (és akkkor ott szakad meg vérzik minden :S) ott, ahova csak örömszerzés végett "mászkál be" a párom :) vagy pedig max egy tampon van fent. Tudom, hogy anyukám engem is megszült, és nem lennék itt és nem írnám ki a kérdést, ha ő nem viszi ezt végig. De mégis annyira visszataszít az egész gondolata. Ráadásul a gyerekekkel sem tudok mit kezdeni, a falra tudnék mászni ha a buszon üvölt a gyerek, vagy ha jönnek ismerősök az 1-2 éves gyerekeikkel és pesztrálni kell őket...egyszerűen nincs türelmem hozzájuk...ehhez képest a kortársaim nagyrésze meg majd elalél meg visítozik, ha meglát egy kisbabát..én meg abszolút az ellentéte vagyok nekik...úgy érzem semmi ösztön nincs bennem a gyerekek iránt :S és hogy ezt pedig elvárja a társadalom egy nőtől, szerintem még ma is. Főleg az idősebbek, de én úgy látom, hogy még a fiatalabbak nagy része is. és látom, hogy mennyi házasság tönkremegy a gyerek megszülése után, a pasi nem akar szexet, vagy a nő nem kívánja, nincs idejük egymásra...ahh...bennem van a hiba?

20/L