Abortusz előtt állok?

A populáris kultúra manapság szinte fetisizálja az anyaságot. Ilyen körülmények között egy nő számára tabu felvállalni, ha nem akar gyereket, és így boldog.

Cameron Diaz amerikai színésznő a közelmúltban, egy interjújában a következőket nyilatkozta: "Azt gondolom, hogy a nők nem merik kimondani, hogy nem akarnak gyereket, mert félnek attól, hogy kiközösítik őket. Több barátnőm van, akinek nincs gyereke és ezt teszi. De őszintén? Nincs szükségünk több gyerekre! Épp elég sok ember él ezen a bolygón." Éles elméjű meglátás volt. Manapság ugyanis egy nő számára valóban tabunak számít felvállalni azt, ha gyermektelenül boldog. Polly Vernon, a Guardian - szintén gyermektelen - újságírónőjének cikkét közöljük.

A 36 éves Diaz így sem merte határozottan kijelenteni, hogy nem akar gyereket. De nyíltan kifejezte, hogy határozatlan ebben a kérdésben - amikor pedig a biológiai órájának már annyira kellene ketyegnie, hogy aludni, enni vagy bármi mást csinálni is alig tudjon tőle -, és ez bizony bátor dolog volt. 2009-ben egyszerűen nem megengedett, hogy harmincas nő létedre ne akarj annyira gyereket, hogy majd' belehalsz a vágyakozásba.

Februárban az Observer Woman-nek írtam egy cikket arról, hogy nem akarok gyereket. 37 éves vagyok - körülbelül egy évvel idősebb Diaznál -, és nem. Én soha. Diaztól eltérően azonban nem tudtam, hogy az önkéntes gyermektelenség elfogadhatatlan bűnnek számít. Azt gondoltam, hogy csupán kifejeztem egy véleményt. Azt hittem hogy a gyermekkel rendelkező - vagy akaró - emberek elfogadják a választásomat, hogy én nem akarok, úgy, ahogy én az övékét. Végül is a potenciális gyerekek, akiket én visszautasítok, az enyémek, és nem az övék. Tévedtem. Felsoroltam az okaimat, még akkor is, ha bosszantónak találom, hogy gyermektelenként igazolnom kell státuszomat. A szülőket ugyanis soha senki nem kérdezi meg, hogy miért vannak gyerekeik. Elmagyaráztam, hogy szeretem az életemet úgy, ahogy van, az életmódommal, a karrieremmel. Elmagyaráztam, hogy így éreztem korábban is, és azok a dolgok ellenére, melyek megváltoztathatták volna a véleményemet - szerelem, tartós kapcsolatok, a kortársak nyomása - továbbra is elszántan úgy érzem, hogy gyermektelen szeretnék maradni. Elmagyaráztam, hogy szeretem a gyermektelenségemből adódó lehetőségeket: utazhatok, alhatok, olvashatok, ihatok, tévézhetek, féktelenül szórakozhatok. Szóltam arról is, hogy mennyire nehéz gyermektelennek lenni akkor, amikor a populáris kultúra fetisizálja a gyermekvállalást, különösképp pedig az anyaságot. Amikor a drámák és a romantikus komédiák ívét is az adja, hogy valaki terhes lesz, és ettől megtalálja a valódi boldogságot. A kisbabák a happy end zálogai és az, ha valaki nem akarja őket, egyenértékű azzal, hogy boldog sem akar lenni. Arról is szóltam, hogy mennyire furcsa erről a babaőrült kultúráról leválva élni. Mint józannak lenni ott, ahol mindenki részeg. És milyen különös az is, hogy soha nem foglalkoztam azzal, hogy vajon terméketlen vagyok-e vagy sem, mikor pedig mindenki szinte másra sem tud gondolni. Ellenséges voltam? Lehet. Pedig törekedtem arra, hogy ne legyek az, de elszánt vagyok ebben a kérdésben.

A cikkemre érkezett reakciók rémisztőek voltak. E-mailek és levelek érkeztek, amelyekben elítéltek engem, és kifejezték mennyire undorodnak tőlem. Szemétnek, önzőnek, testvérietlennek, természetellenesnek és sátáninak tituláltak. Mostanra gyakran emlegetnek úgy, mint Polly Vernon-t, a babagyűlölő újságírót. Tehát igen. Cameron Diaz, tapasztalatból mondhatom neked, hogy igazad van. Ha elismered, hogy nem vágysz minden porcikáddal egy gyerekre, akkor kerülni fognak. És ez csak a jéghegy csúcsa. Azt kívántam, bárcsak kerülnének! A vihar elült. A gyermektelenségem pedig továbbra is fennáll.

A nők azt gondolják, tagadok, de megengedik nekem, hogy meglegyek ezzel A férfiak viszont megdöbbennek. Összezavarodnak. Agresszívvé válnak, és közben kinevetnek. Analizálnak engem, és megpróbálják megfejteni, hogy mi hibázik nálam. Talán visszautasítottnak érzik magukat. Talán az ötlet, hogy vannak nők, akik nem üldözik megrögzötten a spermájukat, kimondottan sérelem egy bizonyos fajta férfi számára. Ugyanazok a férfiak, akik éveken át elhitték, hogy minden nő titokban rá akarja venni őket az elköteleződésre és az apaságra.

Abba kellene hagynunk annak tettetését, hogy a gyermektelenség nem velünk történik. Ez van. A születési arány Európában meredek hanyatlásban van. Tudjuk, hogy a 35 éves diplomás britek 40 százaléka gyermektelen, és ebből legalább 30 százalék végleg az is fog maradni. Tudjuk azt is, hogy a gyermektelenség a legtöbb esetben akaratlan vagy legalábbis nem saját döntés, hanem a terméketlenség, a lehetőségek hiánya vagy a túl sokáig való halogatás az oka.

Itt volna azonban az ideje, hogy a gyermektelenségre úgy tekintsünk, mint egy lehetséges választásra, egy érvényes opcióra, ahelyett, hogy gyengeségnek néznénk. Határozottan szükségünk van arra, hogy ez ne legyen tabu. Le kell állítanunk azt a fajta gondolkodásmódot, amelynek következtében az önkéntes gyermektelenség bűnös titoknak minősül.

Néhány éve Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa című beszélgetéskönyvében olvastam azt az esetet, ami engem végképp meggyőzött arról, hogy igenis létezik élet a születés előtt, mivel Feldmárnak a nyelvezete nagyon olvasmányos és jól érthető, így szó szerint szeretném idézni: "Elmondtam már azt a felfedezésemet, hogy akiket abortálni akar az anyjuk, azok később öngyilkosok akarnak lenni? Mikor Angliában dolgoztam, akkor egymás után négy fiatal – két férfi, két nő – jött hozzám analízisbe. Mind a négyen rendszeresen próbálkoztak azzal, hogy megöljék magukat, de sohasem sikerült nekik. Rendszeres alatt azt értem, hogy minden évben legalább egyszer próbálkoztak öngyilkossággal, az egyik például már tízszer, a másik hatszor, négyszer, ötször, valahogy így. Mikor megkérdeztem, hogy pontosan mikor voltak az öngyilkossági kísérleteik, az derült ki, hogy mindig ugyanabban a hónapban. Ciklikus depressziójuk volt. Az egyiknél, aki mindig márciusban próbálta megölni magát, már úgy január táján elkezdődött a depresszió, márciusban már nagyon mélyen volt, s akkor öngyilkos lett, valaki megmentette vagy más miatt nem sikerült a kísérlet, akkor egy kicsit jobban érezte magát, s aztán januárban megint depressziós lett, és márciusban újra öngyilkosságot kísérelt meg.

Valami az sugallta nekem, nézzem meg, hogy például ebben az esetben a március hol van a születésnapjukhoz viszonyítva. Azt találtam, hogy az a hónap, amikor leginkább öngyilkosok akartak lenni, a születésnapjuk utáni első három hónapban, azaz az első trimeszterben van. Aki márciusban akart öngyilkos lenni, az januárban fogamzott meg. Ekkor arra gondoltam, hogy ha egy nő abortálni akarja a gyerekét, akkor azt a harmadik hónapban próbálja meg. A negyedik hónapban már túl késő, a másodikban még gondolkozik. Az anyjuk megpróbálta abortálni őket, de az valahogy nem sikerült, a gyerek ezt megérezte, s most ismétli meg ezt a traumát. Tulajdonképpen egy szívességet akar tenni az anyjának mivel annak idején az anyjának nem sikerült őt megölnie, de az ismétlésben az is benne van, hogy neki sem sikerül. Egyszer mind a négy pácienst megkértem, hogy azonos napon küldjék be hozzám az anyjukat. Mind a négy anyát megkérdeztem, csak úgy, minden bevezetés nélkül, hogy az első trimeszterben próbálták-e elvetélni a gyereket. Mind a négy elképedve nézett rám – mindegyik nagyon hasonló volt – hogy honnan tudom, és elkezdtek sírni, némelyik sokáig. Közülük kettő az életben senkinek sem mondták el addig a pillanatig, amikor én ezt meg nem kérdeztem. Utána azt mondtam, hogy akkor mondják el ugyanezt a gyerekeik előtt. Mondják meg a gyereküknek, hogy ez történt. A gyerek meg fogja érteni, mondják el a körülményeket, hogy miért tették, ezt nem szabad titokban tartani. A következő órán a gyerek és az anyja jött be együtt – én ott voltam – az anya pedig bevallotta a gyereknek az abortuszkísérletét. Ez sok sírás-rívást és dühöt váltott ki de minden alkalommal, már a harmadik-negyedik órán az anya és a gyerek meg tudták ölelni egymást, s nagyon szomorúak voltak egymás élete miatt. Tudomásom szerint attól fogva soha egyikük sem próbált öngyilkosságot elkövetni. Az egyikőjüktől minden évben kapok – azt hiszem, márciusban – egy levelezőlapot, amelyben megírja, hogy „az öngyilkosság helyett most inkább neked írom ezt a lapot”. Tehát az impulzus, ami arra készteti, hogy még egyszer elkövesse, ott van, de mivel érti, hogy ez valójában egy emlékezés, nem teszi meg."

A nem kívánt terhesség következményeit számos orvoscsoport vizsgálta, amelyek során megállapítást nyert, hogy csecsemőhalál, agyi visszamaradottság, koraszülés, kis súly négyszer több esetben fordul elő olyan babák körében, amelyeket nem szerettek volna az anyák, mint a kívánt terhességek után. Ha már a halálnál tartunk, érdemes tudnunk arról a finn kutatásról is, amelyben olyan gyermekcsoportot vizsgáltak, ahol a férj vagy a terhesség alatt vagy születés után hunyt el. A két csoport közül abban a csoportban, ahol az apa a magzati kor idején halt meg, jóval nagyobb számban fordultak elő súlyos lelki betegségek, sőt jó néhány pszichózis is, mint a másik csoportban. Ebből is látszik, hogy az anya lelkiállapota nagyban kihat a magzatra is.