Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?

28 éves anyuka vagyok. Hét éve ismertem meg a férjem, aki csodálatos ember. Mielőtt megismertem őt, sose voltam szerelmes, mármint úgy igazán, de vele azonnal más volt minden. Soha nem voltam még olyan boldog, mint abban az első pár évben, csodás életünk volt kettesben.

2 év után kérte meg a kezemet, majd pár hónapra rá össze is házasodtunk.

Innentől kezdődik a kálváriám...

A férjem nagyon szeretett volna gyereket, és a család is egyre inkább rákapott a témára. Én még szívem szerint vártam volna vele, de az esküvőnk után egyre jobban erőltették, hogy legyen gyerekünk, így annak ellenére is beadtam a derekamat, hogy én még nem igazán vágytam rá, hogy szüljek, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem sosem éreztem magamban különösebben azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. De belementem, mert ez tűnt a "természetesnek", hogy összeházasodunk és gyerekünk lesz. Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni... egyszerűen mindenhonnan ezt tolja a társadalom, hogy ez az élet rendje, családot kell alapítani, gyereket kell vállalni, ennek így kell lennie és kész.

Könnyen teherbe estem, és átlagos terhessék után viszonylag könnyű szülésem volt, de miután megszületett a kisfiam, nagyon gyorsan rájöttem, hogy én ezt az egész anyaságot nem akarom. Azon kaptam magam, hogy frusztrált vagyok, elegem van és állandóan sírok. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges... Folyamatosan fáradt, kimerült és nyúzott voltam, miközben úgy éreztem, belehalok az unalomba, megőrjít ez a mókuskerék, az, hogy be vagyok zárva a 4 fal közé és a napjaim a kakis pelenkák, az éjszakázások, a hisztik és a Thomas a gőzmozdony vételen korforgásából állnak... Vissza akartam kapni a régi életemet, mármint, amikor még volt saját életem! Lehet, hogy erre azt mondják sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm van, de nem hiszem, egyszerűen csak utálom ezt az egészet.

Évek óta így érzek (a gyerek most már lassan 2,5 éves lesz).

Akkor jött először ez az ellenérzés bennem, hogy basszus, ezt mégsem kellett volna, amikor hazaengedtek minket a klinikáról és pár nappal később a férjem visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a babával. Azt éreztem, hogy ennyi volt, kész, itt most vége van mindennek, és már túl késő, mert nem sétálhatok ki a helyzetből, nem folytathatom a régi életemet, ezt az újat viszont képtelen vagyok megszokni, mert utálom. Úgy éreztem magam, mintha csapdába estem volna, mintha börtönbe lennék zárva. Ez a jó szó rá, komolyan, olyan ez az egész, mint egy börtön, ahol a gyerek ejtett túszul és minden egyes nap ugyanarról szól. Megszűntem létezni, mint egyén, mint ember, most már csak arról szól az életem, hogy a gyerek igényeit kielégítsem, miközben a saját igényeimre évek óta még csak nem is gondolhatok...

Nehezen viselem, hogy 2,5 éve nem aludtam végig egyetlen egy éjszakát, hogy nincs két szabad percem, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből, hogy nem tudok leülni megnézni egy filmet, vagy hogy már nem hívhatnak fel a barátnőim, hogy most azonnal el kell mesélniük valamit, menjünk és üljünk le trécselni egy kávé mellé. Minden olyan körülményessé vált, még egy egyszerű hajmosás is külön szervezést igényel. És igen, rosszul esik, amikor látom az ismerőseim képeit vagy posztjait a facebookon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el... és folyamatosan az kattog, hogy "Basszuskulcs, minek kellett ez nekem?"

Anyósommal próbáltam beszélni erről (sajnos az én Édesanyám már nem él), de jól legorombított, hogy ez micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot. Másnak nem is mertem említeni, mert tudom, hogy ez az egész akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném, talán még máglyára is vetnének érte, hogy micsoda szar ember vagyok...

A gyerekemet normálisan ellátom, elvégzem az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetne, ha ő nem születik meg, és sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna...

Annyira, de annyira visszacsinálnám ezt az egészet, ha tudnám... de nem tudom, nincs lehetőségem kilépni ebből az élethelyzetből, és úgy érzem, ez egyszerűen felőröl. :(

Érzett vajon esetleg már más is így?

Annyira jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal... :(

Köszönöm, ha végigolvastad.

Egy kétségbeesett anyuka