Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?
28 éves anyuka vagyok. Hét éve ismertem meg a férjem, aki csodálatos ember. Mielőtt megismertem őt, sose voltam szerelmes, mármint úgy igazán, de vele azonnal más volt minden. Soha nem voltam még olyan boldog, mint abban az első pár évben, csodás életünk volt kettesben.
2 év után kérte meg a kezemet, majd pár hónapra rá össze is házasodtunk.
Innentől kezdődik a kálváriám...
A férjem nagyon szeretett volna gyereket, és a család is egyre inkább rákapott a témára. Én még szívem szerint vártam volna vele, de az esküvőnk után egyre jobban erőltették, hogy legyen gyerekünk, így annak ellenére is beadtam a derekamat, hogy én még nem igazán vágytam rá, hogy szüljek, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem sosem éreztem magamban különösebben azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. De belementem, mert ez tűnt a "természetesnek", hogy összeházasodunk és gyerekünk lesz. Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni... egyszerűen mindenhonnan ezt tolja a társadalom, hogy ez az élet rendje, családot kell alapítani, gyereket kell vállalni, ennek így kell lennie és kész.
Könnyen teherbe estem, és átlagos terhessék után viszonylag könnyű szülésem volt, de miután megszületett a kisfiam, nagyon gyorsan rájöttem, hogy én ezt az egész anyaságot nem akarom. Azon kaptam magam, hogy frusztrált vagyok, elegem van és állandóan sírok. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges... Folyamatosan fáradt, kimerült és nyúzott voltam, miközben úgy éreztem, belehalok az unalomba, megőrjít ez a mókuskerék, az, hogy be vagyok zárva a 4 fal közé és a napjaim a kakis pelenkák, az éjszakázások, a hisztik és a Thomas a gőzmozdony vételen korforgásából állnak... Vissza akartam kapni a régi életemet, mármint, amikor még volt saját életem! Lehet, hogy erre azt mondják sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm van, de nem hiszem, egyszerűen csak utálom ezt az egészet.
Évek óta így érzek (a gyerek most már lassan 2,5 éves lesz).
Akkor jött először ez az ellenérzés bennem, hogy basszus, ezt mégsem kellett volna, amikor hazaengedtek minket a klinikáról és pár nappal később a férjem visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a babával. Azt éreztem, hogy ennyi volt, kész, itt most vége van mindennek, és már túl késő, mert nem sétálhatok ki a helyzetből, nem folytathatom a régi életemet, ezt az újat viszont képtelen vagyok megszokni, mert utálom. Úgy éreztem magam, mintha csapdába estem volna, mintha börtönbe lennék zárva. Ez a jó szó rá, komolyan, olyan ez az egész, mint egy börtön, ahol a gyerek ejtett túszul és minden egyes nap ugyanarról szól. Megszűntem létezni, mint egyén, mint ember, most már csak arról szól az életem, hogy a gyerek igényeit kielégítsem, miközben a saját igényeimre évek óta még csak nem is gondolhatok...
Nehezen viselem, hogy 2,5 éve nem aludtam végig egyetlen egy éjszakát, hogy nincs két szabad percem, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből, hogy nem tudok leülni megnézni egy filmet, vagy hogy már nem hívhatnak fel a barátnőim, hogy most azonnal el kell mesélniük valamit, menjünk és üljünk le trécselni egy kávé mellé. Minden olyan körülményessé vált, még egy egyszerű hajmosás is külön szervezést igényel. És igen, rosszul esik, amikor látom az ismerőseim képeit vagy posztjait a facebookon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el... és folyamatosan az kattog, hogy "Basszuskulcs, minek kellett ez nekem?"
Anyósommal próbáltam beszélni erről (sajnos az én Édesanyám már nem él), de jól legorombított, hogy ez micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot. Másnak nem is mertem említeni, mert tudom, hogy ez az egész akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném, talán még máglyára is vetnének érte, hogy micsoda szar ember vagyok...
A gyerekemet normálisan ellátom, elvégzem az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetne, ha ő nem születik meg, és sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna...
Annyira, de annyira visszacsinálnám ezt az egészet, ha tudnám... de nem tudom, nincs lehetőségem kilépni ebből az élethelyzetből, és úgy érzem, ez egyszerűen felőröl. :(
Érzett vajon esetleg már más is így?
Annyira jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal... :(
Köszönöm, ha végigolvastad.
Egy kétségbeesett anyuka
válasza:Nézd, azért a "minden rózsaszín csillámpóni" és a "bárcsak meg se született volna" között elég sok átmenet van. Igen, lehet nagyon fáradtnak lenni, lehet kiborulni, lehet egy-egy pillanatra(!) azt érezni, hogy nem is kellett nekem ez az egész, és lehet irigykedni is egy rövid időre a gyerektelenekre. Tartósan benneragadni ebben az állapotban viszont akárki akármit mond, nem egészséges. Hiába próbálják meg egyesek itt azt bizonygatni, hogy az.
Miért nem tudsz hajat mosni? Nem szokott az az gyerek aludni? Miért nem tudtok a férjeddel néha kimozdulni, ha van nagymama? Miért kell a játszótéren végig a fenekében lenni?
Hidd el, van két iskolásom, emlékszem amikor ketten voltak kicsik, irgalmatlan nehéz volt. Sokat kiabáltam, untam az autótologatást, és egyszer, már kicsit nagyobb korukban egy különösen rémes reggel után azt mondtam egy fiatal kolleganőmnek, hogy hallgasson rám, és az életben soha ne vállaljon gyereket... De ezek pillanatok voltak. Elmúltak, nem ezek határozták meg a mindennapjainkat.
Hiába mondogatjátok, hogy ez így teljesen oké és rendben van, olvasgassátok akár ezen az oldalon is olyan fiatalok írásait, akiknek mind ugyanaz a bajuk: hogy nem szeretik és soha nem is szerették őket a szüleik. Én eddig mindig azt hittem, hisztiznek. Most már tudom, hogy nem csak hogy előfordul ilyen, hanem a válaszok alapján gyakoribb, mint gondolnánk. Ez pedig meg fogja még bosszulni magát.
Az 1 év fodrászt nyilván kisarkítva írtam, de jó, hogy csak ez esett le belőle.
És igen, kelni kell hozzá. Nyilvánvalóan ezt is én/mi szúrtam/szúrtuk el a férjemmel, de még mindig nem alussza végig az éjszakát.
válasza: válasza:"Azt már nem mondta, hogy olyan fáradt, kimerült és nyúzott leszek az első években, hogy élni sem marad erőm, hogy sem nappal, sem éjjel nem lesz két perc nyugtom, vagy hogy a lakás-játszótér-gyerekorvos szentháromságon kívül legfeljebb a sarki közértig jutok majd el éveken keresztül."
Miért mit hittél? Hogy eszik alszik magától? Vagy hogy nincsenek szükségletei?
Felnőtt nőként szülted. Ugye nem hitted hogy olyan lesz mint egy játék baba? Hogy akkor foglalkozol majd vele amikor kedved tartja.....
Szánalmas vagy.
válasza:Látod, még egy anonim oldalon is megrugdosnak, mit kapnál még face-to-face.
Én 31 évesen tudatosan vagyok gyerektelen, és boldog ettől, az én "fajtámat" meg ezért rugdossák. :D
Átérzem minden sorodat. Őszintén sajnálom, hogy nem tudok segíteni valami okos tanáccsal, mert ezt sajnos visszacsinálni nem lehet.
Elképesztő, hogy más "anyáktól" mi rugdosást kapsz.
válasza:Jobb is és inkább menj el pszichológushoz. Ne várd meg míg a gyerekednek lesz baja ettől a viselkedésedtől.
Milyen szép is hogy az életed tiszta hazugság. A férjednek is hazudsz már 2.5 éve.
Szerinted nem nevelné fel amúgy ha otthagynád? Naná, írtad hogy orvos, értelmiségi. Biztos nem kallódna el ő sem meg a gyerek sem.
Köszönöm. Utólag úgy vélem, nekem is ezt a tudatosan gyermektelen életformát kellett volna választanom. De most már mindegy. Azért jól esett, hogy valaki emberi hangnemben is meg tudott nyilvánulni felém. Hálás vagyok érte. :)
Azért is szállok ki a további eszmecseréből, mert úgy gondolom, a " total bena vagy" és "Szánalmas vagy" jellegű hozzászólások érdemben nem fognak előrébb vinni, a céltalan rugdosás meg nem hiányzik. :(
válasza:Ezért sem szabadna fejet hajtani, és megfelelni a társadalmi elvárásoknak.
Hidd el, sokan éreznek így, akiknek gyereke van, csak hatalmas tabutéma, nem mernek beszélni róla, pont az ítélkezés miatt.
Nem értem miért nem álltál ki magadért, miért mondtál igent arra amit nem akarsz, miért nem tudtál határozottabb lenni, de az tény, hogy most már késő. Vállaltál egy kötelezettséget vagy 18 évre, itt már nincs mit tenni. Sajnálom.:(
Amit megtehetsz az az, hogy továbbra is minden szeretetet megadsz a kisfiadnak, de mellette megpróbálsz életet kialakítani magadnak. Szerezzetek valakit aki vigyáz a kicsire, menj vissza dolgozni, csinálj időt valami hobbira, barátokra, és ha boldogabb tudsz lenni ezáltal, az a kisfiadnak is jót fog tenni.
Mi a férjemmel a gyerektől mentes életet választottuk, mert erre vágytunk és nagyon élvezzük. Aki pedig ezt nem érti meg, azzal nincs mit mondanunk egymásnak. Viszont sok ismerősünk van akik sajnos engedtek a társadalmi nyomásnak, és megbánták, szóval nem egyedi a probléma, tudd hogy nem vagy egyedül. Próbáld meg úgy alakítani az életed, hogy neked is, és a kicsikének is jó legyen. Vesd be az apukát is, szerintem vele kellene beszélned inkább. ( Nem anyóssal) Egy kiegyensúlyozott , boldogabb anyára inkább szüksége van egy gyereknek. Ha van időd magadra, a vele való életet is jobban tudnád élvezni. ( Szerintem)
válasza:De akkor elhagyott volna az orvos férjed és ezt biztos nem akartad. Mert elvileg szereted. Közben meg a gyerekétől kiráz a hideg.
Hogy is van ez?
"Utólag úgy vélem, nekem is ezt a tudatosan gyermektelen életformát kellett volna választanom. De most már mindegy."
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!