Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?
28 éves anyuka vagyok. Hét éve ismertem meg a férjem, aki csodálatos ember. Mielőtt megismertem őt, sose voltam szerelmes, mármint úgy igazán, de vele azonnal más volt minden. Soha nem voltam még olyan boldog, mint abban az első pár évben, csodás életünk volt kettesben.
2 év után kérte meg a kezemet, majd pár hónapra rá össze is házasodtunk.
Innentől kezdődik a kálváriám...
A férjem nagyon szeretett volna gyereket, és a család is egyre inkább rákapott a témára. Én még szívem szerint vártam volna vele, de az esküvőnk után egyre jobban erőltették, hogy legyen gyerekünk, így annak ellenére is beadtam a derekamat, hogy én még nem igazán vágytam rá, hogy szüljek, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem sosem éreztem magamban különösebben azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. De belementem, mert ez tűnt a "természetesnek", hogy összeházasodunk és gyerekünk lesz. Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni... egyszerűen mindenhonnan ezt tolja a társadalom, hogy ez az élet rendje, családot kell alapítani, gyereket kell vállalni, ennek így kell lennie és kész.
Könnyen teherbe estem, és átlagos terhessék után viszonylag könnyű szülésem volt, de miután megszületett a kisfiam, nagyon gyorsan rájöttem, hogy én ezt az egész anyaságot nem akarom. Azon kaptam magam, hogy frusztrált vagyok, elegem van és állandóan sírok. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges... Folyamatosan fáradt, kimerült és nyúzott voltam, miközben úgy éreztem, belehalok az unalomba, megőrjít ez a mókuskerék, az, hogy be vagyok zárva a 4 fal közé és a napjaim a kakis pelenkák, az éjszakázások, a hisztik és a Thomas a gőzmozdony vételen korforgásából állnak... Vissza akartam kapni a régi életemet, mármint, amikor még volt saját életem! Lehet, hogy erre azt mondják sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm van, de nem hiszem, egyszerűen csak utálom ezt az egészet.
Évek óta így érzek (a gyerek most már lassan 2,5 éves lesz).
Akkor jött először ez az ellenérzés bennem, hogy basszus, ezt mégsem kellett volna, amikor hazaengedtek minket a klinikáról és pár nappal később a férjem visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a babával. Azt éreztem, hogy ennyi volt, kész, itt most vége van mindennek, és már túl késő, mert nem sétálhatok ki a helyzetből, nem folytathatom a régi életemet, ezt az újat viszont képtelen vagyok megszokni, mert utálom. Úgy éreztem magam, mintha csapdába estem volna, mintha börtönbe lennék zárva. Ez a jó szó rá, komolyan, olyan ez az egész, mint egy börtön, ahol a gyerek ejtett túszul és minden egyes nap ugyanarról szól. Megszűntem létezni, mint egyén, mint ember, most már csak arról szól az életem, hogy a gyerek igényeit kielégítsem, miközben a saját igényeimre évek óta még csak nem is gondolhatok...
Nehezen viselem, hogy 2,5 éve nem aludtam végig egyetlen egy éjszakát, hogy nincs két szabad percem, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből, hogy nem tudok leülni megnézni egy filmet, vagy hogy már nem hívhatnak fel a barátnőim, hogy most azonnal el kell mesélniük valamit, menjünk és üljünk le trécselni egy kávé mellé. Minden olyan körülményessé vált, még egy egyszerű hajmosás is külön szervezést igényel. És igen, rosszul esik, amikor látom az ismerőseim képeit vagy posztjait a facebookon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el... és folyamatosan az kattog, hogy "Basszuskulcs, minek kellett ez nekem?"
Anyósommal próbáltam beszélni erről (sajnos az én Édesanyám már nem él), de jól legorombított, hogy ez micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot. Másnak nem is mertem említeni, mert tudom, hogy ez az egész akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném, talán még máglyára is vetnének érte, hogy micsoda szar ember vagyok...
A gyerekemet normálisan ellátom, elvégzem az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetne, ha ő nem születik meg, és sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna...
Annyira, de annyira visszacsinálnám ezt az egészet, ha tudnám... de nem tudom, nincs lehetőségem kilépni ebből az élethelyzetből, és úgy érzem, ez egyszerűen felőröl. :(
Érzett vajon esetleg már más is így?
Annyira jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal... :(
Köszönöm, ha végigolvastad.
Egy kétségbeesett anyuka
Nem kedves utolsó! Nem erre gondoltam. Hanem arra hogy örüljön hogy van gyermeke és hogy egészséges. És szeresse mert van akiknek mindez nem adatik meg. Tudod az emberek elfelejtik hogy mekkora kincs pl.egy gyermek. Akinek van és pikk pakk összejött annak természetes és nem is gondol bele abba hogy mennyien hálásak lennénk ha esélyük lehetne anyává válniuk.
Csak az orrunkig látunk ez a baj. És sokszor csak akkor jövünk rá hogy mennyire fontos és értékes bármi nekünk, amikor az már nincs.
"jól odamondom, hogy szégyellje magát, süllyedjen a föld alá, hogy érezhet így és különben is ne sírjon a szája, mert há’ másnak beteg gyereke van, a tied meg az, szóval érezd magad attól jobban, hogy másnak szar."
Alap hogy reggel kinyitod a szemed és látod felkelni a Napot. Fel sem vesszük mit érez egy vak ember mert ugye minket nem érdekel mert látunk. És ennek örüljünk ami természetes? Igen, ennek. Mert lehet hogy ami ma természetes holnap már nem lesz az.
"szóval érezd magad attól jobban, hogy másnak szar."
Akár, mert lehetne éppen neked is szar. De nem az, és ez már örömre ad okot.
Értékeljük amink megadatott és legyünk hálásak érte. Nem mindig panaszkodni kell.
Én azt javaslom, ne kövesd el még egyszer azt a hibát, hogy a társadalomnak akarsz megfelelni, hanem csomagolj, és hagyd ott a gyerekedet. Mindent meg lehet oldani, ha annyira akarod. Nézz egy albérletet, pakold össze a cuccaidat, aztán vissza se nézz.
A gyerek persze meg fogja szenvedni, de kevésbé, mintha egy olyan anyával kell az egész gyerekkorát eltöltenie, aki nem szereti őt, és azt kívánja, bárcsak meg se született volna. Még kicsi, talán talál a férjed egy másik feleséget, aki tényleg anyjaként szereti majd őt, nem ti lennétek az elsők.
Te élhetsz akkor szabadon, mehetsz ahova akarsz, amit persze ki is tehetsz a közösségi oldalakra, fürödhetsz, amíg jólesik, és nem kell többé a Thomasról se hallanod. Mindenkinek jobb lenne.
Ha ez a megoldás mégsem tetszik, akkor meg kapd össze magad, és ne nyávogj. Vagy próbáld meg szeretni a gyereket, vagy hagyd el, de ne nyomorítsd meg lelkileg örökre azzal, hogy a fogaidat összeszorítva felneveled, közben pedig a puszta létéért a pokolba kívánod.
(Nem olvastam a hsz-okat.)
Én is így érzek, csak az én gyerekem a hónap végén már a 6-ot tölti. Tetézi az egészet, hogy már a várandósság alatt egyedülállóvá váltam, és ennyi idő után kijelenthető, hogy az is maradtam végleg, továbbá a munkaerőpiacról is kiestem, mert problémás (sajátos nevelési igényű) a gyerek, a logisztika 100%-ig az enyém, ez pedig a világon semmilyen munkahellyel nem egyeztethető össze.
Igazából nem tudsz mit csinálni... Fogad összeszorítod és tűrsz meg teszed a dolgod, amíg a gyerek felnő. Én is így nyomom. Kiégsz benne/tőle? Igen. Nem leszel boldog? Nem. Sajnos vannak hibák, amiket nem lehet korrigálni, és nincs más opció, mint viselni a mindenféle negatív következményeiket.
Szia!
Szivesen beszelgetnek veled kerdezo,ugyanigy erzek mint ahogy te 😔
Hátha még a végén összehaverkodtok és normális emberi érzéseitek is születnek a gyermekeitek iránt.
Nem lenne szégyen szakember segítségét kérni.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!