Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?
28 éves anyuka vagyok. Hét éve ismertem meg a férjem, aki csodálatos ember. Mielőtt megismertem őt, sose voltam szerelmes, mármint úgy igazán, de vele azonnal más volt minden. Soha nem voltam még olyan boldog, mint abban az első pár évben, csodás életünk volt kettesben.
2 év után kérte meg a kezemet, majd pár hónapra rá össze is házasodtunk.
Innentől kezdődik a kálváriám...
A férjem nagyon szeretett volna gyereket, és a család is egyre inkább rákapott a témára. Én még szívem szerint vártam volna vele, de az esküvőnk után egyre jobban erőltették, hogy legyen gyerekünk, így annak ellenére is beadtam a derekamat, hogy én még nem igazán vágytam rá, hogy szüljek, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem sosem éreztem magamban különösebben azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. De belementem, mert ez tűnt a "természetesnek", hogy összeházasodunk és gyerekünk lesz. Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni... egyszerűen mindenhonnan ezt tolja a társadalom, hogy ez az élet rendje, családot kell alapítani, gyereket kell vállalni, ennek így kell lennie és kész.
Könnyen teherbe estem, és átlagos terhessék után viszonylag könnyű szülésem volt, de miután megszületett a kisfiam, nagyon gyorsan rájöttem, hogy én ezt az egész anyaságot nem akarom. Azon kaptam magam, hogy frusztrált vagyok, elegem van és állandóan sírok. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges... Folyamatosan fáradt, kimerült és nyúzott voltam, miközben úgy éreztem, belehalok az unalomba, megőrjít ez a mókuskerék, az, hogy be vagyok zárva a 4 fal közé és a napjaim a kakis pelenkák, az éjszakázások, a hisztik és a Thomas a gőzmozdony vételen korforgásából állnak... Vissza akartam kapni a régi életemet, mármint, amikor még volt saját életem! Lehet, hogy erre azt mondják sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm van, de nem hiszem, egyszerűen csak utálom ezt az egészet.
Évek óta így érzek (a gyerek most már lassan 2,5 éves lesz).
Akkor jött először ez az ellenérzés bennem, hogy basszus, ezt mégsem kellett volna, amikor hazaengedtek minket a klinikáról és pár nappal később a férjem visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a babával. Azt éreztem, hogy ennyi volt, kész, itt most vége van mindennek, és már túl késő, mert nem sétálhatok ki a helyzetből, nem folytathatom a régi életemet, ezt az újat viszont képtelen vagyok megszokni, mert utálom. Úgy éreztem magam, mintha csapdába estem volna, mintha börtönbe lennék zárva. Ez a jó szó rá, komolyan, olyan ez az egész, mint egy börtön, ahol a gyerek ejtett túszul és minden egyes nap ugyanarról szól. Megszűntem létezni, mint egyén, mint ember, most már csak arról szól az életem, hogy a gyerek igényeit kielégítsem, miközben a saját igényeimre évek óta még csak nem is gondolhatok...
Nehezen viselem, hogy 2,5 éve nem aludtam végig egyetlen egy éjszakát, hogy nincs két szabad percem, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből, hogy nem tudok leülni megnézni egy filmet, vagy hogy már nem hívhatnak fel a barátnőim, hogy most azonnal el kell mesélniük valamit, menjünk és üljünk le trécselni egy kávé mellé. Minden olyan körülményessé vált, még egy egyszerű hajmosás is külön szervezést igényel. És igen, rosszul esik, amikor látom az ismerőseim képeit vagy posztjait a facebookon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el... és folyamatosan az kattog, hogy "Basszuskulcs, minek kellett ez nekem?"
Anyósommal próbáltam beszélni erről (sajnos az én Édesanyám már nem él), de jól legorombított, hogy ez micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot. Másnak nem is mertem említeni, mert tudom, hogy ez az egész akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném, talán még máglyára is vetnének érte, hogy micsoda szar ember vagyok...
A gyerekemet normálisan ellátom, elvégzem az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetne, ha ő nem születik meg, és sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna...
Annyira, de annyira visszacsinálnám ezt az egészet, ha tudnám... de nem tudom, nincs lehetőségem kilépni ebből az élethelyzetből, és úgy érzem, ez egyszerűen felőröl. :(
Érzett vajon esetleg már más is így?
Annyira jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal... :(
Köszönöm, ha végigolvastad.
Egy kétségbeesett anyuka
válasza:
válasza:Ne haragudj hogy ezt írom de azerintem te nem szereted a férjedet. Mert ha szeretnéd nem éreznél így a saját gyereked iránt. Az is döcög, hogy beszélni sem akarsz róla vele erről.
Én 34 éves 2 gyerekes anyuka vagyok és 28 évesen született az 1.gyermekem. A férjemet 24 évesen ismertem meg, az életem pedig úgy adódott hogy hamarabb nem tudtam gyereket vállalni -pedig milyen jó lett volna. Régi kapcsolatból huza vona közös dolgok elosztása miatt. Mindketten a férjem és én is szülőknél laktunk hogy tudjunk gyűjteni hogy később vehessünk egy házat. 26 évesen megkérte a kezemet majd 1 évre rá összeházasodtunk. 10 hónapot vártunk a kislányunkra, majd bele őrültem hogy nem jött össze rögtön az esküvő után. A férjem fújta a gyerekvállalást már korábban is de a fent említett dolgok miatt nem szerettem volna másra (anyukámra vagy anyósomra) szülni. Ezt belátta a férjem is így a közös otthon miatt vártunk.
Az első párommal 8 évig voltunk együtt, a menyasszonya is voltam. Ha a házasság meg a gyerek téma szóba került a hátamon futkosott a hideg még a gondolatától is. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni hogy tőle gyerekem legyen. Pedig az anyja már az esküvői meghívókat és a meghívottak számát tervezgette. Erőltetés ellenére sem mentem bele a dologba mert éreztem hogy nem az én világom ez az egész. Természetesen otthagytam a fickót majd megismertem a férjemet. Első pillanattól kezdve éreztem hogy Ő az akitől gyereket szeretnék. Akár azonnal is. De ugye a helyzetünk ezt nem engedte meg még akkor. Aztán minden jó lett. Van 2 csodálatos gyermekünk.
Sosem voltam az a bulizós fajta, barátnőkkel összeülős de nem is hiányzott az életemből. És most sem hiányzik. 5 éve itthon vagyok a 2 gyerekeimmel nem mondom hogy könnyű de már nagyok (5 éves és 2 éves) és így könnyebb. Hamarosan pedig visszamegyek dolgozni.
A velük töltött idő mindennél többet ér nekem és egy percig sem bánom hogy itthon vagyok velük. Öröm minden napom velük. Pláne mikor meg mondják hogy "Szeretlek anya."
Adj időt magadnak és rendben lesz minden. Minden jót kívánok Nektek!
válasza:Utolsó vagyok mindig....én tudom hogy ha az első 8 éves kapcsolatomban maradok akkor ugyanezt éreztem volna mint te. Bántam volna mindent mert igazából nem is jó helyen voltam mellette. Ebből gondolom hogy Te sem a nagy Ő mellett vagy. Mert egy szerelemből született gyermeket nem lehet nem szeretni. Ha ránézel, magadat és a férjedet látod és arra gondolsz hogy milyen tökéletes...és a tiétek.
Nálam ez a helyzet.
De ha az első kapcsolatomban lennék máig is, biztos hogy minden teher lenne.
válasza:Muszáj megoldani, hogy "szórakozz".
Nekem 14 hós a lányom. Este sorozatot nézünk, délutáni alvás alatt sosem végzek Házimunkát, hanem punnyadok vagy nézek ki a fejemből.
Időnként elmegyek futni és elkezdtem egy okj-t is (2 hetente szombaton) .
Néha én is érzem, hogy várni kellett volna.
Pedig rajtam nem volt nyomás.
Bölcsi+munka neked nem jöhet szóba?
válasza: válasza:45 nen tudom melyik volt a korábbi válaszod ami le lett pontozva, de ennek az utóbbi írásodnak pont semmi értelme.
Nincs szüksége a kérdezőnek arra hogy fitoktasd neked milyen jól megy sok gyerekkel és tanulás mellett.
Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb és semmi értelme idehányni, hogy mi lenne vele 3 gyerekkel. Mert nyilvánvaló hogy nem lesz neki kettő sem, nemhogy három..
Nem az unatkozás a baja!
válasza:37es totális igazságot írt én is dettó így látom.
Sőt a 28as válaszoló első bekezdésben is hatalmas igazságok vannak.
Talán ezeken kellene előbb elgondolkodni.
válasza:46 az a baja hogy elvileg rá lett erőltetve hogy anya legyen.
Érdekes. Nehogy aztán azt is ráerőltesse valaki hogy ugorjon a kútba. Mert a végén még megteszi. Ez nem pont ide illő példa volt, na de érted belőle a lényeget?
Rád meg a többi nőre miért nem erőltetnek semmit? Ja, mert lehet nem hagyod hogy az életedet mások irányítsák és mások döntsenek olyan fontos kérdésekben mint hogy mikor akarok anya lenni.
Ez nem olyan dolog hogy rábeszélnek egy biciklire aztán megveszem majd ha nem tetszik akkor eladom.
válasza:48 ebben teljesen igazad van. De előfordulhat olyan személyiség akire a rokonok nyomás tudnak gyakorolni, annak pedig ez lehet a vége.
Kár a múlton töprengeni, most már anyuka, aki amúgy leírta hogy szereti a gyereket. Szoval szerintem ha ismét dolgozhat akkor szebbnek fogja látni az életet.
De lássuk be, hogy sokan szenvedünk valamilyen formában a baba/totyogó időszak alatt.
Persze van egy rakás szép része, de azért 0-24-ben együtt lenni valakivel és folyton készenlétben lenni még az ízig-vérig anyuka jellemeket is kiborítja néha
válasza:46 vagyok. Én is szenvedtem a napi mókuskerék miatt. Etetés, peluscsere, gögyögés, peluscsere, fürdetés, altatás majd újra élőkről. Volt hogy felöltözni se bírtam normálisan mert nem érkeztem a gyerektől. Vagy hogy a frissen mosott pólóm egyből büfis lett. A hajmosás az külön ceremónia volt és forró vizes fürdő helyett csak egy 5 perces gyors zuhany jutott ahol közben folyton azt hallottam hogy a gyerek sír. Percenként zártam el a csapot hogy jól hallom e a gyereksírást. Volt mikor igen de többségében csak hallucináltam. Az volt a kiruccanás számomra hogy elmentem a boltba bevásárolni míg a párom vigyázott a gyerekre. Ott legalább beszélgettem emberekkel hogy ne mindig babanyelvet halljak.
Ezt csináltam 3 évig de eszembe sem volt soha arra gondolni hogy de kár volt hogy van nekem mert nem tudok pl.lazulni a fürdőkádban. A nehéz időkben is arra gondoltam hogy milyen jó hogy megszületett, ez adott erőt. Aztán ahogy nőtt egyre könnyebb minden vele. Véleményem szerint aki igazán szereti a gyerekét az nem gondol olyat hogy kár volt bevállalni meg hogy minek is kellett, jobb lett volna nélküle az életem.
Ez talán szülés után még "normális" érzés mikor a nő egy új szerepbe csöppen és nem találja a helyét. Mert nem tud mit kezdeni az anyasággal hirtelen. De mikor már a gyerek 2,5 éves és még mindig ilyen gondolatok állnak fent...ahhoz már pszichológus segítségét kellene kérni.
És ha a gyermek ezt megérzi majd az anyán, arról inkább ne is beszéljünk.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!