Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?
28 éves anyuka vagyok. Hét éve ismertem meg a férjem, aki csodálatos ember. Mielőtt megismertem őt, sose voltam szerelmes, mármint úgy igazán, de vele azonnal más volt minden. Soha nem voltam még olyan boldog, mint abban az első pár évben, csodás életünk volt kettesben.
2 év után kérte meg a kezemet, majd pár hónapra rá össze is házasodtunk.
Innentől kezdődik a kálváriám...
A férjem nagyon szeretett volna gyereket, és a család is egyre inkább rákapott a témára. Én még szívem szerint vártam volna vele, de az esküvőnk után egyre jobban erőltették, hogy legyen gyerekünk, így annak ellenére is beadtam a derekamat, hogy én még nem igazán vágytam rá, hogy szüljek, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem sosem éreztem magamban különösebben azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. De belementem, mert ez tűnt a "természetesnek", hogy összeházasodunk és gyerekünk lesz. Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni... egyszerűen mindenhonnan ezt tolja a társadalom, hogy ez az élet rendje, családot kell alapítani, gyereket kell vállalni, ennek így kell lennie és kész.
Könnyen teherbe estem, és átlagos terhessék után viszonylag könnyű szülésem volt, de miután megszületett a kisfiam, nagyon gyorsan rájöttem, hogy én ezt az egész anyaságot nem akarom. Azon kaptam magam, hogy frusztrált vagyok, elegem van és állandóan sírok. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges... Folyamatosan fáradt, kimerült és nyúzott voltam, miközben úgy éreztem, belehalok az unalomba, megőrjít ez a mókuskerék, az, hogy be vagyok zárva a 4 fal közé és a napjaim a kakis pelenkák, az éjszakázások, a hisztik és a Thomas a gőzmozdony vételen korforgásából állnak... Vissza akartam kapni a régi életemet, mármint, amikor még volt saját életem! Lehet, hogy erre azt mondják sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm van, de nem hiszem, egyszerűen csak utálom ezt az egészet.
Évek óta így érzek (a gyerek most már lassan 2,5 éves lesz).
Akkor jött először ez az ellenérzés bennem, hogy basszus, ezt mégsem kellett volna, amikor hazaengedtek minket a klinikáról és pár nappal később a férjem visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a babával. Azt éreztem, hogy ennyi volt, kész, itt most vége van mindennek, és már túl késő, mert nem sétálhatok ki a helyzetből, nem folytathatom a régi életemet, ezt az újat viszont képtelen vagyok megszokni, mert utálom. Úgy éreztem magam, mintha csapdába estem volna, mintha börtönbe lennék zárva. Ez a jó szó rá, komolyan, olyan ez az egész, mint egy börtön, ahol a gyerek ejtett túszul és minden egyes nap ugyanarról szól. Megszűntem létezni, mint egyén, mint ember, most már csak arról szól az életem, hogy a gyerek igényeit kielégítsem, miközben a saját igényeimre évek óta még csak nem is gondolhatok...
Nehezen viselem, hogy 2,5 éve nem aludtam végig egyetlen egy éjszakát, hogy nincs két szabad percem, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből, hogy nem tudok leülni megnézni egy filmet, vagy hogy már nem hívhatnak fel a barátnőim, hogy most azonnal el kell mesélniük valamit, menjünk és üljünk le trécselni egy kávé mellé. Minden olyan körülményessé vált, még egy egyszerű hajmosás is külön szervezést igényel. És igen, rosszul esik, amikor látom az ismerőseim képeit vagy posztjait a facebookon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el... és folyamatosan az kattog, hogy "Basszuskulcs, minek kellett ez nekem?"
Anyósommal próbáltam beszélni erről (sajnos az én Édesanyám már nem él), de jól legorombított, hogy ez micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot. Másnak nem is mertem említeni, mert tudom, hogy ez az egész akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném, talán még máglyára is vetnének érte, hogy micsoda szar ember vagyok...
A gyerekemet normálisan ellátom, elvégzem az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetne, ha ő nem születik meg, és sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna...
Annyira, de annyira visszacsinálnám ezt az egészet, ha tudnám... de nem tudom, nincs lehetőségem kilépni ebből az élethelyzetből, és úgy érzem, ez egyszerűen felőröl. :(
Érzett vajon esetleg már más is így?
Annyira jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal... :(
Köszönöm, ha végigolvastad.
Egy kétségbeesett anyuka
válasza:
válasza:Nagyon sajnállak.. Sajnos mindenhol ez van, hogy szülj, szülj és szülj..
Nem tudom, szerintem akiben nincs meg ez az anyai ösztön, meg gyerekek utáni vágy, annak nem is lesz..
Én pl. utálom a kutyákat, követelőznek, folyton rajtad lógnak, nyáladzanak, állandóan figyelmet kívánnak.. Ugyanezt érzem sajnos a gyerekekkel is. Inkább elvagyok egy macskával, de ő hagy élni..
Ha meg gyerek, és nem törődsz vele, megkapod milyen anya vagy..
Nem tudom mi a helyes döntés. Nyilván jó egy utód, jó valakit a saját teremtményünknek tudni.. de milyen áron?..
Férjed tud erről? Mindenről írsz, de a férjedről nem, hogy ő a 2,5 év alatt mit tett ehhez hozzá?
válasza: válasza: válasza:Nem mondanám, hogy megbántam. De hazudnék ha azt mondanám milyen csodás, mert baromira nem így élem meg.
Nálunk is könnyen jött a terhesség, de a pozitív teszt pillanatától egyik nehézség követte a másikat. Nem is tudtam végig vinni a terhességem. Ennekellenére szerencsére egy egészséges kisfiam született de olyan brutál nehéz természet, hogy naponta akarok beledögleni.. naponta érzem, hogy nem bírom tovább. Egész nap rajtam csüng és soha nem játszik el egyedül, már babaként sem nézelődött önállóan. Két éves, de minden pillanatban társaságot igényel. Rohadt sokat vagyok vele egyedül ébredéstől altatasig. Hónapok óta az tartotta bennem a lelket hogy mindjárt bölcsibe megy.. és direkt úgy intéztem a munkába visszaállást, hogy legyen 3 hónapom mikor rendbe teszem a lakás minden zegzugát, és magamat is (testileg, lelkileg). Legyen időm magamhoz térni a 0-24-es szolgálat után mielőtt dolgozni kezdek. Erre most mi van? Két hónapja bölcsődés, de csak papíron, mert két nap után mindig csupa takony. Semmi baja nincs, tele van energiával de ugye így nem vihetem be, és a covid miatt még 3 tünetmentes napot is rá kell húzni, mielőtt mehet. Aztán 2 nap bölcsi után újra itthon van. Minden tervemnek annyi és már megfulladok mellette. Az egész napos testkontakt amit igényel, mert így vagy úgy de mindig hozzám kell érnie... az egész napos játék .... egyszerűen üvölteni tudnék.
Számomra is egy börtön, és abban bíztam hogy ha közösségbe kezd járni akkor jobb lesz. Továbbra is hiszem, hogy így lesz, mert azokon a napokon mikor nincs itthon akkor alig várom hogy mehessek érte és egész máshogy állok hozzá délután. Annyival jobban érzem magam, annyira jó újra látni. Biztos ő is érzi rajtam ezt a megnyugvást mert azokon a napokon egész máshogy telik a nap hátralévő része. Szóval én még bízom benne hogy lesz ez jobb is ha újra dolgozhatok és neki is lesz egy tőlem független élete.
Ha valaki megkérdezné visszacsinálnám-e? A válaszom egyértelműen nem! De a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna hogy ennyire nehéz lesz és hogy ennyire nehezen fogom megélni az első éveket.
De én is utálom, hogy tényleg egy rohadt hajmosás is szervezést igényel, hogy minden gondolatom százszorosra töredezik, hogy soha nem tudok nyugodtan enni, pisilni...
válasza: válasza:Én is így érzek, 10 éves a gyerekem, de az érzés még mindig nem múlt el.
De ezzel a keress fel egy szakembert hulyeseggel már torkig vagyok.
A férjem nagyon sokat dolgozik, de amikor itthon van, akkor segít. Igyekszik kivenni a részét mindenből, és szívesen foglalkozik is a gyerekkel, leül vele játszani, mesél neki, fürdeti, hétvégente elmennek sétálni. Az egyetlen, amit kifogásolhatok, hogy tisztába nem nagyon teszi, csak ha muszáj (2,5 év alatt szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hányszor cserélte ki ő a pelenkát), és éjszaka is csak akkor kel fel ő, ha nincs más lehetőség, mert ugye ő dolgozik és muszáj aludnia, hogy ki tudja pihenni magát. De ha mondjuk beteg vagyok és megkérem, hogy keljen már fel ő, vagy néha hétvégén, amikor nem kell másnap dolgoznia menni, akkor megcsinálja (ettől függetlenül én is mindig ugyanúgy felébredek rá, ha éjjel felkel a gyerek, és sokszor így is az a vége, hogy nekem kell végül odamenni...).
Hétköznap nem nagyon tudok megkérni senkit, hogy segítsen. Anyukám ugye nem él már, ahogy írtam is, Anyósom pedig szintén dolgozik még, így hétközben ő sem ér rá besegíteni. Hétvégente szokott lenni néha egy kis szabadidőm, de sokszor úgy érzem, mintha nem is lenne, és olyankor sem feltétlenül tudok azzal foglalkozni, amivel tényleg szeretnék. Ha otthon vagyok, és leülök mondjuk egy könyvvel, hiába van otthon a férjem is, hogy lefoglalja, 10 perc múlva már jön a gyerek és húz, hogy "Ana, gyere!" Ha leülnék megnézni egy filmet, perceken belül ott van ugyanúgy, hogy nézzük Thomas a gőzmozdonyt... Tényleg azt érzem, hogy levegőt se tudok venni már szabadon itthon. :(
Lelépni...? A legrosszabb, legsötétebb pillanataimban volt, hogy megfordult már a fejemben, hogy összepakolok egy sporttáskába, és világgá megyek. Egyszer-egyszer már elképzeltem, az átbőgött éjszakák után, hogy csak bedobálom a cuccaimat és már itt sem vagyok. De a férjemet továbbra is szeretem, szerelemmel, nem akarok sem elválni, sem itthagyni. A házasságomat nem akarom elveszíteni, azt nem bántam meg. Csak gyereket nem lett volna szabad vállalnom.
válasza:Lett volna, igen, de sajnos a járvány az én munkahelyemnek is nagyon betett, így most egyelőre nincs semmi lehetőségem visszamenni... :(
Brutál nehéz ez így. Alapvetően szeretem a gyerekemet, ellátom, gondozom, nevelem szépen, ahogy kell, csak egyszerűen belül azt érzem, hogy jobb lehetett volna az életünk, ha mégsem szültem volna. És nyomaszt, hogy senkinek sem tudnok beszélni erről, mert félek tőle, hogy elítélnek érte, amiért megbántam, hogy gyereket vállaltam. Pedig nem akarok lebeszélni senkit arról, hogy szüljön, eszem ágában sincs azt mondani, hogy a gyerekek nem szerethetőek, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak azt érzem, hogy nem nekem való az anyaság. Számomra a gyerekvállalás csupa nehézség, lényegében egy szolgaélet, és számomra nincs - vagy csak alig van - benne öröm.
Nem magát a gyereket bánom, őt ugyanúgy szeretem, mint bárki más. Inkább a döntésemet bántam meg, amikor rábólintottam, hogy anya legyek, az elmulasztott lehetőségeimet, és azt az életet, amit élhettem volna gyerek nélkül. Minden egyes nap felmerül bennem a kérdés, hogy "Mi lett volna, ha...?"
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!