Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?

Köszönöm a sok segítő jellegű választ. A többit meg... hát, nos, valahol számítottam rá. Pont ezért írtam ki ezt a kérdést egy anonim oldalon, mert szinte biztos voltam benne, hogy páran szét fognak érte szedni... abba igazából bele se merek gondolni, mit kaptam volna, ha arccal vállaltam volna. Pont ez az, ami a legjobban nyomaszt, hogy senkinek sem tudok beszélni erről, mert tudom előre, hogy elítélnek érte, amiért megbántam, hogy gyereket vállaltam. És van, aki csodálkozik, hogy 2,5 évig nem beszéltem erről senkinek? Pont ezért. Nem véletlenül nem mondtam el még a férjemnek sem... :( Mert az emberek többsége nem tudja sem megérteni, sem elfogadni, ha valaki nem azt érzi a gyerekvállalás után, hogy ez csupa öröm és boldogság... :(

Sajnálom, hogy ezt érzem, én örülnék a legjobban, ha nem így volna. De nekem nem boldogság anyának lenni.

Az építő jellegű, kedves és hasznos válaszokat köszönöm, sokan írtatok jó tanácsokat, és sokan tettétek ezt nagyon együttérző, empatikus, jóindulatú hangnemben, amiért külön is rendkívüli módon hálás vagyok. Köszönöm.

A többi hozzászólónak, akik a szaranyaságomat firtatták... nos, igazából nagyjából erre a reakcióra számítottam, és igazából azon voltam meglepve, hogy ők voltak kevesebben.

Még egyszer leírnám azért, hogy alapvetően szeretem a gyerekemet, ellátom, gondozom, nevelem szépen, ahogy kell, csak egyszerűen belül azt érzem, hogy jobb lehetett volna az életünk, ha mégsem szültem volna. Nem őt bántam meg, hanem azt, hogy anya lettem.

"Halálra idegesít a gyereked, azt kívánod, bárcsak meg se szülted volna, és még ezután megsértődsz, hogy egyesek rossz anyának tartanak?"

Milyen érdemi választ vársz erre a kérdésre tőlem? Az érzéseimről nem tehetek. Nagyon bánt az egész szituáció, utálom az életemet így (nem, nem a gyerekemet! - hanem a jelenlegi élethelyzetemet, amiben vagyok), de egyszerűen nem tudok vele semmit sem csinálni.

Nem érdekel, hogy mutat a Facebookon. Erről az egész Facebook dologról is jó lenne leakadni... Példának hoztam fel, hogy igen, irigy vagyok, amikor azt látom, hogy mások megtehetik, hogy hétvégén délig alszanak, hogy elutaznak kettesben Rómába a férjükkel, kivesznek egy kis erdei vendégházat a Mátrában és elbújnak a világ elől, hogy le tudnak ruccanni spontán a Balcsira, el tudnak menni szórakozni, pihenni. Élni. Igen, hiányzik. Nagyon hiányzik, hogy én nem tudok menni, hogy még azt is külön meg kell szerveznem, ha egy sima bolti bevásárlást el szeretnék intézni. Hiányzik a spontaneitás. Hiányzik, hogy nem tudok reggel nyugodtan meginni egy csésze kávét, és átpörgetni közben a híreket, hogy nincs egy nyugodt fél órám magamra, amikor tényleg csak magammal foglalkozhatnék és olyasmit csinálhatnék, amit én is élvezek. Mert nem, sajnos nem a homokozóban ücsörgést, a dömpertologatást nem élvezem, nekem nem kikapcsolódás a játszótéren kúszni-mászni a gyerek után, nehogy leessen a mászókáról. Nagyon sajnálom, hogy ezt érzem. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok örülni neki, hogy 2,5 éve kialvatlan vagyok. Biztos sokan vannak, akik élvezik, hogy egy éve nem tudtak elmenni a fodrászhoz, vagy hogy képtelenek anélkül akárcsak fogat mosni, hogy egy 2,5 éves csüngne a hónuk alatt. Én nem élvezem, nagyon sajnálom. Én is rájöttem már, hogy nem vagyok anyának való. Próbálok úgy tekinteni az anyaságra, hogy nehéz, de megéri. De valójában nem tudok, mert nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így van.

Ahogy most írom ezt a hozzászólást, a fiam itt lóg a nyakamban, és reggel óta nem tudok úgy a fürdőszobába menni, hogy ne legyen sikítozás, mert egy percen belül már ordítva hív vissza. Fáradt vagyok. Jön a karácsony, én pedig azt érzem, hogy legszívesebben fognám a férjemet és világgá mennék vele.

Tudtam, hogy valószínűleg óriási botrányt robbantok ki, ha le merem írni, hogy inkább tehernek élem meg az anyaságot, semmint boldogságnak, de évek óta elfojtom magamban ezt az egészet, és egyszerűen már nem bírtam tovább. Ha azt mondod, megbántad, hogy gyereket vállaltál, az egyszerűen normasértő. Megbélyegeznek, elítélnek, bírálnak érte. Valószínűleg azért, mert nagyon ritka lehet a szülőknél a megbánás. Maximum csak megállapítják magukban, hogy nahát, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.

Az a baj, hogy a gyerekvállalás előtt erről senki nem beszél! Pont ezért vállalnak gyereket olyanok is, akiknek lehet, hogy nem való az anyaszerep. Mert ez tabutéma! Mert tilos róla beszélni, hogy ez mennyire fárasztó és nehéz. Mert ha ki mered mondani vagy le mered írni, azonnal meglincselnek érte. Csak az az elfogadott, ha azt mondod, hogy megéri, hogy szuper dolog, hogy anyának lenni a legcsodálatosabb a világon, hogy ez a legnagyobb boldogság az életben. Hogy minden pénzt és erőfeszítést megér, hogy a gyerekvállalás csupa öröm, csillámpóni meg szivárvány.

Aztán amikor szembesülsz vele, hogy nem, ez nem így van, akkor már késő...

Valaki írta, hogy miért, mit gondoltam, milyen lesz...? Hát nem ilyen! Nem hittem volna, mert senki, de senki nem mondta el őszintén, hogy ez milyen irgalmatlanul megterhelő, kimerítő, és hogy fel kell áldoznod érte mindent! Önmagadat! Erről nem beszélnek őszintén azok, akik már benne vannak! Mert ha nem azt mondod, amit a társadalom elvár, egyből jönnek ezek a reakciók, mint amiket én is kapok....

Ettől mondjuk nem lesz jobb senkinek, de sebaj, ha már segíteni nem tudnak, legalább kiélhetik a frusztrációjukat rajtam.