Megbántam a gyerekvállalást, és nem tudom, hogyan tovább. Hogy lehet ezt az egészet feldolgozni? Érzett esetleg más is így?
28 éves anyuka vagyok. Hét éve ismertem meg a férjem, aki csodálatos ember. Mielőtt megismertem őt, sose voltam szerelmes, mármint úgy igazán, de vele azonnal más volt minden. Soha nem voltam még olyan boldog, mint abban az első pár évben, csodás életünk volt kettesben.
2 év után kérte meg a kezemet, majd pár hónapra rá össze is házasodtunk.
Innentől kezdődik a kálváriám...
A férjem nagyon szeretett volna gyereket, és a család is egyre inkább rákapott a témára. Én még szívem szerint vártam volna vele, de az esküvőnk után egyre jobban erőltették, hogy legyen gyerekünk, így annak ellenére is beadtam a derekamat, hogy én még nem igazán vágytam rá, hogy szüljek, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem sosem éreztem magamban különösebben azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. De belementem, mert ez tűnt a "természetesnek", hogy összeházasodunk és gyerekünk lesz. Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni... egyszerűen mindenhonnan ezt tolja a társadalom, hogy ez az élet rendje, családot kell alapítani, gyereket kell vállalni, ennek így kell lennie és kész.
Könnyen teherbe estem, és átlagos terhessék után viszonylag könnyű szülésem volt, de miután megszületett a kisfiam, nagyon gyorsan rájöttem, hogy én ezt az egész anyaságot nem akarom. Azon kaptam magam, hogy frusztrált vagyok, elegem van és állandóan sírok. Azt hiszem, akkor tudatosult, hogy ez már végleges... Folyamatosan fáradt, kimerült és nyúzott voltam, miközben úgy éreztem, belehalok az unalomba, megőrjít ez a mókuskerék, az, hogy be vagyok zárva a 4 fal közé és a napjaim a kakis pelenkák, az éjszakázások, a hisztik és a Thomas a gőzmozdony vételen korforgásából állnak... Vissza akartam kapni a régi életemet, mármint, amikor még volt saját életem! Lehet, hogy erre azt mondják sokan, hogy biztos szülés utáni depresszióm van, de nem hiszem, egyszerűen csak utálom ezt az egészet.
Évek óta így érzek (a gyerek most már lassan 2,5 éves lesz).
Akkor jött először ez az ellenérzés bennem, hogy basszus, ezt mégsem kellett volna, amikor hazaengedtek minket a klinikáról és pár nappal később a férjem visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a babával. Azt éreztem, hogy ennyi volt, kész, itt most vége van mindennek, és már túl késő, mert nem sétálhatok ki a helyzetből, nem folytathatom a régi életemet, ezt az újat viszont képtelen vagyok megszokni, mert utálom. Úgy éreztem magam, mintha csapdába estem volna, mintha börtönbe lennék zárva. Ez a jó szó rá, komolyan, olyan ez az egész, mint egy börtön, ahol a gyerek ejtett túszul és minden egyes nap ugyanarról szól. Megszűntem létezni, mint egyén, mint ember, most már csak arról szól az életem, hogy a gyerek igényeit kielégítsem, miközben a saját igényeimre évek óta még csak nem is gondolhatok...
Nehezen viselem, hogy 2,5 éve nem aludtam végig egyetlen egy éjszakát, hogy nincs két szabad percem, amikor nyugodtan csak nézhetnék ki a fejemből, hogy nem tudok leülni megnézni egy filmet, vagy hogy már nem hívhatnak fel a barátnőim, hogy most azonnal el kell mesélniük valamit, menjünk és üljünk le trécselni egy kávé mellé. Minden olyan körülményessé vált, még egy egyszerű hajmosás is külön szervezést igényel. És igen, rosszul esik, amikor látom az ismerőseim képeit vagy posztjait a facebookon, hogy milyen szabadok és mennek, amerre kedvük tartja. Én meg itthon ülök és maximum a játszótérig jutok el... és folyamatosan az kattog, hogy "Basszuskulcs, minek kellett ez nekem?"
Anyósommal próbáltam beszélni erről (sajnos az én Édesanyám már nem él), de jól legorombított, hogy ez micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot. Másnak nem is mertem említeni, mert tudom, hogy ez az egész akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném, talán még máglyára is vetnének érte, hogy micsoda szar ember vagyok...
A gyerekemet normálisan ellátom, elvégzem az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetne, ha ő nem születik meg, és sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna...
Annyira, de annyira visszacsinálnám ezt az egészet, ha tudnám... de nem tudom, nincs lehetőségem kilépni ebből az élethelyzetből, és úgy érzem, ez egyszerűen felőröl. :(
Érzett vajon esetleg már más is így?
Annyira jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal... :(
Köszönöm, ha végigolvastad.
Egy kétségbeesett anyuka
válasza:Érdekes lett ez a mai világ, ahogy a gyerekekhez állunk...
- Lázcsillapító kúpot adsz neki: szexuálisan zaklatod, perverz vagy (itt olvastam)
- Közös szobában lakik a testvérével: szégyelld magad, a semmire szülted, örök lelki nyomorékká teszed.
- Sarokba állítod: fúj, gyermekbántalmazó, jobb helyeken az ilyet a törvény bünteti.
- Rácsapsz a fenekére, ha kirohan az autók elé: remélem, látta valaki, és ott helyben elveszik tőled.
- Utálod, életed legnagyobb hibája volt, hogy megszülted, legszívesebben világgá szaladnál előle: nagyszerű, bátor, szókimondó nő vagy, csodálatos a tabudöntögetésed, valójában minden normális ember így érez, aki nem, az ősanya és frusztrált. Te viszont jó anya vagy, csak így tovább.
Csak én érzem azt, hogy az értékrend valahol nagyon félrecsúszott?
válasza:Senki sem szeret éjjel 3x kelni, kakis pelust cserélni, üvöltést hallgatni, de úgy érzem, megéri a gyerek miatt, mert szeretem őt eléggé ahhoz hogy ezek a kellemetlenségek fel se tűnjenek. Bár biztos azért, mert nekem azelőtt se volt könnyű életem, kialvatlan voltam, sokat dolgoztam, vezettem a háztartást. Hozzászoktam hogy akkor tudok pihenni, amikor én azt megszervezem.
Vedd a kezedbe az irányítást, gyerekkel együtt menj barátnozni, telefonalj nekik. Ferjeddel menjetek harmasban kirandulni, stb. Erről is tök jó facebook fotók készülhetnek amit az ismerősök irigykedve néznek h de jól elvannak ezek hárman.
Az a baj nem tudtad elengedni a régi életedet, márpedig 2 és fél év után ideje volna. Nem haltál meg, csak átalakul az életed, amiben ugyanúgy meg lehet találni a jót, csak tenni kell érte. Nem kell otthon ülni besavanyodva, csak mert gyereked van.
válasza: válasza:A jótanácsokat meg is köszöntem, többször is, amelyiket tudom, meg is fogadom.
De nagyon klassz, hogy egy fél oldalas kérdés elolvasása után Te máris jobban tudod, hogy mit miért írok ki ("Te igazából hatbaveregetést vártál"), és jobban képben vagy, hogy milyen a házasságom ("a kapcsolat alapja is a feltétlen bizalom. Nálatok ez sincs"), öröm tudni, hogy ott lapul a zsebedben a bölcsek köve. :)
válasza: válasza:121-es vagyok.
Köszönöm kérdező!
Valóban ezt kellett volna már tenned és jóval hamarabb (2.5 éve) hogy leülsz vele és elmondod mi bànt. Aztán lehet hogy lesz megoldás is pl.hogy több időt lesz majd veletek és te felszabadulsz egy kicsit.
A pszichológus segítségét kérni sem szégyen. A gyerekkel való mindennapjaidat pedig úgy szervezd hogy tudj leülni magadban egy fél órára, addig ő had játszon. Nem kell folyton a sarkában lenned és szórakoztatnod. Ha nem alussza át az estéket és emiatt fáradt vagy akkor mikor délután pihen a kisfiad, pihenj te is vele. Nem szégyen ez sem. És sokkal energikusabb, jobb kedvű is leszel tőle. A férfiak pedig valóban nem tudják és értik hogy mit művel otthon egy anya napi 24 órában mert nem látják. Majd jön az, hogy te otthon vagy neked mennyivel könnyebb, mit is csinálsz egésznap. De pont emiatt kell beszélned a férjeddel hogy neked ez így sok és szeretnél egy kis kikapcsolódást magadnak. Pl.hajat mosni gyerek nélkül, kezdésnek tök szuper. Aztán majd barátnővel csacsogni, kávézni egyet együtt. Ezalatt a férjed simán lehet a gyerekkel.(majd ha lesz ideje nyilván nem most a Kovid idején) 1 óra nem a világ vége. Vagy ha lehetséges vidd el anyósodnál míg te bevásárolsz vagy csak úgy nézelődnél pl.a Plázában csendben egyedül.
Már a puszta gondolattól hogy ezt meg teheted jobban fogod magad érezni. Ha úgy van barátnőd is elmehet hozzátok meginni egy kávét.
Aztán úgy látom hogy az írásod is helytelen vagyis a megfogalmazás (bár az csúnya volt hogy jobb életed lenne nélküle, mert ez amolyan minek is vagy te a világonként jön le hiába azt írod hogy szereted).
Írhattad volna úgy is az egészet hogy: 28 évesen lettem anya, igaz még vártam volna vele, de szeretem a gyeremet, ellátom, játszok vele stb. de a mindennapi állandó tevékenységek felőrölnek és magányosnak érzem magad. Mikor nem volt gyerek utazgattunk milyen jó is volt és most ez az életem hiányzik. De nem bánom hogy itt a gyerek mert szeretem csak jó lenne újra átélni ezt.
Mennyivel másként hangzik, ugye? Aztán írnám erre hogy utazzatok el majd hárman és meglátod milyen szuper lesz. Érted? Mert itt mindenkinek úgy jött le, nekem is hogy te ki nem állod a gyereket és bánod hogy megszületett.
Jól olvasok a sorok között hogy valóban nem így akartad ezt megfogalmazni ahogy tetted a kérdésben?
Mikor nekem sem volt gyerekem akkor természetes hogy szabadabb voltam, de minden életkornak, időszaknak megvannak a maga szépségei. Azok az idők elmúltak csodásak voltak de itt ez az új ami változást hozott és változást kíván tőlünk is. De ezt is meg lehet oldani. Lehet úgy csinálni hogy ez az időszak is szép legyen. Ettől még lemondani sem kell dolgokról. Esti program a férjeddel akár egy hamburger bedobása gyerek nélkül vagy egy film megnézése összebújva az ágyban amikor a gyerek alszik. Keress lehetőségeket amivel a régi életed előjöhet, romantikázzatok férjeddel. Lepjétek meg egymást hogy te is érezd hogy nemcsak anya hanem feleség vagy a szerelmed szerelme. Nyilván ha jó idő lesz és nem lesz vírus több lesz a lehetőségetek de most sem kell azért drasztikusan felfogni ezt az egészet. Örülj annak hogy van egy férjed aki szeret, egy csodás közös kisfiatok akinek te leszel/vagy az első szerelme. Örülj hogy láthatod ahogy okosodik, cseperedik. Élvezd ki amíg kicsi és bújik hozzád, ahogy mondja hogy "szeretlek." Sokan olyan természetesnek veszünk mindent de csak addig amíg az van. Ne szomorkodj, inkább örülj és ebben a helyzetben is lásd meg a szépet a jót. Mert utána bánni fogod hogy ezeket az éveket elszalasztottad. A fiatalság, bulizós évek elmúlnak egyszer de a gyereked mindig ott lesz melletted. Bármikor számíthatsz majd rá.
Kitartást kívánok és hidd el minden rendben lesz. Most pedig menj és öleld magadhoz azt a drága gyermeket.
A gyerekekek érzései a legtisztábbak, tökéletes kis teremtmények és azért jöttek a világra hogy szeressék őket.
válasza: válasza:ez normálisabb orszégokban teljesen elfogadott, de itt a pusztasztáni feudális sötétségben nem: [link]
Ha szeretnél olyan csoportokat, ahol normálisabbak, nem nagyon hun ősanyák, akkor keress még regretting motherhood, vagy mothers who regret having children. Ők pont azt írják amit te, hogy szeretik a gyereket, de magát az anyaságot bánták meg (not their children)
valamennyire értem amit mondasz, nekem is van gyerekem, imádom, de valahogy jah, nem biztos, hogy újrakezdeném, de vissza sem csinálnám mert már imádom őt, de a nagybetűs anyaság az rossz és neház nagyon, főleg amit itthon elvárnak, hogy takarits, fozzel, mossál, állandoan legyen a gyerekkel.
Más orszégokban sokkal lazábbak :) és hidd el, ha kicsit nézegetsz külföldi oldalakat, rájössz, hogy ez nagyon valós dolog a tied és nem vagy szánalmas,
Nagy ölelés és írj, ha gondolod szívesen segítek :), meghallgatlak
válasza:További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!