Nők! Veletek átlagos, csúnyább vagy helyesebb, jóképű férfiak voltak inkább szemetek ismerkedés vagy párkapcsolat során?

Ebben az esetben, amit leírsz, kihasználás, de általában nem így zajlik felnőtt embereknél, hanem összejönnek, és legtöbbször már akkor szexelnek, amikor nem lett szavakkal kimondva, hogy ez most komoly-e vagy nem. Sokszor a nő inkább csak reménykedik és úgy érzi, hogy komoly, pedig nem mondta senki.

Másrészt pedig, senki nem csinálja a szerelemkamuzást pár hónapnál tovább, nem fog hosszú ideig tartani, és nincs egy szinten egy bántalmazó kapcsolattal, ahol módszeresen próbálják darabokra szedni a másik személyiségét. Bántó meg minden, de azért könnyebben túl lehet lépni rajta.

# 117

Teljes mértékben érthető, ez a normális hozzáállás.

Viszont, válaszolnék a kérdéseidre:

"Magyarázza már meg valaki, hogy miért is lépne olyan kapcsolatba ahol a másikat rondának tartja?"

Én azért voltam, mert 18-20 évesen hittem abban, hogy a csúnyább külsejű emberek jobb fejek. Egyrészt azért, mert tiniként nem jött össze nekem kapcsolat egy olyan fiúval sem, aki tetszett, és én teljesen biztos voltam abban, hogy ez azért van, mert nem vagyok szép és "gázos" vagyok, ezért egy hozzám hasonló biztos jobb fej lenne velem, másrészt pedig belém is nevelték a "szép, de gőgös" és a "csúnya, de a szíve aranyból van" sztereotípiák eszményét.

Az sem győzött meg, hogy úgy viselkedtek velem a korosztályomba tartozó fiúk, mint valami kanos csimpánz a párzási időszakban, én ezt a viselkedést annak tulajdonítottam, hogy igazából csak szívatni akarnak és kinevetni, mert hülyének néznek (hiába tanultam jól, és voltam jó a természettudományos, nem magolós tárgyakból), vagy ha mégis tetszem valamelyiknek, az szexre akar használni, a lelkemről tudomást sem vesznek. Nem segített a dolgon, hogy soha nem voltam "menő", hiába öltözködtem divatosan, csinosan, mert introvertált, fiús humorú voltam, nem lehetett velem bulizni, ráadásul nem voltak normális szociális készségeim, nem tudtam, hol a határ a hülyéskedésben, honnan, merre és mi "ciki", azt meg pláne nem, hogy milyen a vonzó, csajos viselkedés. Az is rádobott egy lapáttal, hogy az egyik legmenőbb csaj először barátkozott velem, majd összevesztünk, és akkor sokan őt követték az utálkozásban. Lényeg a lényeg, nem szeretett igazán egy fiú sem, aki "járni" akart velem, az is titokban, hogy a többiek meg ne tudják véletlenül se, én meg ebbe nem mentem bele. Nem mondom, hogy nem voltak barátaim, de aki a tinik által kiépített szociális hierarchiába felfelé akart mászni, és megfelelni, az velem nem járt jól. De közben mégis tetszettem és kangörcsük volt. Csak nekem ez akkor eszembe sem jutott.

Az egész folyamat eredménye: a felnőttkor küszöbén semmi önbizalmam nem volt, abszolúte 0, és tapasztalatom sem volt.

Utána jött a csúnya srác, akivel barátkozásnak indult a kapcsolatunk, elmeséltük egymásnak az egész életünket. Ő nagyon jól tudta, hogy miket kell mondani, teljesen megfogott azzal, hogy végre valaki látja a lelkemet, nem néz hülyének, és mindenki előtt büszkén felvállalna az életben, és legfőképp szeretetet akar adni. Kiegészítette érzelmi zsarolással, hogy ha velem tud összejönni, akkor mindennek vége már, mert őt sem szerette senki, soha, és velem annyira egy húron pendül, annyira szeret, akkor mégis ki jönne vele össze, ha nem én. Több öngyilkossági kísérleten is túl volt. Szóval, úgy voltam vele, hogy felszínes, színvonaltalan viselkedés lenne tőlem, ha merészelném a külseje miatt visszautasítani, valamint anyukám is mesélte, hogy neki nem igazán tetszett apukám először, de olyan vonzó természete volt, hogy halálosan beleszeretett, és azóta külsőre is tetszik. Gondoltam, hátha ez lesz nálam is.

Hát, nem lett, végig láttam, hogy ronda, soha nem vonzódtam hozzá testileg, és nagyon hamar elkezdett bántani is, ahogy írtam korábban. Semmi felsőbbrendűség érzés nem volt bennem, sőt, az önbizalmam 0-ról a mínusz végtelenbe ment ezek után.

Utána több ilyenbe is belefutottam, találkoztam több hasonlóval is (olyannal is, aki nyíltan fenyegetett, hogy megmérgezi magát, ha nem megyek el vele legalább egy randira), olyannal meg pláne, aki simán csak le akarta törni a nemlétező szarvam, mert gyűlölte a kicsit is szebb kinézetű nőket.

Lényeg: Végül megtanultam, hogy nem jobb emberek az előnytelen külsejűek, és nem garancia, hogy meg fognak becsülni, valamint ha megbecsülést szeretnék kapni, akkor először a saját önbecsülésemnek, önbizalmamnak kellene a helyén lenni.

Az pedig nem érdekel, hogy aki nekem tetszik, arról mit gondol a tömeg, ez sosem érdekelt, de azt is megtanultam, hogy az nagyon fontos, hogy nekem tetsszen a saját párom. Kb. 21-22 évesen eljutottam oda, hogy semmi esélyt nem adtam már azoknak, akik nem tetszenek. Így lettem "felszínes beképzelt büdös qrva". ;)

P.S.: A volt osztálytársaim közül aki még mindig facér, azok többsége most már a fél karját odaadná, ha a párja lennék.

Én nem hiszem, hogy a szép emberek között nincs komplexusos, találkoztam is nem eggyel, és én magam is az voltam sokáig (szerintem le is jön az irományomból). Én nem is szeretném kihegyezni a témát erre a komplexus kérdésre, mivel nemcsak az a baj. A párom is komplexusos volt, mégis normálisan bánt velem.

Nekem az a bajom, ha a komplexusaiból adódóan lekicsinylő velem az illető, és a saját nyomora miatt bánt, ehhez szerintem nem elég szimpla önbizalomhiány/komplexus, ehhez több kell, valami komolyabb lelki torzulás.