Van értelme még visszavárni ezek után?

Elèg èrdekes talàlkozàs volt. Megìrtam neki, hogy szemèlyesen akarok vele beszelni mindenkèppen. Azonnal azt vàlaszolta, hogy okè. Èrtem jött, majd elmentünk hozzà. Eleinte àltalànos dolgokròl dumàltunk, majd belecsaptam a közepèbe. Egyszer odaültem mellè, megöleltem, magàhoz szorìtott, közben odavàgtam neki, hogy hiànyzik ès mai napig szeretem. Ekkor majd' kiugrott a szìve a helyèről, ès simogatni kezdte a hàtam. Majd elmondta, hogy gyorsan haladtunk, ès ràjött, hogy neki egyedüllètre van szüksège, mert nem tud ùgy szeretni, ahogy èn szerettem őt. Ekkor mondtam neki, hogy mondja a szemembe, hogy nem szeret, mire csak annyit mondott, hogy attòl nem lenne jobb semmi. Erre csak annyit mondtam, hogy nekem lenne jobb, mert akkor vègre tudnàm, hogy nincs esèlyem. De nem mondta ki egèsz vègig, hiàba kèrtem. Utàna volt mèg pàr ölelès, meg majdnemnegy csòk. Csak àlltunk egymàssal szemben, a keze a derekamon volt, nèztünk egymàsra ès csak egy kicsi hiànyzott hozzà, hogy ne csòkoljuk meg egymàst. Szerencsère èsznèl voltam. De legalàbb megbeszèltük hogy akkor vège. Hazavitt, elköszöntünk ès ennyi. Viszont van egy elèg erős előèrzetem, hogy ő mèg felbukkan. Előző pàromnàl is èreztem, sokkal halvànyabban, ès bejött. Most mèg jobban èrzem, kìvàncsi leszek. Aztàn remèlem nem csinàlok hülyesèget, ha esetleg mègis megkeres.

Igazàn nincs mit. Elèggè felzaklatott ez az egèsz, ès bànt, hogy nem mondta a szemembe, hogy nem szeret. Sokkal könnyebb lenne ùgy. Lehet fàjna, de azon legalàbb könnyebben tùl tudnèk lèpni. A mùltkor összefutottam az anyukàjàval, beszèltem vele pàr szòt, olyan aranyos volt, mondta, hogy nagyon sajnàlja, hogy màr nem vagyok a fiàval, mivel akkor làtta igazàn boldognak. Hozzàtette, nagyon örülne neki, ha ùjra együtt lennèk vele, de sajnos nem tud ebbe beleszòlni. Elmondtam neki, hogy felőlem nem lenne akadàlya, de nem tudok mit tenni, ha a fia nem akar velem lenni.

Az utóbbi időben elég sokat beszélgettük, illetve elég sokszor találkoztuk, és egyre furcsább a helyzet. A múltkor is úgy köszönt el, hogy puszi, annak ellenére, hogy soha senkitől nem szokott így elköszönni, tőlem is akkor köszönt el így, mikor együtt voltuk. A beszélgetéseink alatt kezd egyre jobban megnyílni, amit nagyon nem értek. Tegnap is órákig beszélgettük facebookon, szóval nagyon nem tudom mi van. Vannak utalásai, amiből arra tudok következteti, hogy nincs ennek vége...