A lányom elviharzott 3 napja. Mit tegyek?

" Ha el akar menni, menjen, engem nem érdekel, nem tehetek ellene semmit."

Igazság szerint a szavaidból azt látom, hogy nem akarsz ellene tenni. Pontosan emiatt úgy érzem, teljesen igaza van a lányodnak. Fontosabb az, hogy te hordd a nadrágot, mintsem, hogy a lányod mit érez.

Egy dolgot ne felejts el! Ő még 18 éves, ami eddig történt, az nem az ő saját döntése, felelőssége, mert még csak gyerek volt. Ha frusztrált és sértett, annak ti vagytok az oka. Nyilván nem szándékosan, de ti okoztátok.

"A gépet továbbra is el fogom venni tőle, ha jogosnak érzem, mert mégiscsak én vagyok az anyja, az én házamban alszik. "

Ez két okból is rettentően hibás felfogás!

1: ha a számítógéppel zsarolod, akkor ne csodálkozz, ha ő is zsarolni kezd téged, amikor öntudatára ébred. Amikor azzal zsarol, hogy elhúz otthonról, akkor valójában tükröt tart eléd, mert ugyanazt csinálja, amit te!

2: a te házadban alszik, ez igaz. Csakhogy egy dolgot ne felejts el: ez a te döntésed volt, nem az övé! Ne vedd személyeskedésnek, de kevés mocskosabb húzást tudok elképzelni egy szülőtől, mint az "amíg az én kenyerem eszed" típusú mondatok. A saját gyereket kiszolgáltatottságával élsz vissza! Ezt a mondatot én is megkaptam anyámtól, és azóta sem tudtam neki elfelejteni!

Értem, hogy ezt azért mondod, mert úgy gondolod, hogy mivel te adsz fedélt a feje fölé és ételt a szájába, így jogos a hála, de basszus, ő rohadt kiszolgáltatott ám ilyen téren, neki nem volt más lehetősége. Ő a lányod, amikor megszülted, azt vállaltad, hogy segíted és gondoskodsz róla, nem pedig azt, hogy a kiszolgáltatott helyzetével fogod zsarolni, hogy azt csinálja, amit te akarsz!

"Szerinte még mindig én vagyok mindennek az oka. Hogy 10 éve elviseli, hogy le sem szarom"

Ne haragudj, de abból, ahogy most beszélsz róla, kvázi nekem is ez jön le.

"csak ordibálni tudok vele és feltakaríttatni, fenyegetőzni és pofozkodni (ez kb. 3x fordult elő 18 év alatt)"

Igen, de tudod egy gyereknek ez ennyire szar emlék. Szerintem tanulságos, hogy még mindig ennyire haragszik érte.

"A gyerek problémái akkor kezdődtek, mikor megszületett a húga."

De basszus, ha ez ilyen egyértelmű, akkor hogyhogy fel sem merül benned, hogy hibáztál? Miért olyan nehéz ezt beismerni? Miért fontosabb az, hogy "Nehogy már ő neveljen engem"? Igenis fejlődni kell neked is, nincs abban semmi szégyen! Ha a lányod figyelmeztet arra, hogy valamit nem jól csináltál, attól én nem néznek semmivel sem rosszabb embernek!

"Úgy érezte, hogy elhanyagoljuk, amit mi nem vettünk észre, ő meg sosem volt beszédes fajta, hát nem mondta. "

Egy kisgyerek nem mond ilyet. Maximum abból veheted észre, hogy a húgával szemben féltékeny, agresszív, erőszakos. Képzeld már el a 6, 8, vagy 10 éves lányt, aki odaáll a szüleihez, hogy "anya, ne haragudj, de úgy érzem, mióta a húgom megszületett, hanyagoltok engem". Nem, ő csak epekedik a szülői szeretetért, amit ha nem kap meg, akkor agresszív lesz, vagy éppen CSENDES lesz, és magába fordulva elvonul sírni, mondván úgyis mindig ő húzza a rövidebbet.

"Csak most mondja, hogy le sem szartuk, mindenben a kisebbiknek adtunk igazat."

Igen, mert azóta kamasz lett, öntudatos és arrogáns. Pontosan úgy viselkedik veletek szemben, ahogyan ti vele: kritizál, sérteget, ordibálva személyeskedik és zsarol. Te sem hallgatod meg és gondolod át, hogy mit mond, ő sem a te mondataid. Te a számítógéppel zsarolod, ő a szökéssel téged. Te is ordibálsz vele, ő is veled. Te is a szemébe vágod, hogy hogy viselkedhet így, ő is a tiédbe. Mindezt pedig azzal legitimálod részedről, hogy a te házad, te eteted, így aztán neked szabad, neki nem. Nézz őszintén magadba: nincs teljesen igaza, amikor arra panaszkodik, hogy úgy érzi le sem szarjátok?

Korábban is leírtam: nagyon is hasonló volt a viszonyom anyámmal, csak éppen nem kistestvér miatt. Annyira elmérgesedett a dolog közöttünk, hogy azóta is totálisan fel tudom mérgesíteni magam, pedig több, mint tíz éve volt. Azóta sem egészséges a viszonyunk, képtelen vagyok rá anyámként felnézni, lehetőség szerint inkább kerülöm, pedig szüksége lenne rám. Nem véletlenül mondom, amit mondok. Ameddig csak azt tudod hajtogatni, hogy a lányod milyen szemtelen, és a saját hibáid nem látod be, addig itt nem fog változni semmi. Ha meg sokáig csináljátok még így, akkor meg nem is lesz az igazi sohasem.

Igen, egyetértek az előzővel. Pontosan ugyanezt látom én is. A feleségem szülei sem egyszerű esetek, az anyjával hatalmas konfliktusai voltak, amikor annyi idős volt, mint a te lányod most. Viszont akármennyire összevesztek is, mindig teljesen egyértelmű volt, hogy az anyja a legjobbat akarja neki, még ha baromi rosszul is csinálja. Nálam ez nem így volt, pontosan úgy éreztem, mint a te lányod.

Anyám nem különösebben foglalkozott velem, csak akkor, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna; akkor meg jött a kritizálás. Pl nem kérdezte meg, mi érdekel, mit szeretnék tanulni, ha leérettségiztem. Mentek a dolgok, szart bele, aztán amikor odaálltam, hogy én bizony grafikusnak szeretnék jelentkezni, akkor meg jött a veszekedés, hogy abból nem lehet megélni, meg különben is, úgysem vesznek fel, akkor meg miért fizesse ki a jelentkezést. Ameddig oda nem álltam a pénzért, magasról leszarta, hogy hová megyek, mit akarok tanulni.

Ezzel szemben anyósom pont az ellentéte volt, mert mindenbe bele akart folyni. Ő azért volt kiborító, mert hét, azaz HÉT helyre adatta be a lányával a felvételit, hogy biztosan felvegyék, ő aztán nem sajnálta erre a pénzt. Ő mindenbe beleszólt, ha kellett, ha nem, ezért veszekedtek is rengeteget. Viszont egy dolog végig biztos volt: anyósomnak nagyon is számít, mi lesz a gyerekével.

A különbség azóta nagyon szembeötlővé vált, ugyanis - bár továbbra sem egyeznek -, a feleségem a tűzbe menne az anyjáért. Ha anyósom kiborult valamiért, a lánya nem tudott rendesen aludni, amíg helyre nem jött lelkileg. Ha egy bizonyos ideig nem találkoznak, akkor a nejem már totális hiánnyal küzd, és mindenképp meg kell látogatni a szüleit. Én ezzel szemben egyszerűen tehernek érzem az anyámmal való találkozást. Mint mondtam, baromi nagy szüksége lenne mostanság a lelki támogatásomra, és bár megteszek mindent, képtelen vagyok vele úgy rendesen kedves lenni. Olyan szinten elhidegültem tőle, hogy - bár nagyon aggódom érte -, kvázi csak kötelességtudatból teszem, amit teszek. Pedig anyámnak is millió pozitív tulajdonsága volt, a neveléssel kapcsolatban is sokat tanultam tőle, de olyan tüskéket hagyott bennem, amiken egyszerűen nem vagyok képes felülemelkedni, és úgy szeretni, mint ahogy a fiúk az anyjukat szokták.

Szerintem ezt ne akard! Ha szeretnéd, hogy a lányoddal jó legyen a viszonyod, és kiegyensúlyozott, biztos családi háttérrel induljon neki az életnek, akkor tegyél meg ezért mindent. Bocsánatot kérni nem szégyen, a hibákat beismerni sem az. Ha viszont fontosabb a saját státuszod, akkor elfelejtheted, hogy a lányoddal valaha is őszintén jó lesz a viszonyod. Persze, a béke kialakulhat majd, ahogy idősebb lesz, de akkor is ottmarad a feszültség, és egyfajta protokollviszony lesz az egész. Én ebben élek, és kurv***ra nem jó!

Szerintem,az utolsó kommentje után a kérdezőnek felesleges bármit is mondani. Nem hiszem,hogy különösebben elgondolkozott volna a válaszokon. Nem úgy tűnik.

Falra hányt borsó...

"Úgy érezte, hogy elhanyagoljuk, amit mi nem vettünk észre, ő meg sosem volt beszédes fajta, hát nem mondta. Csak most mondja, hogy le sem szartuk, mindenben a kisebbiknek adtunk igazat. Hát ezzel nem tudok mit kezdeni."

Hát ezért ez elég sokat elmond rólad, és a lányoddal való kapcsolatodról. Milyen szülő az, aki nem veszi észre, hogy a gyereke úgy érzi, ő már nem annyira fontos, mint a testvére? És még mindig nem tudsz mit kezdeni a saját gyereked érzelmeivel, megbántottságával...

Ezek után nagyon hajlok arra, hogy a lányodnak igaza van. Pedig én nem vagyok 18 éves, sőt a gyerekeim is rég voltak 18 évesek.