Ha fogyatékos gyerekem születik, hogy tudok lemondani róla?

Hmmmm!

21 évesen terhes lettem! Tök jó érzés volt,vártam nagyon a babámat.Elképzeltem mindent,hogy fiú lesz,göndör vöröses szőke hajú,kék szemű mint egy pufóka angyal baba.Önfejű lesz és kiharcol magának mindent,magatartásból bukásra fog állni,de megnyerő modora miatt levesz majd mindenkit a lábáról.Minden áldott nap és főleg lefekvés elött elmondtam neki hogy egészséges és erős baba vagy!!6 és fél hónapra úgy döntött hogy világra jön.És úgy nézet ki mint ahogy elképzeltem egy dundi tökös angyal baba.Minden rendben volt!Akartam neki egy testvért,hogy soha ne legyen egedül.A tesóját is elképzeltem csak ellenkezőleg: Barna egyenes haj,barna huncut szem és Ő is fiú legyen.A természete legyen szórakoztató.Ő is 6 és fél hónapra született.Vele már voltak problémák,de egyébként élet erős 2x hozták vissza hozzám a halálból.Ő harcos,élni akar.A dokik szerint védönők szerint egészségesek minden rendben.Én meg mosolygok mert ezt kértem az Istentől,az univerzumtól!Rengeteget fotóztam,videóztam ahogy játszik velük az apjuk.4 évig voltam tele erővel és hittel és úgy gondoltam legyőzhetetlen vagyok.

De elveszítettem Őket 1 hét allatt.MINDENKIT!

Az angyalka fiam furcsán kezdett nézni rám.Nézett de mintha nem látott volna engem.Kizárt a világából.

a kicsi nagyokat nevetett(IMÁDOM)de nem tudott lábra állni.Futottam a dokihoz mind kettővel!

-AUTIZMUS és hallmozottan sérültek!mondák...MIND KETTŐNÉL!

-Mi az az autizmus?

Hát megtudtam mi az.Ha ezt tudom nem szülök soha gyereket hanem kutyákat tartok!!!

Bónuszként hogy az élet még jobban megkeményítsen az apa lelépett.

Egyedül vergődtem 10 évig velük és a társadalommal,csak azért mert 4 évig tünetmentes,boldog életünk volt ÉS MEGSZERETTEM ŐKET ez idő allatt.Mondanom se kell hogy 36 évesen teljesen össze estem.Nem akarok élni,de hát megint csak az anyai ösztön...ügyebár..Feladtam minden álmom,jogász akartam lenni,sok pénzt keresni és utazni a családommal bárhová.Ne tervezz előre! Ne hiddj semmit! Ne álmodozz!Csak várd amíg vége lesz....

Jelenleg kamaszok és egyre nehezebb velük én meg egyre gyengébb vagyok hozzájuk..Ha félsz hogy beteg lesz tényleg ne szülj ,de hamár beteg,ne neveld fel én már nem tenném meg ezt még egyszer.

(sorry a helyes írási hibákért)

Ez nagyon off lesz. Végigolvastam az összes hozzászólást, és csak nézek... Nem tudom, hányadik válaszoló vagyok, de nekem született és halt meg a beteg babám. Őszintén szólva én mindkét álláspontot meg tudom érteni. Megértem, ha valaki nem képes valamiért gondoskodni a beteg gyerekéről, és ezért a gondozását inkább másra bízza. Amiért megértem, az az, hogy néhány hónapig gondoztam a beteg babánkat, és tisztában vagyok vele, hogy ez mivel jár - pontosabban, hogy mivel járhat, mert szerencsére Ő azért nem szorult extra ápolásra, egy-két kellemetlen művelet volt, amit minden nap meg kellett csinálni, na meg folyton ott volt a levegőben, hogy bármikor meghalhat... Szóval megértem, hogy valaki képtelen gondozni egy beteg babát/gyereket. Megértem azt a válaszolót, aki kettővel előttem az autista gyerekeiről ír. Megértem, hogy összeomlott, és azt is megértem, hogy nem csinálná még egyszer. Megértem az indokait. Az ő élete teljesen tönkrement, kvázi a gyerekek miatt. És sajnálom, ellenben az előttem író hozzászólóval, aki szerint ez az anya ezt a sorsot választotta magának. Nem tudom, utolsó, hogy neked van-e gyereked, és úgy írtad a véleményedet, de egy biztos, ha egyszer valaki évekig nevel egy gyereket, azt normális esetben megszereti annyira, hogy nem képes lemondani róla azért, mert kiderül, hogy beteg. Én a beteg kisbabámról sem voltam képes lemondani. Ó, és hidd el, nem sajnáltak az emberek - nem is vártam el, hogy sajnáljanak -, de a halálát követő megnyilvánulásoktól időnként egyenesen rosszul voltam. Nem egyszer hallottam a jobb is és hasonló kifejezéseket. Igen, talán jobb, talán nem. Ezt nem tudhatom. Ha életben marad hosszú évekig, akkor nekem hosszú évekig nem lehetett volna normális életem. Őszintén mondom, hogy kibírtam volna. Ezt már azelőtt végiggondoltam, hogy hazahoztuk volna a kórházból (merthogy ez sem volt kötelező, mi választottuk, hogy ha lehet, akkor hazahoznánk, mert én is tudom itthon ápolni). A betegségéhez képest akkor annyira jó volt az állapota, hogy az orvosok éveket jósoltak neki. Nem kaptunk éveket, csak néhány hónapot, és a halálát követő időszak maga volt a pokol. Nem akkor szenvedtem, amikor itt volt, és nem attól, hogy élt, hanem azután és attól, hogy meghalt. És szerintem ez így normális... Nem azt mondom, hogy nem voltak nehéz napok, sőt, bevallom, hogy voltak nagyon nehéz napok. Azt sem mondom, hogy könnyű volt elfogadni, hogy beteg, és hogy semmilyen formában nem lehet rajta segíteni, de el tudtuk fogadni, és attól a pillanattól kezdve nem aköré szerveztük az életünket, hogy Ő beteg, hanem arra törekedtünk, hogy ennek ellenére normálisak legyenek a mindennapjaink. Sikerült ezt megoldani, és azt gondolom, hogy ha tovább él a kisbabánk, akkor ezzel a hozzáállással később is működött volna a dolog. De nem vagyunk egyformák, értem, ha valaki nem képes ilyesmire.

Én az itteni válaszokon csak egy dologtól akadtam ki: a közönytől, ami egy-két megnyilvánulásból árad. Értem, hogy valaki úgy élné meg, ha fogyatékos gyereke születne, hogy nem kell neki (az már más kérdés, hogy nyilván nem tudok azonosulni ezzel a nézőponttal), de az, ahogy ezt itt tálalják, az már sok nekem. Ezekből a válaszokból tulajdonképpen ennyi a lényeg: Selejtes, akkor nem kell, tüntessék el a süllyesztőben, ne is lássam többet, ne is tudjak róla semmit, nem sikerült úgy, ahogy kellett volna, nem kell... És ez döbbenetes. Nem tárgyakról van szó, hanem emberekről, érző lényekről, babákról, gyerekekről (még ha szerencsére csak felvetés is ez a kérdés...), akiknek igenis nagy szükségük lenne a szeretetre, sokkal, de sokkal nagyobb, mint az egészséges gyerekeknek. Ja, hogy egy beteg gyerekkel nehezebb az élet? Igen, ez így van. De nagyon igaz, amit az egyik válaszoló pedzegetett, hogy az ilyen válaszolók mit csinálnának, ha ne adj' Isten az addig egészséges gyerekükkel történne valami olyasmi, ami miatt nem tud teljes értékű életet élni. Eldobnátok a tizenéves gyereketeket is, csak azért, mert nem tökéletes???

És még az utolsó válaszolóra reagálva: az utolsó előtti válaszoló anyuka a két autista gyerekkel nem ezt a sorsot választotta magának, de ezt kapta. Hogy nem hasznos tagjai a társadalomnak? Ez vajon kinek a hibája, hogy így van? Nem tudom, hogy az anya milyen körülmények között neveli a gyerekeket, de azt tudom, hogy már az egészséges gyerekek ténye is elég nagy hátrányt jelent egy munkahelynél, pláne, ha kiderül, hogy a gyerekek betegek. Emellett a gyerekekből is lehetne hasznos társadalmi szereplőt nevelni, csak az a bibi, hogy amíg az emberek úgy tekintenek egy autista/testi vagy szellemi fogyatékos/egyéb rendellenesség miatt nem "tökéletes" gyerekre, később felnőttre, ahogy itt a válaszokból látható, addig esély sincs arra, hogy a beteg gyerekekből a társadalom hasznos tagjai váljanak. Ugyanígy az anyuka számára sincs erre lehetőség, hiszen lenézik, lesajnálják, és még sorolhatnám. Szóval talán más hozzáállással máshogyan alakulnának ezek az életek, de ehhez nagyon-nagyon erős szemléletváltásra lenne szükség. A válaszaitokból látom, hogy ilyen szemléletváltásra még csak halvány remény sincs, hiszen ahogy fejlődik a világ, egyre kevésbé elfogadott a "selejtes", és egyre inkább lenézendő, ha valaki kitart a nem tökéletes gyereke mellett. És ez nagyon-nagyon szomorú, hogy így van.

78- szép és értékes az írásod.

"77 "Egy nulla. Mártír. Nem tudom sajnálni őt, ő választotta. Anyának elmegy, de se ő, se a gyerekei nem hasznos tagjai a társadalomnak. Én meg szeretek az lenni és erről nem mondanék le."

"anyának elmegy"

77 te meg egy otromba tahó vagy, mi az, hogy nulla? mi az, hogy nem értékes tagja a társadalomnak? Aki így ír mint te, így reagál egy szenvedő emberre, az rohadtul nem értékes tagja a társadalomnak, pusztulj innen.

ezt most találtam.. érdemes elolvasni :)

A nem akart gyermek

Az unokatestvéremnek lánya született, -mesélte K.V. főorvos-, amikor megszületett a lány, azon gondolkodott, hogy egyáltalán gyermek-e. Egyszerüen torzszülött volt. Az unokatestvérem és a felesége szép termetű emberek, megdöbbentek a jövevény láttán. 21 éves volt az unokatestvérem, felesége 19, amikor a gyermekük megszületett. Az unokatestvérem minden áron intézetbe akarta adni, mondván, hogy előttük az élet, nem tehetik tönkre azzal, hogy egész életükben ilyen teremtményre nézzenek.

Ráadásul az orvosok alátámasztották, hogy mindketten egészségesek, csak rajtuk múlik. Ha gyermeket akarnak, minden valószinüséggel egészséges lesz. Miért komplikálnák az életüket ilyen fiatalon. A nagyszülők is egyetértettek, hogy az unoka-az első unoka- nem olyan, mint amilyenről álmodoztak.

Úgy nézett ki, hogy a gyermek olyan házba kerül, ahol szerzetesnővérek gondoskodnak a hasonló sorsú gyermekekről.Szeretik őket, gondoskodnak róluk, a saját szüleik sem szerethetik jobban.

Az unokatestvérem felesége azonban megmakacsolta magát. Nem. Nem. A gyermek az övék,és velük marad. Az unokatestvérem szerettte a feleségét, és mivel a felesége választás elé állitotta: vagy gyerek,vagy válás, nem sokat gondolkodott. Igy a gyermeket pólyában hazavitték.

Megszokták.Aki először látta a gyermeket, nem értette, hogyan lehet ilyen teremtményt megszokni.

A lány növekedett, nagyon kedves,angyali gyermek volt, nem angyali testben.Gyors volt és szellemes.

A szülőknek még két gyermekük született, szépek, egészségesek, akik nagyon szerették a nyomorék testvérüket, kocsiban sétáltatták az utcán, és nem törődtek azzal, hogy a többiek kinevették. A templomban saját különleges széke volt a hibás lánynak, hogy tudjon ülni és énekelni a többiekkel.

Az unokatestvér és felesége megöregedtek, gyermekeik szintén, az egészségesek kirepültek a családi fészekből, a nyomorék lány otthon maradt, nem halt meg, ahogy az orvosok megjövendölték.

A család azok közül való volt, akiknek nem szabad a szerencséjét elkiabálni, mert szerették egymást, boldogok voltak, nevetés volt a házban reggeltől estig.A házaspár már nem tudta elképzelni sem, hogy valamikor azon gondolkodtak, hogy a lányuk valamilyen intézetben növekedjen.

Végülis: a test boriték, a lélek a levél. Hiába nézed a boritékot, a levél a fontos.

Az unokatestvérnek 45 éves korában leukémiát állapitottak meg. Összetört. Egy munka közepén volt, amit be akart fejezni, hiába látta a munka végét,mindennek vége. Teljes vég. Amikor az optimista tör össze, az nagyon szomorú.

A feleség próbálta vigasztalni, de mindhiába, ha ő is egész nap sírt.

Megfelelő donort kerestek, aki csontvelőt adhatott neki. A feleség felajánlotta, de felvilágositották, hogy ő nem megfelelő, nagyon nehéz megfelelőt találni. A nemzetközi adatbankban kell keresni, hogy a feltételek adottak legyenek. Sikeres lehet a keresés,de gyakran sokat kell várni.

Igen, talán sejtitek,hogy ki volt a donor.

A lányuk.

Az a teremtmény, aki levél volt, a Teremtő által küldött levél.

Rögtön felajánlotta a segitségét. Testvérei nem feleltek meg a feltételeknek, ő volt az egyetlen, aki számitásba jöhetett.

Az, hogy miért mondtam el az esetet, a küldetéssel függ össze. Nem fogok a nehéz operációról, az imákról, a család megpróbáltatásairól beszélni....Mindenki, aki volt hasonló helyzetben, el tudja képzelni.

Valami másról akarok beszélni, a szimbólumról. Értitek?

Tegnap látogatóban voltam az unokatestvéremnél, minden istentiszteleten a családjával együtt vesz részt.

Ültünk az asztalnál, beszélgettünk, az unokatestvérem egészséges. Boldog. Nevettünk abban a burokban, ami azokat az embereket veszi körül, akik szeretik egymást, a bizalom, szeretet, boldogság felhőjében.

A lányra néztem. Arra a legidősebbre.

Könnyes volt a szemem a meghatottságtól, attól a szeretettől, ami igazgatja a sorsunkat, és nem szűnik meg bennünket szeretni.

Mindegyikünk egy levél. Egy levél, amely a születésünkkor van elküldve erre a világra, levél, amely szeretetből, szeretettel van elküldve.

Elutasitjuk a leveleket.

Elküldjük a sötétbe, felbontatlanul... Visszaküldjük,mintha a cimzett ismeretlen lenne, mintha nem is tudnánk, hogy az édenből jött levélnek mi vagyunk a cimzettjei.

De ONNAN nem jönnek fölösleges levelek. Minden levélnek megvan a pontos értelme.

A lánynak, aki velünk ült az asztalnál, mély szemei voltak. Az egyetlen, ami szép az emberen, az láthatatlan...

Szeretjük a láthatót, és azt nevezzük szépnek. Szeretjük a boritékokat. És nem fogadjuk el a nekünk cimzett leveleket. Leveleket ONNAN. És mérgelődünk, mint mindenki, aki a boriték szerint választott,és nem a levél szerint.

Uram, imádkoztam, amikor az unokatestvéremtől eljöttem karácsonykor.

URAM, adj erőt, hogy ne csapjon be a boriték, hogy elfogadjam a levelet. A Te leveledet. Mert mindegyik leveled a mi megmentésünkre iródott.

PS.

Ez az én problémám is.Gyakran a boritékot nézem. Pedig fel kell bontani, hogy tudjuk, mi van benne. A boriték lehet kivülről arany, de a tartalma lehet szenny. Lehet a boriték gyürött, de tiszta sziv illatát tartalmazhatja. Valaki, aki nem tetszik nekünk, mert más, vagy aki másként néz a világra, lehet, hogy helytelenül viselkedik, akire fentről nézünk lefelé – mindegyik egy boriték, amit nem nyitottunk ki...

És a levelet, talán egész életünkben olvashatjuk...

és még a végére... nem érzem, hogy nem lennék hasznos tagja a társadalomnak csak azért mert sérült a lányom... dolgozom... egy magán bölcsődében... mellette egy zenekar énekese vagyok, mellyel jótékonysági koncerteket is rendezünk minden évben... (de ha nem is épp jótékonysági a koncertünk, akkor is falunapon, vagy épp egy szórakozóhely esti szórakozását is mi biztosítjuk) tényleg nem lennék hasznos? lányom se lenne az? jelenlegi férjem mondta nekem 2-3 évvel ezelőtt, hogy pár ember tanulhatna a lányomtól... hogy mit? önzetlen, tiszta szeretetet, toleranciát, előítélet mentességet... és még sorolhatnám... lehet nem gyárt le egy autót, nem szolgál ki egy embert sem, de ő is tanít... méghozzá olyan dolgokat amik sokszor százszor többet érnek... csak a mai világ az anyagiasságban méri az emberi értéket.. aki nem tud termelni az már haszontalan... szánalmas egy gondolkodás... mellesleg ez a társadalom hibája hogy így ítéli meg őket... külföldön egy down-os épp úgy lehet bölcsiben-oviban dada, mint itthon.. ugyanis 100%-osan el tudja látni a feladatát... de itt? itt papír kell... mert anélkül nem vagy senki... nem számít hogy ezerszer több odaadással szeretettel fordul a gyerekek felé mint sok iskolázott dada... mellesleg ugyanannyi fizetést is kapnak mint a "rendes" dolgozók...