Van visszaút, ha egy anya elhagyta a gyermekeit?

Elnézést kérek mindenkitől,hogy ki mertem fejezni ellenérzésemet a kérdező tettével,miszerint 2évre külföldre szökött 2-3hónap szanatóriumi kezelés helyett!Ha nincs családja,ok,nem tud kórházba menni.De akkor külföldre hogy tudott?Talán mégsem olyan rossz az a férj?Végülis 2éve helyt áll 3kicsivel!Szerintem 2hónapot is megtudott volna oldani!

De nem firtatom tovább.Továbbra is megvan a véleményem,jogomban áll megtartani,mint ahogy mindenki másnak!

Mindenkinek további szép estét!Azért mielőtt teljesen imába foglaljátok a kérdező nevét,jusson már eszetekbe 3pici tepertő,akik épp az első lépéseiket teszik meg(nem anya felé!)!

Kedves #102 "alán mégsem olyan rossz az a férj?Végülis 2éve helyt áll 3kicsivel!Szerintem 2hónapot is megtudott volna oldani!" - ott látom az alapvető tévedést a véleményedben - amihez persze jogod van, ez vitathatatlan - hogy egyfelől a probléma megoldása helyett a "jó" meg a "rossz" címeket akarod kiosztani. Már bocsi, de az ember tizenéves korában szokott fekete-fehérben, jó-rosszban gondolkodni, egyszerű fiziológiai okból, nevezetesen mert az agyának az ítéletalkotásért felelős homloklebenye még kevésséé fejlett, az majd a huszas évei elején éri el a teljes fejlettségét. Akkorra jön rá, hogy a dolog nem fekete vagy fehér, jó vagy rossz... szóval nem úgy működik a dolog, hogy valakinek okvetlen a nyakába kell akasztani a "rossz" cimkét.

Az, hogy a férj hogy bánt a gyerekekkel, az meg a világon semmit nem mond arról, hogy hogy állt a feleségéhez, a felesége problémájához, egyáltalán hajlandó volt-e érdemben foglalkozni vele, utána nézni, segítséget keresni... lehet, hogy igen, de a helyzetből az a valószínűbb, hogy nem... és a Kérdező estéről estére megkapta a helyzet okán a messiásként várt párjától a "szedd össze magad", "oldd meg", "nem igaz, hogy te nem vagy képes, amikor más nő", "neked az a kötelességed, hogy" MOCSKOT.

(ne tagadjuk, ha kisgyerekek mellett az egyik fél krónikus beteg, arra TÖBBNYIRE simán rá szokott menni a kapcsolat, mint itt is.... és pont azért, mert a másik fél "jajjcsakagyerekek"-üzemmódba vált, és pont tehernek éli meg a párja problémáit)

Egyébként meg próbáld ki, írj ki egy pánikbetegséges kérdést, és nézd meg, hány pozitív hozzáállást kapsz, és hány "ez csak hiszti", "szedd össze magad"-ot...

Szóval nem, a férj nem volt rossz... csak jó eséllyel ilyen. Ennyi.

(tudni én sem tudom, csak következtetek abból, amit tudunk)

Szerintem nincs igaza annak aki azt mondja ne keresse őket! (Ez a harmadik hozzászólásom). Az apának nincs élettársa ez tudjuk.. szeretők jönnek, mennek, nincs Anya, akihez lehet kötődni. Van egy férfiminta a családban, de nincs női.. Márpedig minden gyerek nemi azonosulásához kell mindkét szereplő (főleg a lánygyereknek). Kérdezzétek meg bármelyik nevelőintézetest, vagy anya nélkül felnőtt gyereket, hogy mi fájt nekik a legjobban, az, hogy sosem kereste őket, pedig lehetősége volt rá! Azok akik 18 év után kijönnek az intézetből még mindig kötődnének a sosem látott anyjukhoz, mert ő az Anya. Sok példa van erre. A kérdező tudja, hogy nagy hibát követett el, felesleges már ezen vitázni, ami történt, megtörtént.. De helyrehozható!

A depressziósnak nincs betegségtudata! Nem tudja, hogy ő beteg! A gyógyulás csakis úgy történhet, ha kiemelik őket a környezetből, gyakran újra betegek lesznek mikor haza engedik őket, azért betegek, mert nem tudnak megbírkózni a mindennapokkal. Az anyám több mint egy évtizedig volt depressziós (most is az, de már kezelik), mi még kicsik voltunk. Megnyomorított lelkileg, sokszor hangoztak el olyanok amiknek nem szabadott volna, ill. folyamatosan vert. Ez jobb? Nem az.. Az apám több mint tíz évre megfeledkezett rólunk. Most, hogy felnőttünk, újra van.. de nem ítélem el, kapott lehetőséget..

Kérdező! Remélem telefonáltál már!? Ne halogasd, lépj.. vagy írj levelet ahogy tanácsolták..

Kiegészíteném az elhangzottakat még valamivel.

Többen írták, hogy jajj én is voltam depressziós, pánikbeteg, de a gyerekeimet soha.... stb.

Kérdem én. Miért gondolja itt mindenki,hogy egyféle betegséget egyféle képp él meg minden ember.

Tudjátok lehet pánikrohama valakinek attól, hogy meglát egy galambot, hívd madárfóbiának, és lehet valakinek pánikrohama attól, ha meglát egy kést, lásd késfóbia. A kettő ugyanazon fóbiás betegség, csak teljesen más dolgokra hat ki az életbe.

Míg az első beteg a gyerekeiért és önmaga életéért retteg akár amikor meglát egy madarat, /ami ellen védekezhet, mert max nem megy az utcára/

Addig a másik, a nap 24 órájában ki van szolgáltatva a betegségének, hiszen mindennapi használatra szánt eszköz a rettegésének tárgya. A késfóbiás attól fél, hogy másban vagy önmagában kárt tesz a késsel, ettől esik pánikba. Akárhányszor terít, vagy főz, vagy mosogat.

A kettő ugye köszönőviszonyba sincs egymással. Mint minden mentális betegségnek, ennek is az lenne a megoldása, ha az illető mihamarabb orvoshoz fordulna. Tenné is, ha nem gondolkodna irracionálisan, pont a betegsége miatt. Ha a környezete nem segíti, akkor sokkal rosszabbra is fordulhatnak a dolgok.

Nem erős egyformán mindenki. Pálcát lehet törni bárki felett, de az én hitem szerint ez visszaüt. Szerintem sok válaszoló megfogja még tapasztalni ennek a betegségnek a súlyosságát, hiszen egy nagyon gyakori betegségről, a szülés utáni depresszióról beszélünk, ami nem egyforma súlyossággal persze, de nagyon sok nőt érint.

Ha nem is társul a betegség mellé fóbia, akkor is nehéz, hiszen a betegség lényege pont az elutasítás. Pont a gyerek elutasítása, így nem lehetséges az az opció, amit többen írtak, hogy a gyerek ilyenkor is a legfontosabb. Pont hogy nem az. Az ember ilyenkor szinte rá se tud nézni. Ez egy mentális betegség, hangsúlyozom még egyszer.

A felismerés és belátás a legfontosabb, a probléma megoldása ezt követi. Így a kérdezőnek van visszaút mindenképp, hiszen az hogy két év kiesett a gyerekek életéből, nem azt jelenti, hogy a fennmaradó 50-60 évet nem lehet békességben szeretetben eltölteni. Sok sikert és kitartást a kérdezőnek, valamint jó gondolkodást az ítélkezőknek.