Miért az lett a normális, hogy felnőttként menekülünk a szüleinktől?

#70 még egy anyós :-D ott áll, inkább biológiai okokról van szó. Amik régebben játszottak szerepet, de a mai napig tudat alatt is gyanakvóvá teszik az anyósokat.

Minden banya anyós pontozzon le!

Köszi!

:-D

"Valahol ez szomorù,hogy szülőként havonta egy hosszúhétvégére látod a gyerekid."

Na, én pl pontosan ezért.

Dolgozok látástól mikulásig, mennyi lenne már az elég mégis??? Ha elég messze vagyok, akkor beletörődnek, hogy se időm, se kedvem állandóan együtt lógni.

78: pont ez az. Hétközben rohanás van. Marad a hétvége, amikor tudunk pihenni, szórakozni, barátokkal találkozni, kirándulni stb.

Na most van ugye a két szülőpár. Ha mindkettőnél havi egy hétvégét töltenénk ez az idő még lefeleződne. Kösz, nem.

Cserébe az idős éveimet se úgy képzelem, hogy a gyerekeim után caplatok. Akkor is szeretnèk majd utazni, kirándulni, társaságba járni, mi egyéb.

A gyerek nyakára járás a szülő fals mintáiból és a nem létező önbizalmából fakad.

Aki önmagát nem tartja értékesnek, az pótcselekvésekbe kezd, többek között kéretlenül "segít" másoknak, amivel tudat alatt azt bizonyítja, hogy mégiscsak értékes.

Amivel végképp az őrületbe kergetik a szülők a gyereküket és a környezetüket, az a féltés. Nem a kockázatok higgadt felmérése és az annak megfelelő cselekvés, hanem a féltés. Amikor a saját zaklatott lelkiállapotukkal igyekszenek bizonyítani, hogy ők mennyire szeretik a gyereket. Képesek magukat hányásig aggódni, holott még soha senkinek nem lett attól jobb, hogy valaki aggódott érte. Aggódni rendkívül önző dolog.