Normális, ha felnőttként még mindig hiányzik a családom?

19 éves korom óta külön élek, 20 éves koromtól pedig külföldön a férjemmel.

Heti rendszerességgel beszélek a szüleimmel, tesómmal, de az nem ugyanolyan, mintha itt lennének.

Évente párszor hazalátogatunk, illetve ők is jönnek, de eléggé köt mindenkit a munka (engem még a tanulás is), nem lehet csak úgy havonta ide-oda utazgatni sajnos, annyi szabadnapja semelyikünknek sincs.

Néha, ha valami jó történik, úgy szeretnék még mindig odaszaladni anyuhoz, mint kiskoromban, hogy elmeséljem neki, és bánt, hogy azért ez már nem olyan egyszerű. De mindig őket hívom fel elsőnek.

A húgomék is most készülnek házat venni, költözni, de ők azért közelebb lesznek hozzájuk (városon belül maradnak, ha minden igaz).

Nem költözünk haza, mivel itt az egyetem, ill a férjem munkahelye, valamint ő nem is tud magyarul, nehezebben boldogulna.

Lassan már én leszek abban a korban, hogy gyerekem legyen, normális, hogy mégis ennyire hiányoznak a saját szüleim?