Miért az lett a normális, hogy felnőttként menekülünk a szüleinktől?

A probléma a TE gondolkodásodban van.

Az NEM menekülés, ha valaki nem akar egész életében a szülei "kisgyereke" lenni, hanem ÖNÁLLÓ szeretne lenni.

Az embernek az alapvetö kapcsolata a párjával meg a gyerekeivel van, ze az elsödleges, a szabadidejét velük akarja tölteni.

A szülök ennél távolabb vannak, másrészt nem igazán van annyi közös a két életmódban, hogy feltétlen egy rakáson akarnának lenni.

Felnött emberként nem szeretnék minden nap a szüleimmel, testvéreimmel lenni, mert nincs közös téma, közös érdeklödés egymás felé, másrészt szülöként sem szeretném, ha a felnött gyerekeim egész életükben nálam lennének, amióta felnöttek, élvezem, hogy van idöm magamra és a páromra, nem vagyok egy szülöszerepre beszükítve.

Én pont annak a generációnak vagyok a tagja, ahol a "gyerekek" elkezdtek szétszéledni. Miért? Mert egy vidéki kisvárosból származom és úgy nőttem fel, hogy a legtöbb apuka a 2000-es évek elején ingázni/hetelni kezdett nagyvárosokban, kamionozni ment, vagy külföldre, hogy megéljen a család. De az egyik barátnőmnek pl. az anyja is külföldön dolgozott, a mama nevelte őket gyakorlatilag. Aki addig nem tette, az ment a deviza válság idején.

Én nem kívántam ezt az életet magunknak, így alapból olyan helyen telepedtem le diploma után, ahol több a lehetőség, itt alapítottunk családot.

Nem a szüleim elől menekültem, hanem a lehetőségeket kerestem és itt találtam meg. Az pedig nekünk sem jó, hogy a szüleink messze vannak, ezért töltünk egy-egy hétvégét náluk, amikor csak tudunk. Ez van.

"Valahol ez szomorù,hogy szülőként havonta egy hosszúhétvégére látod a gyerekid."

Nekem már ettől is borsódzik a hátam, pedig esküszöm nincsenek traumáim a szüleimmel. De hogy minden negyedik hétvégét velük töltsem? :) Oszt mit csináljunk, sakkozzunk? Pletykáljunk, politizáljunk, időjárásról beszélgessünk?

Az meg a ti bajotok ha nem tudtatok felnőtt, önálló életet kezdeni a mamahotel miatt. Én azért élvezem hogy mindketten felnőttünk a férjemmel.

te miről beszélsz??? 18 éves korom óta dolgozom, a férjem is. Egy éves volt a láynunk, amikor anyós váratlanul özvegy lett, sógornőm akkor kültözött Kanadába, anyós meg ott maradt egy 5 szobás családi házban, hatalams kerttel... Nem is volt kérdés, hogy nem adjuk el és zárjuk őt egy panelba, hanem költözük, mert így megmarad a ház. Mamahotel??? Én vásárolok, mi fizetjük a számlákat, és ma már mi ápoljuk, mert sajnos rászorul az ellátásra.

Tehát lemondtál/lemondtatok magatokról, utolsó.

Nincs ezzel gond, csak miért nincs kimondva? Miért csomagolod be abba, hogy te mennyire jó vagy? Nem vagy. Sütnek a traumak az írásodról. Nyilván nem látsz rá, így ha valaki ezt kimondja, akkor nem tudod a frusztrációt sem viselni, inkább a gyengék megoldásaként a másik a bunkó.

16, miért mondtam volna le magamról? nem mindenkinek teher a család, nekem sem az. nincs traumám, köszi, jól vagyok :D

De beszélgethetünk arról neked milyen traumád van, hogy a sajátod helyett mások életét analizálod, ráadásul tévesen...

Beszéljünk. Mert nekem ez a foglalkozásom.

Miért érzed úgy, hogy neked bizonygatni kell idegeneknek?