Hogy tudják sokan otthonba adni a szüleiket?

Azt gondolom, hogy a többség nem szívtelen, lelketlen, és mielőtt ilyen döntést hoz, átmegy komoly lelkiismereti vívódáson, sok álmatlan éjszakán. Olyanok is vannak, akik belevágnak, de vagy felőrlődnek az otthon ápolásban, vagy belátják, hogy egy bizonyos szint után állandó felügyelet kell a családtagnak, ráadásul szakápolói segítségre van szükség.

Vannak olyan élethelyzetek, amikor valaki már nem bír többet. Képzelj el egy egyedülálló anyukát mondjuk két kisgyerekkel...

Az én anyai nagymamám úgy költözött otthonba, hogy mindent elintézett, mire szólt nekünk róla... pedig anyum addigra már nagyjából meg is tervezte apummal, hogy hogy tudnák hozzájuk költöztetni, ha annyira romlana az állapota (több, mint 100 km-re lakott tőlünk). Ennyit arról, hogy "bedugták az otthonba".

És nagyon sok idős ember igenis jól érzi magát ott. Nyilván van olyan, aki pl. a nosztalgia miatt nagyon rosszul viseli, hogy ott kell hagyni azt a lakást/házat, ahol mondjuk szinte az egész életét leélte, de aki ezen felül tud emelkedni, az nem éli meg rosszul (ha jól sikerül otthont választani).

Ahol nagymamám lakott, ott például volt egy bácsi, aki otthon hobbiból baromfit meg galambot tenyésztett, és a gyerekei elintézték, hogy az otthon kertjében kialakítottak neki egy baromfiudvart galambdúccal, és néhány madarát oda tudta vinni, emlékszem, hogy sokszor voltak kiscsibéi is... szóval normális helyen igyekeznek kedvezni a lakóknak a pénzükért.

Ja, és anyukám is a lelkemre kötötte már, hogy ha lerobban, eszembe se jusson otthon ápolni, pedig eszembe sem jutott feldobni neki a témát soha.

Látszik, hogy te sem féltél 14 évesen, hogy éjjel a demens mamád még megöli valamelyik rosszabb pillanatában az egyik szülődet a földszinten, míg te az emeleten alszol...

Igen, voltak ennél gyengébb dolgai is. Pl éjjel 3-kor is kiabált, leszedte a pelenkát s bepisilt, egyszer a szoba közepébe sz.art, egyszer lefeküdt éjjel a földre s betakarózott a szőnyeggel (felvenni onnan 2 emberes munka). Ami tegnap még ízlett, azt másnap nem ette meg, a kádból kiemelés ellen rendesen tiltakozott, stb.

Mondanám, hogy míg mentálisan jobb állapotban volt, könnyebb volt, de akkor engem pl érzelmileg zsarolt, hogy nem szeretem, mert nem kísérem el (járókerettel járt) az utca végéig, hogy szedjen valami gyógyvirágot. Miközben, mint mondtam, a földről felszedni 2 emberes munka...

Nagymamám otthon ápoltuk, én akkor voltam 15-7 éves, a 2 év alatt anyán lerobbant teljesen. Az utolsó majdnem egy évben dolgozni se tudott menni, mert 0-24 órás ápolásra szorult. Én amikor nem iskolában voltam szinte rohantam haza, anyámat tehermentesíteni amennyire lehet, mert sem fizikailag sem pszichésen nem bírta már. A kamaszkorom az ápolásból állt, mert muszáj volt valaki, aki segít neki. Nevelőapám 2 helyen dolgozott (apám kiskoromban lelépett), hogy engem és anyámat is eltudjon tartani úgy, hogy ne érezzük a kiesett keresetet, ha nem muszáj. A temetés után anyám sírva kérte, ha olyan helyzetbe kerül, hogy képtelen már dönteni adjam otthonba, ha értelmileg tiszta akkor ő maga fog bemenni (erre azóta már "spórolnak", főleg mióta kirepültem). Mert nem akarja, hogy azon menjek keresztül amin ő a nagyanyámmal. Pedig nem sok sok év volt. 1 év úgy, hogy ott tudta hagyni amíg dolgozik, aztán 1 év intenzív ápolás, mégis kihatott mindenkire a családban.

Szóval más f..val könnyű verni a csalánt 🤷🏼‍♀️ meg szívhezszóló kisregényt írni, hogy ilyen olyan szeretet meg eldobás. De ez egy kőkemény munka, saját hozzátartozóval komoly pszichés megterhelés is. Család és munka mellett meg szinte lehetetlen megoldani.

1- Az otthonokban szakképzett emberek vannak, akik rendesen el tudják látni öket, te otthon nem, dupla annyi idö alatt okozol sokszoros fájdalmat neki.

2. Az emberen többsége nem tudja megengedni magának, hogy ne dolgozzon, ne legyen jövedelme, márpedig a 24 órás ápolás mellett senki nem tud munkába járni.

3. A legtöbb embernek van családja - párja, gyerekei -, akiket elhagyni elég furcsa lenne, márpedig két helyen senki nem tud lenni.

4. Az emberek általában nem ott élnek, ahol a szüleik, a lakásukat is meg a családjukat is fel kellene adni, és lényegében értelmetlenül.

Ha tényleg jót akarsz a szülönek, akkor keresel egy jó otthont és gyakran látogatod.

Könnyen beszélsz tapasztalat nélkül.

A gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy végignéztem, ahogy a dédszüleim leépülnek.

Az egyik alzheimeres volt az agresszív fajtából, a másik mozgászszervi problémás, lábszárfekéllyel. Amikor önellátásra képtelenek lettek, a szüleim feladták az addigi életüket, és hozzájuk költöztünk.

Szuper volt arra hazamenni suliból, hogy az öreg bekattant, és megverte a feleségét, vagy épp azt hitte betörő vagyok, és kapával jött nekem, én meg a kerítésen másztam ki, mert nem lett volna időm kinyitni a lelakatolt kaput, mert lakat nélkül világgá ment.

Szuper volt Anyunak minden nap a bűzlő, gennyes fekélyt kezelgetni és kötözni, nem vállalni normális munkàt normális fizetésért, csak részmunkaidős melót alamizsnáért, mert dédiéknek kellett a felügyelet, és közben elviselni egy agresszív öregembert, aki egy idő után már azt se tudta, mi az a wc, és ott hugyozott, ahol sikerült, a pelenkát viszont nem tűrte magán. Egy szerencsénk volt, ő nem kente ki a szobát szarral, mint egy másik rokon, akit szintén otthon ápoltak a haláláig.

De te könnyen ítélkezel, nem neked kellett feláldozni az életed, a családod, hogy egy beteg embert ápolj.

"Ottalvó valóban egy vagyon. Hozzánk olyan járt, aki nyugdíj mellé járt 2-3 helyre. Előkészítette a gyógyszereket, kicsit takarított, etette az anyám által bekészített kajából stb."

EZ nem az a kategória, amikor ÁPOLNI KELL! Az ápolásba beletartozik a WC-re vitel vagy pelenkázás, éjjel-nappali felügyelet, ha netán rosszul érzi magát, fözni, mosni, takarítani rá, a gyógyszereket nem elég elökészíteni, figyelni kell, hogy akkor, azt és annyit vegyen be, ami kell, stb.

Amiröl te írsz, az háztartási kisegítö, nem ápoló.