Most èn vagyok a rossz anya, amiért nem támogatom, hogy a fiam albérletbe költözzön?

Esetleg nem egyetemista még? Kollégiumi szobák olcsóbbak, mint a lakásbérlés.

Amúgy szerintem annyiban nagyon sokat számít, hogy ilyenkor a szülőknek máshol lesz a határa, mint a gyerekeknek. Pl. Ilyenkor már nem igazán valid, hogy ennyire erős véleményt formálsz az ő elképzeléseiről, ugyanúgy kellene kezelni, mint egy felnőtt embert.

Pl. Ha a férjed inkább egy albérletben szeretne lakni, akkor nem egyből az lesz az első gondolatod, hogy nem tudja jól és te jobban tudod és megpróbálod meggyőzni. Hanem megkérdezed, hogy miért gondolja így és meghallgatod az érveit. Az emberek többsége viszont a gyerekével ezt nem tudja megtenni. Ezért kell elköltözni és felnőni, hogy ne a gyereked legyen, hanem felnőtt ember. Ha ez kimarad, akkor nem nagyon fog tudni kiállni magáért a munkahelyén sem, úgyhogy jobb hátrébb lépni és engedni. Az ő döntése az ő felelőssége.

A házat el kell adni, az árából venni egy tehermentes lakást magatoknak, a maradékot meg odaadni a gyereknek önerőnek. Így nem dogja ki a pénzt az ablakon, hanem lesz egy tehermentes lakása, ha visszafizette a hitelt.

Te nem a gyerek érdekeit nézed, hanem a sajátodat. Nem akarod elengedni, nem tudsz leválni róla.

Ha van egy kicsi esze, nagyon gyorsan lelép tőletek, mert gyakorlatilag megfojtod őt.

Az meg milyen már, hogy a csajt is költöztesse oda?

Ha ezzel állt volna elő a barátom, és komolyan gondolja, abban a percben szakítok vele, ugyanis felnőtt nő vagyok, és nem akarok anyukája - de még saját szüleim - házában élni.

A féltestvérem együtt lakik anyukájával (29 éves).

Na, gyakorlatilag semmi élete, mert a "gondoskodó" anyuci teljesen megfojtja ők. Folyamatosan ugráltatja, ide menj, oda menj, így segíts, úgy segíts, úgyis "itthon vagy".

Persze, hogy otthon van, mert megrekedt az agglomerációban, anyucival a nyakán, nincsen szociális élete, mert abban a városban szó szerint semmi sincs. Még egy értelmes pub vagy kávézó sem, ahová be tudna ülni néhány haverral.

Ja, haverok sincsenek már, mert ők már rég élik a FELNŐTT életüket, családdal, feleséggel, nem abból állnak a napok, hogy dolgozom, aztán lesem a "gondoskodó, szerető" anyám kívánságait.

Egyetem alatt tök normális srác volt, szoros barátságokkal, aztán szülői nyomásra hazaköltözött a sehonnai kisvárosba (jaj, ne menj albérletbe, itt szeretettel várunk...), és onnantól kezdve minden interakciója megszakadt.

Egy barátság lehet szoros, de amikor rendre nem jön a barátod sheová, meg egy kávézást is lemond, mert anyuka arra a napra ÉPP nagytakarítást tervez, és neked segítened KELL (hiszen ott élsz), akkor előbb-utóbb inkább hagyod a francba.

Én 21 évesen menekültem ugyanonnan. 30 múltam, igaz albérletben élünk, de van barátom, kisállat, utazunk, van önálló életünk, és nem a szülőmnek kell pattogni.

Természetesen NEM mindenhol ez a helyzet, de sajnos sok helyen igen - főleg, ahol nincs két, teljesen elszeparált lakrész, hanem a "fiatal" a gyerekkori szobájában kell éljen.

23, 41. Nem érted. A baj nem az hogy azt gondolod hogy milyen arányban laknak otthon a fiatalok. Mindenkinek más a talasztalata.

A gond azzal van hogy süt az írásodból a lenézés. Lehet hogy nem annak szántad tehát nem direkt akartál megbántani embereket csak hirtelen leírtad. Talán akaratlanul de a felsőbbrendűség érzékeltetése megvan. Azt írtad hogy akinek nincs diplomája az csak melós, nem tud félrerakni, nem tud egyuttelni senkivel ezért megy albérletbe. Mintha a diplomás ember egy külön faj lenne.

68: akkor engedd, hogy hadd menjen. És ne sipákolj neki.

A saját élete, felnőtt ember, hadd döntsön róla.