Meg akarok halni. El lehet ezt fogadtatni a családommal?

Nem sokat segítek, nem is akarok, mert nem vagy érdemes rá.

Biztos, hogy nálam sokkal többen sokkal többet szenvedtek már, viszont az én mértékemmel már én is túl sokat vesztettem, és fogok is még az életben.

Édesapám 2 év után meghalt rákban. De mivel neked ösztönöd sincs az életre, így fogalmad sincs, mi az a remény. Mi reméltünk. Eleinte ő is. Jött a tüdőrák, akkor küzdött, és sikerült neki. Fél év küzdelem után meggyógyult, bár dolgozni soha többé nem dolgozhatott. Rá fél évre lebénult a bal oldalára. Nem tudott többé járni, vezetni, barkácsolni, szinte semmit. Az orvos már csak a legvégén foglalkozott vele, amikor már én vittem be a rendelőbe. Akkor a kórházban kiderült, agydaganata van. Ő akkor feladta. Mostanában jöttem rá, hogy talán nem is küzdött, csak a család reménykedett benne, hogy meggyógyul. Én hittem benne, tudtam, ha akarná, felépülne. De ő már a diagnózis után feladta, megmondta, neki itt vége van, meg fog halni. Ez után jöttek a műtétek, a terápiák, és a parádfürdői szanatórium visszaadott egy kis reményt neki, de akkor már késő volt. Fél évet szenvedett így végig, végül Mikulás napján elaludt. Azóta egy üres lyuk van az életemben, amit a halála után állatokkal pótoltam. Lett 6 dzsungáriai törpehörcsögöm, akik az életemnél is többet érnek számomra. Erre egy évre jött számomra az újabb tragédia, ami a legtöbb embernek nem az. Az egyik hörimet is elérte az az átkozott kór, a testében több mint 3 daganat volt. El kellett altatni. Ez 2 hete volt, máig nem rendeztem a dolgot.

Tisztában vagyok vele, hogy nem nekem a legrosszabb, de neked még ennél is jobb sorod van. Nem tudod, mi az az élet, mert magadnak való vagy, és valóban nem akarsz meghalni, a családod sem érdekel. Gyáva vagy, azért írkálsz ide. Ha valaki meg akar halni, akkor nem érdekli semmi.

Én boldog vagyok azért, mert van egy nagyszerű párom, boldog bár kicsit csonka családom van, és ha bár kevés barátom, annál több segítségre számíthatok tőlük.

És bár ezzel sem hatlak meg, de nekem minden nehéz helyzetben, amikor elgondolkodom azon, hogy jobb lenne nem élni, és akkor apummal lehetnék, eszembe jut, hogy ő ennek nem örülne. Ő értem élt, akkor boldog, ha én normális életet élek. Van kiért élnem, még ha mindenki elhagy, akkor is. Az állataim mindig számítanak rám, hisz értük felelősséget vállaltam, ha én nem fogok élni, ők sem, hisz ki fog gondoskodni róluk.

És ilyenkor mindig az eszembe jut egy idézet a Lilo és Stitch-ből:

Ohana, azt jelenti család. És a családból senkit, senkit nem hagyunk magára, és nem felejtjük.

Kérdező, megállapítasz magadról sokmindent, és azt gondolod, hogy azt már csak tudod, hogy te milyen vagy. Ki kell ábrándítsalak. Nem áll módunkban megfelelő pontossággal megítélni magunkat, és ezen csak ront az, ha folyamatosan irracionális gondolatokon rugózva csapod be magad egyre jobban, egyre haszontalanabb, ráadásul nem is valós megállapításokkal. Kinek van erre szüksége? Miért kéne így folytatni?

Bizony, a tested életbenhagyásával is kinyírhatod ám magad. A többit az Eckhart Tolle nevű fickó jobban elmondja, mint én. A google segít.