Meg akarok halni. El lehet ezt fogadtatni a családommal?
Velem van a baj, mert eddigi életem során (20 éves fiú vagyok) csak a nehézségek és negatív dolgok maradtak meg bennem. A (mostani) énképemet és életfelfogásomat körülbelül annyival el lehet intézni, hogy: butább, rosszabb vagyok másoknál, illetve, hogy mennyire taszít és nem tetszik ez az undorító élet, világ (itt jegyezném meg, mielőtt még félreértenétek: nem vagyok emo, csak egy szánalmasan érzékeny barom). Két fiatalabb tesóm van, a szüleim együtt vannak (inkább boldogtalan, mint boldog házasságban) és - bár nem nyomorgunk - az átlagnál szegényebbek vagyunk. Nekem nem fontos, hogy legyenek barátaim, szerelmem, egyrészt a barátsághoz, szerelemhez is szemét vagyok, másrészt nincs szükségem rájuk, a gondjaimat nem tudják megoldani – ha meg enyhítenék, azzal sem mennék sok mindenre.
Ezekből remélem látszik, hogy vannak, akiknek sokkal rosszabb, de ez engem „nem hat meg”, nekem már nem fontos az élet, nincs aki/ami idekössön. Illetve mégis: a családom, ezért haragszom rájuk. Tudom, szégyellnem kellene magam ezért, de vagyok annyira önző, hogy ebben a kérdésben a saját „érdekeimet” tartsam szem előtt –egyébként is, az, hogy a –szeretetükkel- „ideláncolnak” nem önzés?
Vannak emlékeim, amiktől nem tudok, nem akarok elszakadni. Ezek felidézésével élem át újra, hogy mennyi mindent elrontottam az életben, csalódást okoztam (tudom, az öngyilkosságommal is azt okoznék - de még egy apróság már nem oszt, nem szoroz), mennyire rossz, szégyellnivaló gyerek vagyok és, hogy mennyire nem sikerült ez az egész. Belefáradtam az életbe, anélkül, hogy valaha is éltem volna. Ehhez az egészhez nincs kitartásom, kedvem és erőm, mert tudom magamról, hogy szánalmasan gyenge vagyok hozzá, néha félek, kétségbe vagyok esve tőle. Régóta megkeseredett emberként létezek, régóta nem vagyok ide és közétek való - ha egyáltalán valaha is az voltam. Egyszóval elegem van, ennyi bőven elég volt a „legfontosabb dologból”.
Tehát elegem van, hogy rajtam (rajtunk) kívül mindenkinek sikerül minden, mások állandó jókedvéből, mások folyamatos bulizásából, az állandó szexizmusból, ezekből a szánalmasan viselkedő tinikből, netes „pózulásukból”, és ezt még sorolhatnám napokig. Ezek miatt (is) akarom befejezni ezt az egész sz@rt, itt jön a képbe a családom. Mert szeretem őket, nem akarom, hogy szenvedjenek, nem akarok fájdalmat okozni nekik, de „meggyógyulni” sem akarok, végérvényesen be akarom fejezni ezt a vergődést. A halálom az egyetlen dolog, ami éltet.
Ebben kérem a segítségeteket. Tudom, nem tudtok konkrétumokkal válaszolni, és érzem, hogy (valamennyire) értelmetlen a kérdésem. (Úgy próbáljatok meg válaszolni, hogy szülőkként ti mit tennétek, meglehetne-e győzni titeket?)
Kösz a segítséget.
Sajnos a legtöbben csak sajnálkozni tudnak vagy arra biztatni,hogy öld meg magad.
Ez olyan,mint a facebook,mindenki megosztja,hogy "szegény rákos gyerekek,stb"de 10 fillért nem adna senkinek,hogy segítsen.Ilyenek az emberek.
Én sajnos nagyon rossz kombinációkkal születtem.Betegen,szegényen,buta emberek közé.
Azt hiszem ezzel mindent elmondtam.
Ha nem tudsz dolgozni a betegséged miatt,de még csak el sem hiszik,hogy beteg vagy,az nagy baj.
Az a baj,hogy az egészséges emberek nem értik ezt.
Ők úgy vannak vele,hogy nem velük történt,nem érdekli őket,a betegeket elküldik felülvizsgálatra,nem akarnak nekik pénzt adni,de még csak a betegségükhöz igazítható munkát sem.azt várják el,hogy beteg létedre dolgozz úgy,mint az egészségesek,ha nem bírod,öld meg magad.
Szomorú,de sajnos eddig terjed az emberi "szeretet".
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!