Meg akarok halni. El lehet ezt fogadtatni a családommal?

te aztán szereted hamar fealdni..

honnan tudod azt h milyen érzés mikor van valakid akire mindig számíthatsz?

most szted ezze megoldod a gondjaid ha öngyilkos leszel??

inkább menj tanulni, aztán dolgozni keres egy baráti társaságot, szerez magadnak egy lányt és ha 10 év mulva ezzek után ugy gondolod h nics helyed a világba akkor az már a te döntésed, de most még elég fiatal vagy ahhoz h új életet kezdj amibe csak pozítiv dolgok szerepelnek..

ne sajnáltasd magad a sikerért a pénzért meg kell dolgozni..

milyen lenne ez a világ ha mindenki ilyen hamar feladná mint te???

nekem sem volt vmi jó sorsom, de most is küzdök érte h jobb legyen..

és igen nagyon hiányoznál a szüleidnek, inkább bizonyits nekik légy vmiben te a legjobb és hívd fel magadra a figyelmet..

Csak egy kérdés! Veled el lehetne fogadtatni, hogy anyukád vagy apukád meg akar halni? Nézd a másik szemszögéből is a dolgot! Ne gondold hogy mindenkinek rózsaszín a világ! Az meg, hogy neked semmi sem sikerül, talán azért van, mert nem is dolgozol meg érte!

Sokak szerint az a legegyszerűbb, ha meghalunk! Csak azt nem veszik észre, hogy ezzel a családtagjait és hozzátartozóit büntetik akiknek olyan fájdalmat okoznának, hogy azt le sem lehet írni! Tudod nekem a nagymamám tavaly meghalt rákban, pedig még bőven élhetett volna! Olyan szinten beteg volt, hogy a rák a gerincére is átterjedt és már nem érezte a lábát, nem tudott járni! több mint 2 hónapig szenvedett a kórházban! Amikor bekerült azt mondták az orvosok, hogy csak pár napja van hátra esetleg egy hét! De nem! ő 2 hónapig húzta és csak azért, hogy engem, az unokáját láthassa, pedig gondolhatod, hogy az a 2 hónap nem volt neki leányálom és inkább meghalt volna minthogy azt a sok fájdalmat átélje! De inkább elviselte a fájdalmat csak, hogy velem lehessen! Az utolsó nap amikor láttam már olyan szinten beteg, hogy nem tudott beszélni, de én ott ültem mellette és csak sírtam! És amikor kimondtam neki, hogy "szeretlek" láttam, ahogy a könny kicsordul a szeméből és még utoljára annyit mondott halkan, hogy én is téged és másnap meghalt! Úgyhogy szánalmas az, hogy aki szeretne élni az nem élhet! Aki meg élhetne az nem akar, mert valami nem sikerült az életben! Nem csak te vagy ezzel így, de azért nagyon remélem, hogy kigyógyulsz ebből!

Ha szereted a szüleidet,(én anya vagyok)anyukádat,nem

teszed öt tönkre azzal,hogy a fennt maradó életében szemre hányások gyötörjék.

Biztos fel örölné öt.

Erre van megoldás,ne légy gyáva,kérj segítséget!

Ez egyáltalán nem szánalmas! Én is sokszor vagyok így ezzel, hogy nem érzem magam erre a világra valónak. Plusz én még beteg is vagyok, gyógyszerek nélkül nem is tudnék elaludni. Én is gondolkodtam már azon, hogy öngyilkos legyek, de tudod, hogy mi tart folyton vissza? Az, hogy addig nem adhatod fel, míg meg nem tettél meg mindent, míg ki nem próbáltál minden lehetőséget, hogy kikecmeregj ebből. Enélkül tisztességtelen kiszállni, ha már mindent megtettél, akkor viszont nyugodt szívvel mehetsz. Szerintem sem vagy köteles élni, mert az élet csak egy lehetőség, de nem kötelesség és azt is tudom, hogy a depresszió a legszörnyűbb betegség, ami csak létezik. Én kétszer voltam az, egyszer az apám halála után, egyszer pedig egy gyógyszer miatt. Az ember csak nézi a falat órákon keresztül, anélkül, hogy egy darab gondolata lenne. Inkább a lábtörés, vagy bármi más, csak ez nem. Igaz, hogy nem fáj, de jobban meggyötör bárminél.

És ha gyógyíthatatlan beteg vagy ne törődj a szüleiddel, tedd meg bátran, mert ezt úgysem fogják egykönnyen feldolgozni, de írj nekik egy búcsúlevelet, hogy ne érezzék magukat felelősnek a történtekért.

Mindenképpen írd meg azt a levelet, segíteni fog tiszábban látni!

De mégegyszer mondom, nem tisztességes úgy feladni, hogy az ember nem tett meg mindent.

Csak egy barátom és a saját példámat tudom neked elmondani. A barátom a középsuliban volt osztálytársam. Csendes és visszahúzódó volt, nagyon vékony és sokszor fájt a hasa. Aztán a középsuli után olyan depressziós lett, hogy egymás után 6szor kísérelt meg öngyilkosságot. A 6. után a szülei nem csak pszichológushoz vitték meg pszichiátriára, hanem teljeskörű kivizsgálásra, és a végén kisült, hogy egy nagyon ritka lisztérzékenysége van és amiatt esett depresszióba. Azóta diétázik és esze ágában sincs öngyilkosnak lenni. Kár is lenne érte.

Az én példám még ennél is bizarrabb. A betegségem miatt a legkisebb behatásokra is nagyon érzékenyen reagálok. Egy fél pohár kóla és garantáltan nem alszom 30 órán keresztül. Viszont megtanultam élni ezzel. Ha érzem, hogy minden kedvem elszállt sütök banános-mogyorós muffint vagy veszek a tescoban somlóit és banánnal eszem. A kedvem azonnal visszatér.

Hidd el, ha valami nem sikerül, az általában azért van, mert nem próbáltuk eléggé. Kilenc hónapig tartott, míg megtaláltuk azt a gyógyszert, amivel sikerült elérni, hogy ne 23 órás ébrenlétekből és 5 óra alvásokból álljon az életem.

A bőröm alatt remegtek a sejtjeim a kimerültségtől, de végig tudtam csinálni, mert nem voltam depressziós.

Akár mi jön az életedbe, bármi történt meg tudod oldani,

ha már nem vagy depressziós.

Próbáld ki a keserűcsoki banán kombót. Ha nem használ, akkor nézz utána a Bach-féle virágterápiának, ha az sem segít kérj gyógyszeres segítséget orvostól, ha egy gyógyszer nem segít, keress másikat, ha az az orvos nem válik be menj máshová és ha tényleg sehol senki nem tud segíteni, akkor menthetetlen vagy és tedd meg. De amíg nem nyilvánítanak gyógyíthatatlannak, addig próbálkoznod kell!

Ha gonolod írhatsz nekem privátban is.

"mások folyamatos bulizásából, az állandó szexizmusból, ezekből a szánalmasan viselkedő tinikből, netes „pózulásukból”, és ezt még sorolhatnám napokig. Ezek miatt (is) akarom befejezni ezt az egész sz@rt,"

Akkor már legyen tisztességes okod meghalni, de ezek miatt öngyilkosnak lenni több, mint szánalmas....