Miért baj az, hogy nem szeretem a gyerekeket?

eddig egy másfajta véleményt találtam ezzel kapcsolatban.

az hogy a kérdezőn folyamatos a nyomás. arra lenne szüksége hogy mindenki hagyja ezzel békén nagyon hosszú ideig és még utalás szintjén se említsék.

így volna ideje kialakítania a saját érzéseit ezzel kapcsolatban, tiszta lenne számára a döntése talán.

itt olvastam:

[link]

vagyis http:// www. babanet. hu/ rendelo/ lelki-dolgok/ pszichologus-valaszol/ nem-szeretem-a-gyerekeket

(csak hogy a gyik.hu ne rejtse el a linket)

ezzel nagyon egyet tudok érteni.

fogalmam sincs, miért "kell" vagy "nem kell" egy gyerek. de az hogy "nem kell" az szerintem egy társadalmi tabu.

azt nem tudom miért nem akar valaki gyereket, de arról van elképzelésem, hogy ez miért tabu. kik játszanak emberek életével mint sakkfigurákkal? mi történne velük ha nem lesz bábúutánpótlás?

tegyük fel hogy fehérrel van egy társaság vagy valaki. mit csinál a saját bábúi szaporulatával? és mit szeretne a világos bábúutánpótlással elérni a sötét színnel levő társaság?

szerintem a tabu egyik forrása ilyen irányban van.

a tabunak van egy másik forrása is. az személyesebb. mit keresünk ezen a földön? egyszeri alkalom az életünk? lemaradunk valamiről? megtöröm az élet szentségét ha nincs gyerekem? óriási fájdalmaim lesznek később megbánásból? egy önző ember vagyok?

én azt veszem észre hogy ez utóbbi kérdések is tudnak táplálkozni az előző tabuforráshoz kapcsolódó negatív nyomásból. látok embereket akik vállalnak gyereket és embereket akik nem szeretnének. de akik vállalnak azok között tényleg rengeteg a "térítő".

szerintem ez azért van, mert ahogy más is mondta, ők sem tudják úgy igazán mélyen megválaszolni hogy valójában miért vállalták. ha az lenne és tisztában lenne vele, hogy az érzelmei ezt sugallták, akkor ezt mondaná és kész is lenne. miért áll neki helyette győzködni?

szerintem azért, mert ha feljön a téma akkor nagyon kényelmetlen lenne megkérdőjelezni a már kialakult helyzetét az embernek. mint ahogy nagyon sok mindennel így van ez, nemde?

ha egyszer a nevünket, az életünket adjuk valamihez, de nem értjük igazán, miért, akkor nem sokszor gondoljuk-e, hogy a "jó" oldalon állunk?

ha lát egy vállaló egy nem-vállalót, mit tud úgy válaszolni arra: én miért csináltam? hogy közben ne érezzen térítési vágyat?

egyébként kigondoltam egy érdekes alternatívát, egyelőre nem vagyok biztos benne, mit gondoljak róla, nem is értek hozzá, de azért leírom.

talán vannak, akik szeretnének babát, de nem lehet nekik. megkeresnék azokat, akiknek lehet gyerekük, de nem szeretnének vagy "inkább" nem szeretnének (bizonytalanok). az egyik szül -ha a fiziológiai kockázatokkal úgy érzi megéri kibékülnie-, a másik nevel. lehet, hogy programokat lehetne szerverzni erre, gondolom kellhetne pszichológiai útmutatás is.

18 as nak.

engem kifejezetten taszitott az un. babaszag. ki nem allhatom, foleg ha tejszaggal parosul egyszeruen felfordul a gyomrom tole. szerencsere sose kellett szagolnom leven hogy nincs gyerekem es nem is lesz mar.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de a társadalom tele van előítélettel. Soha senkinek nem tudsz megfelelni, csak akkor, ha birka módba kapcsolsz és beállsz a sorba.

Így van ez a gyermekvállalással is.

Jó magam, mint nő, sajnos nem rendelkezem semmilyen anyai ösztönnel. Nem szeretem a gyerekeket, soha nem is szerettem. Mégis most anyaságra kényszerülök. Terhes vagyok. Hogy miért? Mert ezt várják el tőlem. Hogy kik? A családom, a párom és a társadalom. Számtalan esetben előjött a téma anyukámmal, hogy az a nő, aki nem vállal gyereket, az önző. Én is az volnék? Szerintem nem. Illetve most leszek igazán önző azzal, hogy akaratom ellenére bevállaltam egy szülést, egy gyereket.

Szóval elég "fosságosan" érzem magam, amiért képes voltam teherbe ejtetni magam a Szerelmemmel, mert őt nagyon szeretem. Ő akar gyereket, én viszont soha!

Most akkor melyik táborba tartozom? Az "önző, gyermektelen szemétládákhoz" vagy az "elvakult ősanyákhoz"?

A gyerekeket én is utálom, a csecsemőket meg főleg. Büdösek, nyálasak, kakálnak, okádnak és ordítanak. Semmi vonzót nem érzek irántuk.

Még így sem, hogy sajátom lesz. Még a gondolattól is irtózom.

Tudod ez elég érdekes, mert nálam az a helyzet, hogy van 3 gyerekem akiket imádok, soha nem zavart sírás vagy ilyesmi, de a hisztit nem bírom, el is fojtottam csírájában, egyik sem volt hisztis...

Viszont rajtuk kívül nem szeretem a gyerekeket... Ha sírást, hisztit hallok, érzem ahogy nő bennem a feszültség és muszáj minél messzebb kerülnöm a forrástól. Látok megosztva egy gyereket FB-on, máris görgetek onnan,mert szinte rosszullét fog el....

Még nekem is betegesen hangzik, de nem tudok ellene tenni...

"Csak tudod én sosem akarlak téged és másokat meggyőzni, hogy milyen csodálatos dolog szabadon élni."

Fölösleges is lenne, valamirevaló nőnek a gyerek távolról sem okoz akkora kötöttséget, mint ahogy azt a gyerekfóbiás hülyék gondolják.

Kérdező, ilyen mértékű utálat egyébként valóban pszichés problémákra utal, nem az az idióta, aki beteg dolognak tartja az ilyesmit. Nem kell összemosni azzal, hogy szülsz-e gyereket vagy sem, ez két különböző dolog, a legtöbben szellemi éretlenség, önzés, lustaság, élhetetlenség miatt döntenek így, csak kevesen fóbiás mértékű gyerekgyűlölet miatt.

Egyébként én is marhára unom már ezeket a provokatív kérdéseket. Madarat tolláról...ugyebár, ha ilyen gyökér a baráti társaságod, az nem sok jót árul el rólad, kérdező. Az én köreimben nem jellemző, hogy egymás legbenső, bizalmas dolgaiba beleszóljunk.

A szüleimet nem zavarja, mondogatják ugyan, hogy idős koromra egyedül fogok maradni, de mindenben támogatnak és elfogadják a döntéseimet - számomra ez a legfontosabb.

Idősebb rokonoktól, 25 évesen azt kapom a fejemhez, hogy miért nincs még valaki az életemben. Mások már el vannak jegyezve vagy már szültek, mondják nekem. Eddig izgatott a dolog, néha már dühített a sok kérdés és rosszalló nézés, hogy miért nincs sem párom, sem gyerekem. Én mindenre azt szoktam mondani, hogy nem érzem magam érettnek, majd lesz, azt pedig nem kell tudniuk, hogy nem tervezem. Az legyen az én magánügyem. Nem vonz a házasság sem a gyerekek. Én nagyon jól megvagyok a családdal, barátokkal, egyelőre nem érzem, hogy érzelmi szinten hiányt szenvednék.

A bátyáméknak sincs gyerekük, pedig a sógornőm gyerekekkel foglalkozik (mindketten túl vannak a negyvenen már), én sem tervezem.

Én is kapom a fejmosást, hogy miért nincs még gyerekem. Meg majd a sajátommal úgyis más lesz. Lehetséges, hogy igazuk van és elfogadom a véleményüket (régebben próbáltam enyhén megfogalmazni, hogy nem szeretnék gyereket, de mostanra rájöttem, hogy kár az időért és az idegrendszeremnek sem hiányzik a konfliktus - ráadásul a felesleges konfliktus).

Ha kisgyerekes rokonok jönnek hozzánk természetesen játszok a gyerekekkel, ha ők kezdeményeznek. De eddigi tapasztalataim alapján elég hamar rám unnak, pedig nem szoktam úgy viselkedni, ami alapot adna a kicsiknek.

Hát ez van.