Vannak itt olyan nők (/lányok), akik nem szeretik a gyerekeket?

Hát jó, én is tudnék ezer indokot felsorolni, amivel ki tudom menteni magam, hogy miért nem teszem meg azt, ami egyébként simán megtehető lenne. Nem elvárható, csak megtehető.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de én igyekszem jobb ember lenni napról napra, és nekem az is ide tartozik, hogy körültekintő és toleráns legyek, amennyire sikerül. Egyrészt a munkám miatt, másrészt mert a mai világban ez egyébként is alap elvárás. Hogy lehet úgy toleráns(abb) az ember, ha oda se figyel másokra?

Mindezzel nem azt mondom, hogy nem lehetnek másképp gondolkodó emberek, mert dehogynem. Mindenki úgy csinálja, ahogy jónak látja. Nem vagyunk egyformák és ez így a jó. Én is elfogadom, ha valaki nem szereti a gyerekeket, nem akar gyereket, vagy esetleg nem veszi őket észre, mert "vak" a gyerekesek gondjaira. Ez simán érthető és elfogadható.

Mindössze azt gondolom, hogy ha egy ilyen ember legközelebb olyan helyzetbe kerül, hogy (az előzetes élményei alapján már) TUDJA, hogy a másik gyerekesnek esetleg segíthet az előzékenységével, akkor talán érdemes lenne ezt megtenni. Nem erőn felüli vagy felesleges gesztusokra gondolok, és nem is minden alkalommal. De néha talán belefér. Pl. néha átengedem a babakocsist a zebrán (a gyalogosokkal szemben egyébként törvény is kötelezi az autósokat mostanság), mert lehet, hogy így télen már fázik a gyerek is meg az anyuka is és sietnének haza... de aki a kocsiban van, az talán nem fázik annyira. Vagy félrelépek előlük a járdán, ha nekem ez nem okoz egyébként gondot. Vagy felajánlom a segítségemet, amikor az anyja karjában lévő gyerek leejt valamit, hogy ne az anyukának kelljen érte lehajolnia.

Ezek apró dolgok, amik az adónak általában nem szoktak nehézséget okozni, de nekünk kapóknak-szülőknek esetenként nagy segítséget jelentenek és szerintem a többségünk hálásan meg is szokta ezeket köszönni. (Aki meg nem, az tényleg nem érdemli meg.)

Erre utaltam itt korábban is. Hogy ezek az apró "nyitások" a másik felé talán segíthetnek elviselhetőbbé tenni a többi "idegen és ezért már érdektelen embert".

De ezzel le is írtam mindent, amit akartam. Talán lesz, aki elgondolkodik ezeken is és nem áll meg ott, hogy "márpedig ilyen a világ és akkor nekem ész nélkül idomulnom kell a világ negatív oldalához is". Mert azért vannak még olyan helyzetek, amiken igenis lehet javítani.

További jó beszélgetést nektek!

"Talán lesz, aki elgondolkodik ezeken is és nem áll meg ott, hogy "márpedig ilyen a világ és akkor nekem ész nélkül idomulnom kell a világ negatív oldalához is"" - kedves xStefix, ottan látom az alapvető tévedést a gondolatmenetedben, hogy láthatóan úgy véled, hogy ezek valamiféle tudatos döntések, pedig rendszerint dehogy... az emberek zömén az őt éró hatások "folynak át", nem tudatosan akar éppen szent vagy gonosz lenni... mit tudom én, amíg normálisan fel lehetett szállni a buszokra Budapesten, addig néztem, hogy ki van kisgyerekkel/bottal/akármi... amióta bevezették ezt az első ajtós tömörülést, a felszállás után azzal vagyok elfoglalva, hogy hogyan sodródjak hova és hogyan tépném ki az ezt kitaláló szívét, és nem azzal, hogy azt nézzem, van-e kisgyerekes, vagy bottal járó... szóval az emberen zömmel "átfolynak" az őt érő hatások tudatos meggondolás nélkül...

És hát sajnos a mai világot a zaklatottság, intolerancia jellemzi, az emberek ezt kapják, és ezt adják tovább...

162es babakocsis:

És amikor két anyuka egymás mellett tolja és beszélget? Akkor én menjek le? Nem ők húzódnak egymásmellé egy percre?

Ha egy babakocsi jön, és tényleg nem férünk el, akkor lemegyek, de ha azért kéne lemennem, mert ők nagyban dumálnak, akkor húzódjanak le ők! Alap, hogy erre mindenki figyel, babakocsis és nem babakocsis!

" ezek az apró "nyitások" a másik felé talán segíthetnek elviselhetőbbé tenni a többi "idegen és ezért már érdektelen embert" " - Namármost. Én elég introvertált és antiszociális ember vagyok. Világ életemben, kicsi koromtól kezdve hidegen hagytak az idegen emberek. A családomat, barátaimat imádom-szeretem, de soha egy idegen érdekeit sem tartottam szem előtt. Önző is vagyok, be is vallom. Jellemző volt rám az iskolában, a munkámban is, meg úgy az élet minden területén, hogy ha ahhoz, hogy nekem valami jó legyen át kell lépnem egy másik emberen, megteszem minden gond nélkül. És nem érdekel, hogy beteg, egészséges, fiatal, öreg, van-e gyereke, vagy nincs. Egyszerű példa. Ha én megyek (esetleg még sietek is) valahova, akkor nem állok meg egy zebránál sem, csak akkor, ha már leléptek rá. Itt is mindegy, hogy épp ki akar ott átsétálni. Majd átmegy, ha én már elmentem. Vagy ha leejtenek valamit a boltban, ugyanúgy nem veszem fel, mint ahogy nekem sem venné fel senki. Emberek vagyunk, meg tudjuk oldani az ilyen gondjainkat egyedül is. Én nem is szeretem, ha nekem valami kis kedveskedéssel segítenek és ezért elvárják, hogy hálálkodjak, mosolyogjak, és legyek aranyos. Mert nem vagyok egy aranyos ember, és nem is vagyok hajlandó ezen változtatni, mert én ezzel a személyiséggel együtt tudok boldog életet élni, hisz mindent elértem az életben, amit eddig akartam, és tudom, hogy azt is el fogom, amik a célkitűzéseim. Azért, mert ilyen vagyok.

És rajtam kívül hidd el, még millió meg egy hozzám hasonló ember van, akik valóban nem figyelnek oda más emberekre. Ha elmegyek egy nap 1000 ember mellett, az nekem olyan, mintha egyedül sétálnék egy utcán. Fel sem tűnnek, hogy ők ottvannak. Ez is magyarázat arra, hogy az emberek miért nem figyelmesek, és miért nem veszik észre mások igényeit. Mert valamiért ösztönösen kizárják az ilyen impulzusokat, és csak magukkal törődnek. És számomra ez normális, sokkal normálisabb, mint az, hogy másik gondját lessük és próbáljunk rajtuk segíteni, még ha csak annyival is, hogy elengedjük őket a zebránál.

Visszacsatolva ehhez, pontosan ezért is nem akarok gyereket. Mert akkor már vele is foglalkoznom kéne, nem csak magammal. És ez a gondolat számomra kiborító, mivel életem során a legfontosabb ember számomra mindig én magam voltam. Soha nem más. És ez nem is fog változni, és akkor sem változna, ha gyerekem lenne, a gyereknek pedig ez a szituáció nem lenne kedvező. Ezért nem szülök.

Stefix, én tipikusan az vagyok, aki nem látja, hogy probléma van, amíg nem szólnak neki. (Pl. mikor tini voltam, anyukám mindig kiakadt, hogy nem látom, hogy mit kell takarítani meg pakolni. Írja le, mondja el, mit akar, és megcsinálom.)

Ugyanígy, ha valaki megkér valamire, ami nem erőmet meghaladó, pl. vegyek fel egy leejtett cumit, idős néni megkér, hogy olvassak fel egy címkét, vagy megkérdezik, merre van ez meg az, készséggel segítek. De nem úgy járok a világban, hogy azt lessem, kinek hogy tudom megkönnyebbíteni az életét.

Nekem is jól esett volna, ha a térdműtétem után nem löktek volna fel a lépcsőn, és leülhettem volna a villamoson. Ráadásul az nem is önként vállalt dolog volt. A gyerek pedig az. Egy tudatosan vállalt döntés. Amikor gyereket vállaltál, úgy gondoltad, mindent meg tudsz adni egy kis emberkének, mind szellemileg, lelkileg, anyagilag ahhoz, hogy nagy emberke legyen. És nem csak akkor, ha ezentúl úgy aprítanak fát, hogy nem hallod.