Vannak itt olyan nők (/lányok), akik nem szeretik a gyerekeket?

Csodás érzés olvasni, hogy messze nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki nem szereti a gyerekeket.

Én most 20 éves vagyok de még a mai napig kapom hogy "majd kinövöd", "változik még ez". Hát nem fog.

Különösen utálom a hangos, ordibáló, elvörösödött fejű hisztiző porontyokat, de már az olyanoktól is kiver a víz, akik semmit sem csinálnak. Mit csináljak velük? Mit mondjak nekik? Hogyan viselkedjek? Tök mindegy mit csinálok, legjobb esetben is csak magyarázni fog össze-vissza amit úgysem értek, egyébként meg hisztizik, bömböl netán verekszek is.

A babakocsis szuperanyukáktól pedig egyenesen bicska nyílik a zsebemben. Én vagyok lehordva minden r*hadéknak mert a kerékpárúton merek tekerni, és csengetni mert két ilyen isteni csoda a kölkét tolja. Persze szötyögjek mögöttük kilométereken át.

A saját unokatestvéreimet is utálom, csúnya kimondani de egyszerűen nem bírom elviselni őket.Mesét akarnak, de persze azt ami nincs meg, le kell tölteni, de állítom 2 percet nem néznek meg belőle. Aztán rohangálnak, elesnek, ingerlik a kutyát és csodálkoznak ha bibis lesz valahol.

Ami a legeslegjobban idegesít a gyerekekben ( és nem csak a 10 éven alattiakra gondolok egészen 15 éves korig tart ez az ellenszenv), ahogy az állatokkal bánnak. Húzzák a macskát a nyakánál fogva, a kutyát a farkánál.

Nekem egy nyuszim van, na ha hozzá bárki hozzá merne nyúlni úgy, hogy nekem az nem tetszene, visszakézből kiosztanék neki egy pofont ( és ez nem csak gyerekekre vonatkozik).

Unokatesómék pl. hazavittek két kiscicát és elnevezték már nem is tudom pontosan, de valami olyan nevet adtak nekik mint Nyekk a macska, merthogy úgyis hamar kifog purcanni a kisgyerek miatt. Múltkor pl. a fagyóban találták meg a cicát. Azelőtt földhöz vágta. És mosolyogva meséli unokatesóm, hogy a cica megse karmolja a kisgyereket mert "hozzászokott". Ha én egy gyereket látnék, ahogy így bánik egy állattal minimum egy büdös nagy maflást osztanék ki neki.

Egyszer volt egy barátom, neki volt egy kétéves húga. Az anyja lesz**rta, lefeküdt tévézni, vagy aludni, az apja gépfüggő volt. Amikor ottaludtam barátomnál, volt hogy arra ébredtem, hogy szemenköp majd egy fémautóval kezd el püfölni, megjegyzem olyan erővel, hogy a homlokomon felrepedt a bőr. Erre az volt a válasz, hogy hagyjam mert gyerek. Egyszer amikor kettesben voltunk és beleköpött a hajamba majd két kézzel belecsimpaszkodott, fogtam és lekevertem neki egy pofont. Persze kirohant sírva az anyjához, de mivel éppen hazudós korban volt, plusz olyanban amikor mindig mindenért állandóan hisztizett így nem buktam le, hogy kézzel mertem rendre utasítani az enyébként diktátorként viselkedő gyereket.

Ami még nagyon zavar, hogy a legeslegundorítóbb dolgokat látják gyerekfanok aranyosnak. Pl. amikor mamám testvére mesélte, hogy a kisunokája a játszótér kellős közepén a homokozóban ült le sz**rni, akkor ő odafutottt és alá tartotta a markát. És ezt a sztorit legalább ötször végighallgattam. ( és meséli, hog milyen ügyes kisfiú, hogy letolta a kis gatyáját, hogy ő akkor kakil)Vagy, hogy a szoba közepére sz**rt, vagy hogy lepisilte a falat és képesek mindezt mosolyogva elmesélni, nem is egyszer! Már nem azért de a törpenyulam 6 hetesen ( amikor vettem) már szobatiszta volt, mai napig tudja, hogy csak egy sarokba a vécéjébe pisilhet,bogyózhat és könyörgöm egy NYÚLRÓL van szó.

A nővéreim és a családom tudja, hogy mennyire kényes vagyok a gyerektémára, családi összejövetelen is tartom az "én a ház egyik sarkában a gyerekek meg a másikban" szisztémát, szoktak szórakozni, hogy felcukkolják a kisgyerek unokatesókat, hogy "Adj neki egy puszit" akik készen állnak arra, hogy a mocskos undorító szájukkal összenyalják az egész pofámat- megjegyzem egyszerűen undorodom a nyáltól a barátomnak sem hagyom pl. egy nyálasabb puszit ( nem antiszoc vagyok, normális csók mehet, meg puszi de a nyaknyalás meg arc nyalogatás tabu) adjon.

Tudom, hogy ezt nagynénémtől örököltem, 41 éves KARRIERISTA igen, sose volt gyereke nem is akart soha mégis elvan, utazik, van sok barátja, rokonság, és irigylem a sok szabadideje miatt. Magas beosztásban van, félmillát is megkeres, vagy többet, mert gyerekvállalás helyett inkább csak tanult és tanult. Lehet ő az okos, és inkább él kényelmesen, egyedül ( megjegyzem párja van 20 éve), idegeskedés nélkül, mint nadrágszíjat összehúzva idegileg kikészülten.

A legjobb amikor a nyilvános strandokon meztelenül fürdőztetik a gyerkőcöket. Azért mert valaki "aranyosnak" ( nem tudom mi lehet egy nmi szervben aranyos) találja a kis kukikat és p*uncikat, még más ingerlehet, hogy három kiskölök izéje lógolászik az arca előtt miközben teszem azt reggelizik. És még te vagy a k*csög mert mért nézel oda, vagy vágsz pofákat.

Ha kiderülne, hogy terhes vagyok ( kínos pontossággal ügyelek a tabletta szedésre, és ezen kívül is védekezünk) ha már olyan korban lenne, hogy az abortusz kizárt, annyi biztos, hogy örökbe nem adnám. Valamiért az nem férne az értékrendembe, mert ugye kutyát se dobok ki az utcára.

Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy egyes kölköknek mident szabad- egy kisifú nem elég, hogy végigvinnyogta az 1 órás utat a buszon, még a hajamat is tépkedte anélkül, hogy az anyja akárcsak csúnyán is nézett volna rá. De hihetetlen agresszivitást ézek magamban amikor látom, hogy a kedves kisunokák iszonyatos erővel püfölik nagyszüleiket, ugráltatják őket ( 83 éves idős, nagyon beteg mamámat a 13 éves unokahúgom máig durván ugráltatja- dédi melegítsd ezt meg, dédi nem kell a szar húsleves lasagnét kérek, dédi nekem nem kell a szar csokis puding én a vaníliásat szeretem, dédi oda ne ülj le mert ott a lábam, dédi gyere ki velem az utcára- megjegyzem maám járókerettel is éppen éppen, hogy csak tud járni, mert szétvannak kopva és csúszva a csigolyájai, ezért nagyon meg is van hajolva). Egy 13 éves gyerek nem tudja felfogni, hogy hogy kéne viselkednie? Na korábbi írásomból már következtethettek: neki is kiosztanék egy nagyon csúnya pofont, ha tehetném.

Amennyire utálom a gyerekeket, annyira szánom az időseket.( kivéve a tipikus vén k**rvákat!). Szívesen segítek nekik, ha idegenről van szó akkor is, pl. volt, hogy a buszon átadtam a helyem egy néninek, majd egészen a házáig cipeltem a csomagjait mert megsajnáltam- na az ilyeneknek hol vannak a gyerekei- unokái? Sehol, sőt a környezetemben az idősek 70% habár nagy családja van, egyedül, magányos, kiszolgáltatottan él( vagy hal meg) persze az örökségre előjönnek a rokono mint a legyek.

Tudom, hogy hosszú lett és bocsi de végre kiadhattam magamból :D ( nem érdekel ha lepontoztok vagy feljelentgettek a modinál)

Egy szó mint száz: aki szeretne szüljön, de könyörgöm, aki olvasta ezt a hozzászólást átlátja milyen vagyok is én, rám erőltetnétek egy kölyköt? Szerintetek nekem való? Vagy a hozzám hasonlóknak? Nem.

Hát nem tudom, nekem ebben a témában őszintén szólva pont a gyerekkel van a legkevesebb bajom férfiként... a gyerek az gyerek, olyan, amilyen. (mondjuk én sem vagyok képes angyalbögyölőcskecukorfalatkamókuskának látni, az tény, mert szegény genetikailag belekódolt módon - túlélés - rém erőszakos és önző, és egoista, én meg rosszul viselem ezeket a tulajdonságokat... de jó, nyilván nem tehet róla, hogy "most mindenki dobjon el mindent, mert Én éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok....oáááááááá" 500 decibellel, nincs benne semmi szolidarítás.

De mondom, ez egy megérthető, néha nehezen, de tolerálható dolog.

Nade, amit ez a gyerek-téma némely nőkből kivált, na az az ami végképp meghaladja a tolerancia-határomat... ez a "jajj, első a babókaaa, és minden és mindenki alkalmauzzkodjon hozzá"... amikor az illetőnek teljesen kifordul az addig valamennyire reálisnak mondható gondolkodása és értékrendje és minden természetessé, jóvá, megbocsájthatóvá válik ami a babókájának jó szerinte, és minden rosszá, és megbocsájthatatlanná, ami nem az ő gyerekéről szól... és még ez is hagyján lenne, de átmegy egy elvárás-halmazba, és elvárja mindenkitől a környezetéből és azon kívül is, hogy hasonlóan gondolkodjon és cselekedjen... kitör a "babóka-istenség, és ÉN a földi helytartója" szindróma, a tévedhetetlenség igényével... "ennek így kell lennie, mert ez a gyerek érdeke, mert én, az ANYUCIKÁJA ezt mondtam, és én az ANYUCIKÁJA tudom legjobban, hogy mi a gyerek érdeke, úgyhogy kuss és végrehajtani" ... na és akkor itt kezd feszülni az ember ökle...

Volt egy ilyen sztori valamelyik újságban, hogy egy ilyen tipikus régi fajta városi belső udvaros-gangos-körfolyosós bérházban volt néhány ilyen várandós meg kisgyerekes "anyatigris", és kitört a hülyeség a körükben - (sajnos kiemelkedően jó terjesztői és célközönségei a reklámnak és a hülyeségnek - vagy az szinonima? :)) - hogy a pincében meg az udvaron élő, és a ház nyugdíjasai által etetett cicáktól majd toxoplazmózist fognak kapni a másodikon, és jajjj, milyen szörnyű dolog fog történni a babókácskáikkal... szó szót követ, kihívták önhatalmúlag a sintéreket, hogy vigyék el a cicákat.... na sintér meggyütt, a ház többi lakóiból az otthon lévők meg nyilván el akarták küldeni őket, hogy márpedig a cicák maradnak... na több se kellett a kismamaklubnak, megjelentek az udvaron örjöngeni, hogy márpedig a macskáknak menni kell, mert "az ő babáik biztonsága", szó szót követett, és végül az egyik ilyen elborult agyú mamóka belökte az egyik nyugdíjas nénit a sintér kocsijába...

Nem tudom a sztori végét, de nagy mázlija az utóbbi "hölgynek", hogy csak újságban olvastam, és nem voltam ott...

Naszóval, a gyerekvállalás hátrányát nem a gyerekben magában látom, hanem abban, amit a nők egy részéből (max tisztelet a kivételnek) csinál ez a dolog.

Nekem ugyan van 2 kisfiam, de semmi bajom azzal, ha valaki nem szereti a gyermekeket, és nem akar családot alapítani. Mindenki érzi, hogy lesz a legjobb neki, és rosszabb, ha valaki úgy vállal gyermeket, hogy közben nem akarja 100%-ig, ez mind a házastársak, mind a gyerek életét megpecsételi.

Valószínűleg az "ősanyák" most szétszednének, de én megértem, hogy mit nem szerettek a gyerekekbe. Én tényleg imádom az enyéimet (másokét is szeretem), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek macerás, húzós időszakok. Ettől függetlenül azok táborát erősítem, akiknek nem a gyerekekkel, hanem az anyjukkal van a bajuk, 38-as válaszát imádtam:) Mert minden a nevelésen múlik, persze, hogy egy gyerek elkényeztetett, hisztis lesz, ha a szülő nem tanítja őt meg az alapvető szabályokra. Illetve valóban nagyon pofátlanok tudnak lenni az anyukák sok esetben...

Egy-két válaszon jót nevettem, a kedvencem ez volt:

"A hozzászólásokat olvasgatva megnyugodott egy kicsit a lelkem, hogy nem én vagyok az egyetlen nő a világon, aki

nem esik hasra gyönyörűségtől, amikor a kis Töhötöm először borítja a fejére a krumplifőzeléket és köpi szemközt az anyját a tejbepapival."

Félre ne értsetek, én tényleg szeretem a gyermekeimet, de elfogadom, ha valaki nem. Ettől senki nem lesz több, vagy kevesebb. (Néha a jelzők, amiket kisbabákra használtatok, nekem erősek voltak, de ez a kérdés alapvetőleg nem nekem lett feltéve, ezért rátok hagyom. Valószínűleg nektek meg a "cuncimókus", "kakika", "püntyűr" lenne hasonlóan irritáló.)

28N

"Jelen" :)

Bár a "nem szeretem" kifejezés nem teljesen takarja az érzelmeimet. Sosem voltam az a türelmes ember, úgy nagyjából senkivel, gyerekekkel sem. Viszont egy bizonyos korig szerettem vigyázni unokatesóm gyerekeire (egy kislány, és egy kisfiú). Amikor nagyobbak lettek, a kislány rákapott a barbizásra, na attól legszívesebben sikítva menekültem volna. Amúgy így távlatból elvagyok a kölkökkel :) Idegenekét meg miért "szeretném"? Van, és kész. Persze ha vonaton, buszon üvölt, sír, rohangál, az halálosan idegesít és legszívesebben összetörnék valamit, plusz anyukának is szólnék, hogy kussoltassa már el (persze ezt arra értem, amikor hiszti van és anarchia, nem, ha tényleg fáj valami a gyereknek és azért sír).

Viszont van egy két éves öcsém, akit IMÁDOK! Annak ellenére, hogy volt olyan korszaka, meg voltak olyan húzásai, amiktől már majdnem sírtam, annyira felidegesített.. de aztán lehet csak azt szerette volna, hogy többet játsszak vele :) Tényleg imádom a kis szarost. Apropó, erről jut eszembe, pelenkázással, etetéssel nincs bajom, fürdetéssel sem. Büfiztettem is.

Saját gyereket/gyerekeket is szeretnék. Tudom, hogy lesz időszak, amikor idegbajos leszek tőlük, lefárasztanak, nem hagynak élni, de vállalom a kockázatot.

A konklúzió: nagy esélyt látok rá, hogy a sajátomat szeretni fogom ;D. Rokon gyerekek közül is vannak, akiket csípek. Idegen gyerekek nem izgatnak, ha hangoskodnak, akkor nagyon nem szeretem őket :P Nekem problémám nincs azzal, ha valaki nem szeretne gyereket, vagy nem szereti a gyerekeket, miért is lenne bajom tőle? Mindenkinek saját joga eldönteni, hogy mit akar kezdeni az életével. :)

Nagyjából ennyi.

23/N

Legtöbbször nem a gyerek hibája, hogy úgy viselkedik, ahogy, hanem a szülőé. Úgyhogy érdemesebb lenne így újragondolni a kérdést és a válaszokat.

Egyébként kétgyerekes anyaként csak annyit írnék, hogy nagyon más kívülről ítélkezni akár a gyerek, akár a szülő felett, mint benne lenni és megélni a szülőséget minden oldalával együtt. Nyilván ezt ti is tudjátok, bár egyes vélemények mégse ezt tükrözik. Szerintem se való az anyaság mindenkinek, de azért, mert valaki személy szerint nem készül anya lenni, még nem kell, hogy az ellenérzéseket átvetítsük másokra, pl. idegen gyerekekre is. Sose tudhatjuk, hogy az a gyerek miért csinálja azt, amit és miért reagálnak rá éppen úgy, ahogy. Mert nemcsak azok az esetek léteznek, amikről ti is írtatok (elkényeztetés, érdektelenség, szuperanyaság stb.).

Bocsánat, hogy ffi-ként beleszólók. Lányok! Borzalmas miket írtok. Nekem három van és imádom őket. Igen, sok probléma van velük, de ez mind eltörpül amikor átkarolnak, segítséget kérnek, stb..

Az viszont biztos,hogy csak akkor vállalj gyereket, ha fel tudod adni magad. Mert ahogy megszületett onnan kezdve már csak ő van, nincs én.

Gyerek nélkül nem élet az élet.

Az én legújabb élményem: tolom a járdán a biciklim (mert rossz volt, és szerettem volna megjavíttatni, már bocsánat!) Jön szembe két nő, meg egy gyerek, én kikerülöm őket, simán elfértek egymás mellett. Csakhogy nem mentem le a járdáról... A nő direkt nekem jött, kinyújtotta a kezét, hogy még több helyet foglaljon el, és csak az utolsó pillanatban ugrott el, amikor látta, hogy én már jobban nem fogok. Aztán őrjöngésbe kezdett az utca közepén, hogy mégis mit képzelek én. Második mondata az volt, hogy "SZ*R TAKNYOS" (22 vagyok...). Én annyit mondtam: az út nem csak a tiétek. Erre az intelligens válasz: az engem nem érdekel. Iszonyúan megalázó és felháborító és nem ez az első eset. Csak azt nem értem, hogy miért nem veszi észre, hogy ezzel saját magának meg az istenített gyerekének árt. Mert én kiheverem, de az ő gyereke fogja megtanulni az anyja viselkedését. Meg különben is ha én szerinte 22 évesen sz*r taknyos vagyok, akkor az ő óvodás gyerek mi?

Én egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy nekem mégis miért kéne gyereket akarnom? Gondolom ezt nevezik úgy hogy hiányzik az ösztön.

"Mert ahogy megszületett onnan kezdve már csak ő van, nincs én." - Valóban ezért nem vállalok gyereket. Bár ezzel a nézettel nem értek egyet. Inkább úgy lenne helyes, hogy onnan kedve már csak "mi" vagyunk.

"Gyerek nélkül nem élet az élet." - Ez meg pláne meredek kijelentés. Attól, hogy te így gondolod, más gondolhatja máshogy. Én speciel gyerekellenesként úgy gondolom, hogy egy gyerekkel véget érne az életem, és inkább szűnjek meg létezni, mint hogy gyerekem legyen. Mégsem mondom azt a gyerekeseknek, hogy gyerekkel nincs élet, és hülyék, amiért vállalták. Én tiszteletben tartom az ő döntésüket. Én pedig tökéletes életet élek gyerek nélkül mindenféle hiányérzet nélkül. Boldog vagyok, és ezt a boldogságot egy gyerek tönkretenné, nem tetézné. Attól, hogy másnak ezt fáj olvasni, még igaz. És én vagyok rá az élő példa, hogy márpedig de, van élet gyerek nélkül, nem is akármilyen.