Vannak itt olyan nők (/lányok), akik nem szeretik a gyerekeket?

Van egy "ölebem" na az aranyos, a gyerek... az gyerek.

A "legjobb" amikor elöl hátul folyik valami belőle, vagy non-stop üvölt

brrrr....

Annyira jól elszórakoztattatok:)))

Nem gondoltam volna, hogy ennyi gyereket nem szerető nő összejön, én mindenhol ősanyákkal vagyok körülvéve, nem tudom ti hol bújkáltok???

Előrevezetem: 35 éves vagyok és 4 hónapos terhes

És ki nem állhatom a gyerekek 98%-át. Azt hiszem, leginkább engem is a neveletlenségük zavar.

20 évesen még 10 gyereket akartam. Közben egy gyülekezet tagjaként 3 évig ügyeltem havonta egyszer pici gyerekekre az istentisztelet alatt. Na, az jó kiképzés volt. A 3. évre már a hajam összes szála égnek állt tőlük, le is adtam a szolgálatot. Hihetetlen mélységű gonoszság volt némelyikben. Ahogy csúfolódnak, szándékosan elrontották egymás rajzát, stb... Vagy csak épp teljes erejéből belevágta a nehéz műanyag vasutat az 1-2 évesek közé... Közben volt azért 1-2 gyerek, akiket imádtam. Volt emlékszem olyan, hogy egy nagy asztalnál körben ültünk, rajzoltunk, mindenkinek rajzolnom kellett valamit, és a nagyhangúaktól csak sokára vettem észre az asztal sarkára szorulva egy magányos kisfiút. Egyszerűen nem tudott érvényesülni, elnyomta a sok tülekedő, agresszív kölyök. Ő meg csak állt ott, könnyekkel küszködve a szemében és hirtelen megértettem, milyen régóta várhat már arra, hogy észrevegyem, hogy neki is rajzoljak valamit. Ölbe vettem és onnan kezdve csak neki rajzoltam. És amikor vége volt a gyerekmegőrzésnek, nem értettem, miért küszködök még mindig a könnyeimmel. Aztán rájöttem: az öcsémre emlékeztetett, aki pont ilyen volt kisfiúnak, de akkorra teljesen elvadulva élt tőlünk, a családtól, és nem tudtam hogy veszthettem el így a kisöcsémet. És csak nyeltem befelé a könnyeimet, pedig akkor még nem tudtam, hogy néhány év múlva öngyilkos lesz.

Mindenféle szakadt kisgyereket is hazacipeltem,a kiket a gyülekezeti szolgálat révén istápolgattam, de ott is elment a kedvem a gyerekektől. Volt, aki az adományként kapott túróstáskával focizott a játszótéren, miközben az anyja beleőszült abba, hogy gondoskodhasson róluk egy alkoholista, szerencsejátékos hapi mellett. Volt akit hazavittem és akartam neki szerezni egy szép hétvégét, de később a testvéreitől azt hallottam vissza, hogy én milyen nagyra vagyok a házunkkal meg a kutyáimmal. Ott volt benne az irigység, mert őket 9 testvérével együtt az anyjuk egy 2 szobás lyukba szülte - de én voltam az, akit ezért utált. Alig volt 5 éves. És még sorolhatnám...

Aztán a volt barátnőm amikor anya lett, na ő tett a legtöbbet érte, hogy gyerekellenes legyek. A kutyát először is hamarosan bedugta egy menhelyre. Merthogy a gyerek mindenre allergiás volt. Teszem hozzá, még a folyékony szappanba is Domestost öntött, azzal kellett mindenkinek kezet mosnia, a gyerekeknek így nem lett semmi immunrendszere. Majdnem műtéti bemosakodást végeztem, mire a gyerekhez érhettem. A szomszéd kutyája rohadt dög volt, mert ugatni merészelt, amikor a gyerekek épp aludtak. Fröcsögött a gyűlölettől az állatok felé.Közölte, hogy ők nem jönnek majd hozzám látogatóba a kutyáim miatt, úgyhogy majd nekem kell hozzájuk utazgatni. Na azt várhatta. Egyre ritkábban látogattam meg. Amúgy se lehetett két szót se váltani vele onnan kezdve a gyerekei miatt. Engem meg állandóan cseszegtetett, hogy szüljek gyereket (nem volt kinek, én nem elégedtem meg az első jöttmenttel, mint ő, aki egy priuszos hapinak képes volt szülni), ugyanezt tette anyám is 20 éves koromtól fogva. Hogy neki unoka kell...Teszem hozzá, akkor még én is nagyon vágytam rá, csak nem volt kinek szülni. Barátném elmagyarázta azt is, hogy ne szeressem úgy a kutyáimat, mert megmérgezhetik őket. Innen kezdve nem meséltem neki a kutyusaimról.

Még mielőtt lett volna gyereke, már a nővére kölyke is kiakasztott. Kezdjük ott, hogy a gyerek 6 évesen nyomott vagy 60-70 kg-t. Egyszer mikor keresztanyuval (=barátném) kettesben szerettünk volna beszélgetni, a nagymama megpróbálta a gyereket félrevonni. Erre az elkezdett üvölteni és tombolni, mint a sakál. Teljes erejével elkezdte ütni-verni a nagyanyja arcát, aki közben csak csókolgatta. És én arra gondoltam, az én anyámat ütné meg így a gyerekem, vagy akárkinek a gyereke, olyat lekevernék neki, hogy kiköpné a fogát, az biztos.

Ezt egyszer leírtam példának itt egy gyereknevelős topikban, ugyanis anyuka elmesélte, hogy a gyereke amikor rájön a dili, RUGDOSSA őt. És ő ilyenkor szépen elmagyarázza a gyereknek, hogy ez anyának fáj, stb...és jött kontra a többi anyuka, hogy igen, milyen jól lereagálod, mi is ilyenkor szépen elmagyarázzuk neki, hogy ejnye-bejnye ilyet nem szabad csinálni...Mert megütni nem szabad ám a gyereket, mert ez csak a dackorszak és a lelki törés...Én meg kifejtettem a véleményem, mit csinálnék a gyerekkel, ha engem vagy a nagyanyját megrúgná. Hozzátettem azt is, hogy hány hetes kismama vagyok. Na amit én akkor ott kaptam... Hogy én agresszióval akarok az agresszióra válaszolni? És hogy egy gyereket megütni? Nem kell mondjuk félteni engem, megírtam nekik, hogy ez majomszeretet és neveljenek csak kis majmokat, az én gyerekem egyszer emel kezet hisztiből akárkire vagy ahogy itt írta valaki, csak egyszer merjen kővel hajigálni bármilyen kutyát, úgy felpofozom, hogy azt megemlegeti. Mellesleg úgy látom, most ez a fizikai fenyítés nélküli nevelés a trendi, még kutyás körökben is. Nálam jobban senki nem szeretheti a kutyáit, de épp azért nem kell őket igazából fenyítenem, mert pl. amikor picike volt és először rám mordult, mert a kajás tálja körül matattam, amit előzőleg én töltöttem meg neki, kapott egy taslit és többé eszébe se jutott ilyesmi. Csak röhögök, mikor kutyás nevelőfilmekben kioktatja a kutyakiképző a kutya által rettegésben tartott családfőt, amiért az rá mert pöccinteni a kutya orrára, amikor a kutya megkapta őt vagy kilopta a kezéből a szendvicsét. Nem lenne egyszerűbb, ha ilyenkor a kutya kapna egy nagy maflást? Ehelyett ott agonizálnak, hogy hogyan tanítsák meg mindenféle dudaszóval meg kellemetlen zörejjel őt arra, hogy ez milyen rossz dolog. Röhej. Van amikor elég a duda, meg elmagyarázni, hogy anyucinak ez mennyire rosszul esik, de ha a gyerekem átlép egy határt, akkor azt úgy fogom neki jelezni, hogy észre is vegye. És ha ehhez az kell, hogy felpofozzam, akkor felpofozom. És azt gondolom, pont emiatt nagyon is ritkán lesz szükség arra, hogy pofon üssem. Legalábbis a kutyáimnál ez bevált. Nem ütlegeléssel nevelem őket, de amikor szükséges volt, megkapták azt a pofont, amitől se lelki se testi sérültek nem lettek, de legközelebb nem volt rá szükség. Vagy inkább soha többé. Ennyi.

Az újszülöttektől én is irtóztam jó ideig. Ma se égek a vágytól, hogy megfogjak egy csecsemőt. Múltkor is egy anyukának ki kellett nyitnom a munkahelyen egy irodát, hogy megszoptasson, és a kolléganőm szememre vetette, hogy meg se néztem a csecsemőt. Mondtam neki, mit nézzek rajta, tök egyforma mind. Ha nagyon muszáj, kinyögök egy-két de édit, de a kezembe ne adják, kiráz tőlük a hideg. Mióta terhes vagyok, azért kezdem más szemmel látni őket, elnézegetem a kis ruhákat, amiket vettem neki és el sem hiszem, hogy egy ilyen kicsi ember lesz nekem hamarosan. De a más gyerekét akkor se szívesen fogdosnám. A kölyökkutyákkal nem így vagyok. Olyan anyai ösztönöket váltanak ki belőlem, el se tudom mondani. Állandóan puszilgatnám őket. Jártam menhelyre segíteni, a piciket még akkor is agyba-főbe dajkáltam, puszilgattam, amikor nem tehettek mást, a szarban tapicskoltak egész nap.

A menhely volt még jó iskola ahhoz, hogy megutáljam a legtöbb kismamát és gyerekét. Amit ezek az anyaszörnyek képesek művelni a kutyáikkal, miután meg van a gyerek, az elmondhatatlan. A szerencsésebb kutyákat csak más gazdához hajítják, a legtöbbet viszont bedugják a menhelyre valami elfogadhatónak gondolt indokkal.

A gyerekek utáni viszolygásom ezeknek az eldobott kutyáknak a szenvedésén keresztül lett teljessé.

Aztán ott a kérdés: tényleg olyan önzetlen dolog szülni? Tényleg olyan jó lesz annak a gyereknek? Melyikünk boldog itt igazán? A gyerekem majd az lesz? Ugyan, hiszen mi se tudtuk megtanulni a boldogságot a szüleinktől. Széteső családok mindenfelé. Férfi és nő mindig egymás után vágyakoznak, de a nő csak egy férfit akar, akinek majd ő kizárólagos lesz (ahogy itt írta valaki), a férfinek pedig sosem elég egy nő. Ideig-óráig talán igen, de aztán úgyis csak az van belőle, hogy szenvednek mindketten egymás mellett. A nő azért, mert ha a férfi nem is csalja meg terhesen, azért hamarosan érződni fog, hogy semmiképp nem kizárólagos ő a férjecskéje fantáziavilágában (amit a férj fel nem foghat, miért is probléma), a férfi meg őrlődhet a visszafojtott vágyai miatt, mert ugye ne akarja ő elveszíteni a párját, de ha lát egy kis esélyt, hogy az asszony nem tudja meg, egész másként viselkedik, mintha megtudhatná - nagyjából a kitudódás esélyével arányosan csökken a férfi megcsalási hajlandósága. Lehet ebből egy biztos családi alap, amibe jó megszületni egy gyereknek?

Elolvastam az "Egy ország gyesen" című könyvet, már 40 évvel ezelőtt is azt láttam, hogy a nők többsége kínszenvedésként élte meg a gyerekkel töltött 3 unalmas évet. Igazából mintha ők se akarták volna ezt az egészet, caak szültek mert ezt látták az anyáiktól.

Hogy én miért vállaltam mégis gyereket? Nem volt más választásom. A férjemnek ez az élete értelme - legalábbis ezt mondja, aztán majd persze kíváncsi leszek. Senkim sincs a férjemen kívül, nélküle még fűteni se tudnék. De ez már más történet. Nagyon sok nő hoz ilyen-olyan érdekdöntést, mert nem tehet mást. Néha még kicsit hittem is benne, hogy jó lesz, hiszen biztos, hogy remek apa lesz. De a szívem mélyén nagyon félek, hogy ennyire kiszolgáltattam magam. Volt már nem egy olyan szituáció, amikor megtagadott, nem vállalt fel engem. Megpróbálok majd jó anya lenni, de tudom, hogy ilyen indokkal nem lett volna szabad gyerekre vállalkoznom. De olyan helyzetbe se lenne szabad kerülnie egy nőnek, amiben én és sokan mások vagyunk.

123-as: Ez az egész gyerek téma nagyon beléd van égve, tele vagy rossz tapasztalatokkal.

Amíg a gyereked megszületik, addig meg próbáld tudatosítani magadban, hogy neki, a te gyerekednek ezekhez semmi köze. Tudod, azok ott másik gyerekek voltak, másik jellemmel. A gyerekek közt is az a különbség, ami a felnőttek közt: a jellemük.

Ilyen rettenetesen egyszerű... Én pl. az égvilágon semmire nem gondolok, ha meghallom a "gyerek" szót, azon túl, hogy "gyerek"...

123.

Ne haragudj, de neked semmiképp nem szabadott volna gyereket vállalnod. Van egy problémás kapcsolatod, nem magad miatt, hanem a férjed kedvéért szülsz, miközben gyerekekre vigyázva elszörnyedtél tőlük. Én nem akartam gyereket.Aztán úgy alakult, hogy rengeteget vigyáztam a másfél éves unokaöcsémre és úgy megszerettem, hogy vágyni kezdtem egy sajátra. Jó kapcsolatra szültem, akartam a picit, akit imádok. Viszont nem egyszerű, most 3 éves és az idegeinken táncol.És még mindig egy jó kapcsolatban vagyok, egy olyan párral, aki rengeteget foglalkozik a picivel és velem. Remélem minden rendben lesz veletek.

A 38-as válaszoló mindent megírt:)

Ott a pont!

A hozzászólásokat olvasgatva megnyugodott egy kicsit a lelkem, hogy nem én vagyok az egyetlen nő a világon, aki

nem esik hasra gyönyörűségtől, amikor a kis Töhötöm először borítja a fejére a krumplifőzeléket és köpi szemközt az anyját a tejbepapival.

19/N