Felnevelnéd a gyermeked, kisbabád ha tudnád, hogy képtelen lesz az önálló életre? Vagy örökbe adnád?

Biztos, hogy felnevelném! Szerintem sokkal rosszabb, ha feladod és még is csak a te gyereked. Ha megtartod akkor még kérhetsz segítséget, de ha örökbe adod akkor lesz olyan idő amikor a lelkiismereteden már nem tudsz segíteni.

Utolsó, nincs az az ember, aki fogyatékos gyereket örökbe fogadna. Nekik bentlakásos otthonok vannak, s ha teheted, bemehetsz hozzá, illetve hazaviheted pl. ünnepekkor. Egy ismerősömnek egy kései gyereke lett értelmi fogyatékos, önmagát ellátni képtelen. Ráment a házassága, idegösszeomlást kapott, és az egyik gyereke beszélte rá, hogy keressenek egy otthont. 10 éves volt a lány, amikor beadták, addigra az asszonynak csődtömeg lett az élete. Az állását elvesztette, a férje elhagyta, idegileg összetört. Ma 22 éves a gyerek, az anya majdnem minden héten látogatja, ünnepekkor hazaviszi, de legalább helyrejött lelkileg, pár éve újra dolgozik, már nem szorul a két ép gyermeke anyagi támogatására. Szóval könnyű azt mondani, hogy felnevelném meg minden, de amíg nem kerülsz olyan élethelyzetbe, úgyse tudod, hogy mihez kezdenél... Ráadásul mi van akkor, ha otthon nem tudod biztosítani neki a megfelelő körülményeket? Mert pl. lélegeztetni kell, szondán táplálni, stb. Persze ezeket is meg lehet oldani otthon, de ha baj van, pl. jön egy áramszünet, a lélegeztető bedöglik, míg az otthonokban van generátor, vagy olyan szakember, aki tudja mechanikusan is lélegeztetni.

Én most 18 éves lány vagyok, következő hónapban leszek 19. Én nem voltam koraszülött, de az én születésemnél is akadtak jócskán problémák. Mélyebben ebbe most nem megyek bele, a lényeg annyi, hogy amikor kivettek anyukám hasából (sajnos császározni kellett, mert anyukám medencéje nem tágult, több órás vívódás után sem tudtam a világra jönni) nem volt sem szív, sem agyműködésem. Ugye, a szív leállásától számítva 4 perc van hátra, míg nincs agykárosodás, engem az utolsó percekben élesztettek újra, többször is. Még a fejemen is ott volt, anyukám csontjának a nyoma, annyira meg akartam születni. Az orvosok nem is akartak császározni, de ha tovább bent maradok, meghalok, így hívtak egy gyermekorvost, aki segített rajtam, 18 éves koromig az orvosom maradt. Elég kemény életem van, és egyszer mikor betegen mentem hozzá, megkérdezte, hogy hogy vagyok amúgy..Akkoriban annyira el voltam keseredve, hogy azt mondtam neki, hogy bárcsak meg se mentett volna. Végig sem gondolva azt, hogy mekkora csoda, hogy teljesen egészséges vagyok, s a klinikai halál állapotából jöttem vissza. Rám nézett, s majdnem elsírta magát. Azóta nagyon komolyan becsülöm az életem. Nekem több iskolában is volt beteg osztálytársam, általában csak én voltam velük jóban, és állíthatom, hogy teljesen épek voltam, sőt okosak, sok mindenben jobbak/szorgalmasabbak voltak, mint én. Ezt nekik is mindig elmondtam, mindig értékelték a dicséretet. Én nem tudom személy szerint, mit tennék, ha beteg lenne a gyermekem, de nagyon remélem, hogy Isten megóv ettől.

nem az az anyuka nem dolgozik. Csak a férje

Utolsó, remélem, tisztában vagy azzal, hogy ma ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Akiről pl. én írtam az 53-as válaszban, nem. Náluk kivitelezhetetlen lett volna, hogy otthon maradjon a gyerekkel és lekvárt főzzön. És pontosan az anyagi problémák, és az ebből adódó feszültség miatt hullott szét az élete. A fogyatékos gyerekét is nagyon szereti, és ő lenne a legboldogabb, ha otthon ápolhatná, de neki dolgoznia kell.

Bentlakásos intéményben dolgozom pedagógusként, súlyosan, halmozottan sérlt fiatalokkal. Kollégáimmal sokat beszélgettünk arról, hogy megértjük, ha egy súlyosan sérült gyermek szülei úgy érzik, hogy egy idő után nem tudják vállalni azt, hogy őt otthon neveljék, és keresnek egy lelkiismeretüknek, és a gyermek állapotának megfelelő intézetet, ahonnan aztán hazaviszik hétvégére, vagy látogatják, ha a szülők már idősek. Azt, hogy beadják, és felé sem néznek, nem tudom elfogadni. Szakemberként pedig azt mondhatom, hogy igen kevés az a fogyatékosság, amikor a születés pillanatában ki lehetne mondani, hogy milyen szinten lesz kiszolgáltatott az élete, ezért az első időkben az a legeslegfontosabb, hogy minden esélyt megkapjon arra, hogy fejlődhessen, aki ezt megteszi szülőként, az mindennél többet tett a gyermekéért. Ja és a legfontosabb: sokan az ép emberek közül nagyon hamar ki tudják mondani azt, hogy " olyan, mint egy zöldség". Csak azt felejtik el, hogy kihagyják a lelket...aminek semmi köze az intelligenciához, vagy az önállósághoz. Igen, az emberben ott van a szánalom, ez tény. De én akkor is abban hiszek, hogyha lehetőségünk van rá, akkor nem elfordulnunk kell tőlük, hanem megtalálnunk és megtennünk azokat a dolgokat, amik nekik örömet okozhatnak.