Felnevelnéd a gyermeked, kisbabád ha tudnád, hogy képtelen lesz az önálló életre? Vagy örökbe adnád?

Nem tudom, miért kellett a 38-ast lepontozni, mikor csak leírta a félelmeit. Szerintem még nagyon fiatal.

Kedves 38-as! Én 47 éves vagyok, és kicsi gyermekkoromtól kb. 35 éves koromig rettegtem a végtaghiányos emberektől, a vakoktól, a megvakulástól, azaz pont ezektőla dolgoktól. Azután valahogy elmúlt. Jöttek a valódi csapások valódi nehézségek, és nem jutott idő ezekre a fantomfóbiákra.Én is vallásos vagyok, de szerintem nem emiatt múlt el. Szóval ha tényleg szembe kerülnél valamelyik helyzettel a fetiek közül, egyáltalán nem biztos, hogy megfutamodnál.

A kérdésre válaszolva: nem tudom, hogy képes lennék-e a súlyos fogyatékos gyermeket nevelni. Segítséggel igen, az intézetek állapotát tekintve nagyon is igen. De ezt tényleg csak akkor tudja meg az ember magáról, ha belekerül az éle helyzetbe.

Biztosan örökbe adnám. Vagy pedig kegyes halál.

Kegyetlenség vagy sem, ha nem képes önálló, teljes életre, akkor nem érdemes élnie. Nem lesznek az életében élmények, csak a négy fal között, úgy, hogy állandóan gondozni kell. Ez nem kielégítő élet, és ezt lehet, hogy ő nem fogná fel, de biztosan azt választanám, hogy lemondok róla.

A másik érvem pedig, hogy nekem sem lenne normális életem. Az nem élet, hogy 0-24-ben gondozok egy fogyatékost, még ha az a gyermekem is. Nem tudnék élni társasági életet, nem tudnék dolgozni, ugyanígy a gyerekem sem később. Hamar kikészülnék, nem bírnám a vele járó felelősséget sem.

Mondjuk, még fiatal vagyok, ez változhat, de jelenleg ezt tenném. Nálam döntő szempont, hogy ha már van egy gyerekem, annak normális, élményekben gazdag életet biztosítsak, de ha képtelen az önálló életre, akkor ezt nem tudnám neki megadni. Az én életem is elégtelen lenne, nem beszélve arról, hogy nem tudnék megbirkózni ekkora felelősséggel.

20/L

A gyerek nem kérte, hogy megszülessen.

Attól kezdve, hogy a világra hívtátok, a ti felelősségetek.

Ha nem képes önállóan élni, akkor az a kötelességetek, hogy mindent biztosítsatok neki a lehetőségetek szerint.

Ha szakember segítségére van ehhez szükség, akkor vele karöltve.

Okos házaspár külön életet is teremt magának mellette. Nem zárkózik el a normális élettől. Sőt, ha lehet, és a genetikus megerősíti abban, hogy nincs esélye annak, hogy a következő gyerek is hasonló betegséggel fog küzdeni, akkor továbblép, és kistestvérrel is megajándékozza önmagát és az első szülött gyerekét is.

Társaságba jár, kirándul és utazik is, ha anyagilag megteheti.

De az az állapot, ami a kisgyerekek mellett érvényes- tehát, hogy időnként valakire rá kell bízni a gyereket, akár egy-két napra, vagy egy hétre is-, a beteg gyerekkel kapcsolatban életre szóló marad.

Nem áldozat a szülőtől a beteg gyermekének a vállalása, hanem elemi kötelesség!!!

Szerintem addig nem lehet erre reális választ adni ,amíg valakinek nem születik súlyosan fogyatékos gyermeke .

Amennyiben a terhesség alatt derülne ki ,hogy a magzatom nem egészséges ,akkor nem hordanám ki a terhességet . Ha születése után derülne ki ,hogy baj van ,a fogyatékosság mértékétől függne mit tenné .Súlyosan sérült gyermek esetében valószínű ,hogy a bentlakásos intézményt választanám ,ott azért csak szakemberek vannak és (remélhetőleg !) megfelelő ellátást kapna .

Saját tapasztalatomat tudom leírni...

Születésekor meghalt a babám. Nem sírt fel, nem élesztették újra, mert nagy valószínűséggel agykárosodást szenvedett. Külföldre utaztunk "felejteni". Ott találkoztam egy asszonnyal, akinek beteg lánya van. Orvosi hanyagság miatt (gond volt az inkubátorral) a lányka olyan agykárosodást szenvedett, hogy nem tud mozogni, beszélni is csak úgy, hogy alig érteni amit mond, csak a jobb karja működik egy kicsit. Az asszony évekig ápolta otthon, mikor úgy döntöttek a férjével, hogy jobb dolga lesz egy otthonban olyanok közt, mint ő. Legalább lesznek társai, barátai, szakemberek segítségét kapja. Anyagilag ez így is elég megterhelő a családnak a mai napig. Sokat beszélgettem ezzel a hölggyel, aki azt mondta egyszer, hogy ne bánkódjak a babám miatt, sokkal nagyobb fájdalom betegen látni a gyereket, mint megtanulni együtt élni a veszteséggel, és bár szereti a lányát, és lehet gonoszul hangzik, de jobb lett volna, ha meghal. Azt is mondta, hogy sokan elítélték, amiért beadta az intézetbe. De ő másképp látja, és igazat is adok neki. Az a lány már felnőtt, és van egy mozgássérült barátja, szerelmesek egymásba. Bár nélkülöznie kellett a szülői gondoskodást, de az élet barátokat, társat adott neki cserébe, és azt, hogy nem kell naponta az utcán szembesülnie a bámuló, furcsán figyelő szemekkel, és a megjegyzésekkel.

Elég sok itt a hülyeség és látszik hogy sok olyan ember ír akinek nincs még gyereke, terhes sem volt soha, nem tudja milyen érzés ez.

nekem is meghalt egy babám 18 éves koromban, halva született sosem élt egy percet sem.

én koraszülött voltam 5 féle súlyos rendellenességgel születtem, amik többnyire oxigénhiány miatt léptek fel (harmadfokú agyvérzés, tűdőödéma, anaemia, collabált tüdő..)

az orvosok azt mondták a szüleimnek pár nappal a születésem után hogy "nem baj majd lesz másik gyerek" meg hogy belőlem, sose lesz ép ember, epilepsziás és fogyatékos leszek, minimum mozgássérült.

Több műtéten is átestem. Mondták hogy a fogyatékosságok csak 2-3 éves korban derülnek ki amikor beszélni és járni is tud már a gyerek. 2 évesen elvittek orvoshoz aki megnézte epilepsziás vagyok e meg hasonlók. Semmi bajom nem volt. Csak ennyit mondott "hát te hogy maradtál így meg?" azóta sincs semmi bajom 22 éves vagyok 2 szakmám van dolgozom egyedül élek.

Persze más a genetikai vagy születés előtt bekövetkezett fogyatékosság. De amikor az ember gyereket vállal ezt is bevállalja. Mindenben vannak rizikótényezők. Az is előfordul hogy megszületik valaki és 20 évesen egy baleset következtében lesz teljesen magatehetetlen. na most kérdem én ha valaki nevelte a gyereklét 20évig utána csak úgy bevágja az intézetbe mert így már neki kevésbé kényelmes az élete? ez kemény önzőség.

Másrészt a fogyatékosok nagy része agyilag teljesen képben van csak a testük nincs olyan állapotban hogy fizikai jeleket tudjanak adni kifelé. Egyik ismerősömnek egy kislánya 3 éves koráig teljesen egészséges volt aztán egy autoimmun reackió következtében teljesen leépült, elfelejtett beszélt, bekakilt, bepisilt, járni sem tud már. 2 éve viszik terápiákra stb nagyon lassan javul. Hiába csorog a nyála egésznap és nem tud mozogni. amikor hozzászólsz rádnéz látszik hogy figyel, mozgatja amijét tudja, vagyis reagál. Felismeri az anyja hangját, sír ha nincs ott stb... képben vannak ők csak nem tudják ezt jelezni. ettől még emberek, gondolatokkal, érzésekkel. Más kérdés hogy ezt nehéz kezelni, de a gyerekvállalásba ez is beletartozik ha a dolgok rosszul sülnek el. Sok ember a kutyáját 20-30ezer forintokér viszi állaorvoshoz állandóan minden sz**rér hugyér, vitamint vesz neki meg 15ezerért tápot és hónapokig zokog ha elüti egy autó. a szomszédomk kutyájának 2 lábát levágta valami, mégse dobta ki a kutyát.

ezeken el kellene gondolkodni. és aki nem tud túllépni a saját nyomorán és kényelmi határain annak nem kell gyerek. fogyatékos sem és egészséges sem.

Azt gondolom, ha már megszületett (mert ha időben észrevennék, akkor elvetetném), akkor is kétféle lehet, lehet, hogy azonnal, minden bizonyossággal tudják, hogy tulajdonképpen életképtelen, akkor valószínű intézetbe adnám, de soha nem tudnám megbocsátani magamnak, és örökké ostoroznám magam, és valamilyen szinten meg is érdemelném, hogy egy életen át érezzem a kínzó lelkiismeretfurdalást. De megtenném, főleg, mert már van egy gyermekem. Megpróbálnám látogatni, de valószínű max heti 1x, havi 1x. Megpróbálnám úgy alakítani, hogy az adott nap az övé lenne, akkor esetleg elhoznám az intézetből, elvinném játszótérre, vagy akárhová. De nem tudom, hogy ezzel nem e csak nagyobb fájdalmat okoznék neki.

Ha később derülne ki...akkor nem tudom...valószínű, hogy vagy lemondok róla, beadom intézetbe, vagy tönkreteszem a családomat, mert páromat ismerem, ő nem bírná ki, valószínű, ebbe belerokkanna a kapcsolatunk...pedig nagyon erős, de sok filmet és történetet hallottam már, erős kapcsolatokról, amik tönkrementek. És persze ha nevelném az életképtelen gyermekemet, akkor a másik látná kárát.

Mi párommal megegyeztünk, hogy beteg babát nem vállalunk.

Én is azt gondolom, hogy sajnos néha a tudomány túlontúl életben akar tartani mindenkit...mindenki azt mondja, hogy ezek a sérült emberek a maguk módján boldogok...honnan tudhatjuk ezt olyan biztosan?

Nagyon nagyon csúnya dolog ilyet mondani, de a természetre kéne hagyni a döntést...ha olyan életképtelen, szellemileg és fizikálisan és fájdalmai is vannak, akkor lehet, hogy nem jól döntünk, mikor életben hagyjuk.

Minden egyéb élőlény a természetben egy elv szerint él: az erősebb marad életben....kegyetlen? lehet, de torz szülött oroszlánt nem láthatunk a vadonban élni...

Mert sajnos torzszülött embert már láttam (ezt arra értem, aki nem életképes)

Jó lenne, ha senkinek sem kellene kipróbálnia, hogy milyen döntést hozna élesben, akárcsak még terhesség alatt.