Felnevelnéd a gyermeked, kisbabád ha tudnád, hogy képtelen lesz az önálló életre? Vagy örökbe adnád?

a 2-es/18-as válaszoló pont úgy gondolja, ahogy én, akár én is írhattam volna a hozzászólásait.

ha lenne még férjem/gyerekem, tehát családom, és ugye dolgozni is kéne, akkor azt a megoldást választanám, hogy hét közbenre szakintézménybe adnám, ahol speciálisan fejlesztik. és én is tudnék elegendő figyelmet fordítani a többi gyerekre meg a férjemre. és hétvégére meg kihoznánk. hét közben pedig mi látogatnánk meg valamikor. tehát a család része lenne, de mégsem venné el az időt a többi gyerektől teljesen. és az intézmény közelébe költöznénk. szóval szerintem én egy ilyen kompromisszumos megoldást választanék. de persze ezt látatlanban mondom, szóval lehet, hogy aztán nem tudnám beadni. de ha mondjuk csak down kóros lenne, akkor eszembe sem jutna beadni. csak ha tényleg magatehetetlen lenne, és a nap 24 órájában felügyeletre szorulna.

Ha a szülés előtt kiderülne, hogy beteg, elvetetném. Nem adnám fel a saját és a családom életét azért, mert sokak szerint az abortusz gyilkosság.

Ha viszont szülés után derülne ki, valószínűleg járnék vele szakemberekhez, vagy esetleg beadnám egy speciális intézetbe, de mindennap látogatnám valahogy, és sokszor haza is vinném, de biztos, hogy nem mondanék le róla.

igen,ezek nehéz kérdések, és szerintem nem árt, ha ez fölmerül az emberben, csak úgy elméletileg.

azért is lelkiismereti kérdés, mert a saját boldogságodért is felelős vagy, és nem csak a másokéért. a saját életedből is ki kell hozni a maximumot, és magadat is boldoggá kell tenni. anélkül, hogy a végletekig önző lennél. tehát valamiféle egyensúlyt kell találni.

egy lebénult férj az szerintem még mindig nehezebb eset. bevallom, én elhagynám, hacsak nem lennék már nagyon öreg.

de ha még lenne esélyem valaki mással boldognak lenni, én elhagynám, mint férfit, de mint emberről gondoskodnék róla, és rendszeresen látogatnám.

23-assal értek egyet. Ezen nem lehet előre kívülállóként, racionálisan agyalni.

6 évvel ezelőtt, amikor terhes voltam én annyira, de annyira vágytam a gyerekre, hogy születhetett volna akármilyen betegen, akkor is boldog lettem volna és egy percre sem engedtem volna el magamtól. Nem is értettem miért köteleznek a szűrésekre, hiszen nekem tök mindegy mi lesz az eredmény, kell a baba, úgy ahogy kapom és kész...

Ma, amikor már az iskolába készülünk az egészséges, értelmes fiammal, már máshogy látom. Már tudom, hogy nem bírtam volna ki egy beteg gyerek mellett józan ésszel.

Mert egy egészséges gyermek is 100%-ot igényel, és miközben kiadod magadból a 100%-ot, közben tudod és látod, hogy a fáradtságodnak van értelme és ez újabb erőt ad. De ha nincs értelme a küzdésnek. Ha évek telnek el, te mindent megteszel, de ennek ellenére a 10 évesedet is még pelenkázod és eteted és nem tudsz vele beszélgetni és soha nem fog tudni magáról sem gondoskodni, neked segíteni...

Aki írta, hogy dolgozott 6 hónapot ilyen környezetben és kritizálta az ápolónőket és a szülőket, akik éveket, évtizedeket élnek le ebben a milliőben...az nem érti a lényeget. Ha igazán számított az a gyerek, akivel haladást ért el 6 hónap alatt, akkor miért hagyta el? Mert nem számított valójában. Maradt volna még 10 évet és akkor talán érdekelne a véleménye, így nem releváns.

10-es hozzászóláshoz:

Bocsánat, de nem olvastam végig az összeset. Volt egy film ami egy édesanyáról szól, akinek 3-as ikrei születtek. A háromból 1 közel ép lett, kettő viszont pár hónapos korára egyik napról a másikra megvakult és megsüketült. Az anyukát ott hagyta a férje. Azoknak a szerencsétlen gyerekek-zokogva néztem végig- semmit nem érzékeltek az életből. Nem tudták mikor van nappal, éjszaka, a csend és a sötét örök fogságában éltek.Semmilyen támpontuk nem volt az élethez. Nem tudtak megtanulni(csak sokára) járni, mert mindennek nekiütköztek, és csak a fájdalom maradt. Ezeknek a gyerekeknek teljesen mindegy volt, hol vannak, kik vannak körülöttük. Nincsenek hangok, beszéd, mosoly. A nő zokogva mesélte, hogy többször kiment a garázsba, mert fájdalmában, tehetetlenségében attól tartott, hogy kárt tesz vagy magában, vagy bennük. Borzasztó volt nézni. És csinálta, egyik napot a másik után. Úgy fogalmazta meg, hogy ellátja őket, mint a háziállatokat. Nem tudtak szeretetet sem adni, sem elfogadni. Azt hiszem ezekben az esetben két véglet van. Vagy mindent megteszel a gyermekedért-(még ha ez azzal is ját, hogy hét közben intézetben van, mert nem tudod megoldani a napi bejárást vidékről, vagy már minden tartalékodat felélted a beteg gyermeked miatt), vagy semmit.