Aki úgy döntött, nem akar gyereket, nem bánta meg?

Néhányan úgy írnak, mintha a gyerek móka és kacagás lenne. Nem az, amennyiben tényleg a gyerekről szól és nem arról, hogy a szülő kacarásszon ahogy a gyerek tarkómfosta magát. Szülőnek lenni munka. Lehet, hogy vannak benne jó pillanatok, de aki itt próbálja eladni élete kiteljesedésének a szülőséget, az vagy szarul neveli a gyereket vagy szarik rá magasról vagy hazudik (vagy mazochista). A gyerek nem szépíti meg az embert. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy erős fizikai igénybevétel a terhességtől kezdve az éjszakázásokon át a későbbi időszakokig. És több pénzt is visz el, mint amennyit hoznak a vele járó kedvezmények. Több időt is visz el minden mástól:kapcsolattól, munkától. Kivéve ha rá van akasztva valaki másnak a nyakára, de az minden, csak nem a szülői szerep ellátása.

Gyereket nem azért nevel az ember, hogy móka és kacagás legyen az élete. Attól ez még lehet egy szép és nemes dolog, de le kell szakadni arról, hogy a szülők a gyerekes életet egy gyerektelen élethez hasonlítják és az azzal járó előnyöket keresik benne. Mert aki szerint nincs akkora különbség, az elárulom, qrvára leszarja a gyerekét.

Tudjátok, ez olyan, mint edzés közben helytelenül végezni egy gyakorlatot. Ha csak lengeted a karod/valagad/bármid, nen érzel belőle semmit, csak mikor már elkéstél. De ha normálisan csinálod, azt bizony megérzed.

Szülőnek lenni persze lehet jó dolog. Nem pokol az ember élete. De kétségkívül sokkal nehezebb és sokkal több lemondást és szervezést igényel. És bízom benne, hogy aki szülő akar lenni vagy az lesz, az ezzel tisztában van. Márpedig ha tisztában van vele, megérti azokat is, akik nem akarnak gyereket.

Nálad nagyon bekattant valami hogy ennyire pörögsz a témán,részben érthető amit mondasz,de tisztán látszik a frusztráció a mondataidban.

Ami fene tudja miért van.

A lényeg hogy legyél boldog mind1 hogyan!

Szép napot!

"Szerintem teljesen helytálló lenne a válasza,kérdezd meg!"

Nem lenne helytálló a válasza, hisz a gyerek 2 éves. Egy kétévest könnyű szeretni, aki még butácska, és nem ismeri a szülőt, mint embert. Lehet, hogy most azt mondja, nem bánta meg, de mire a gyerek 7 vagy 15 éves lesz, már tele lesz vele a töke, rájön, hogy nemcsak egy babucika, hanem egy ember az, akit megszült.

Mert ezen logika szerint, ha együtt vannak a szüleim, és azt mondják, ők egymás életének szerelmei, akkor ez addig irreleváns, nem számít, amíg egyikük meg nem hal, és akkor is csak a halott szülőről bizonyítja, hogy valóban az élete szerelme volt a másik... érted, amit mondok? Nem lehet azt csinálni az életben, hogy mindenkit csak akkor veszek komolyan, ha már nincs választása.

Már gyerekkom óta azt mondom, hogy nem akarok gyereket. Eddig mindenki csak legyintett, "dehogynem, akarsz te" mintha ök tudnák helyettem is. Késöbb jött a "majd meggondolod magad" meghogy "unokákat akarok". Na meg a ****!

Majd én eldöntöm, akarok-e gyereket, vagy nem, köszönöm szépen. Mindig utáltam a gyerekeket, amikor pedig síró, visító gyereket láttam, a falnak mentem volna.

A legelsö elrettentò példa a húgom volt. Egész gyerekkorában kezelhetetlen volt, ordított és hisztizett mindenen, fel nem tudtam fogni. A szüleim idegrendszere felmondta a szolgálatot, folyton idegroncsok voltak miatta. Rám nem maradt sok idejük, mindenki a húgomat próbálta nevelni, engem meg hanyagoltak. Ezzel nem sok bajom van, mert introvertált vagyok és még egy szimpla ölelést sem vagyok képes elviselni, de a húgom egy remek példa volt arra, miért nem akarok gyereket. Késöbb megtudtam, hogy a legtöbb gyerek ilyen. Köszönöm, de majd én eldöntöm, leszek-e idegroncs, leszek-e egy visítozó kisgyereknek a szolgája, és hogy hajlandó vagyok e feláldozni a szabadságomat.

Nem tudom, miért kell halálra sértődni és görcsösen hajtogatni az ellenkezőjét, ha egy még hosszú évekig szülőképes korú nő “nekem soha nem kell gyerek” kijelentését nem veszi valaki készpénznek...

Nyilván a győzködés bunkóság, de itt pont az a kérdés, hogy megbánjátok-e. Ezt meg elég húzós úgy kijelenteni, hogy még nem tudja senki, mit hoz a holnap és egy huszas-harmincas nőnek még vannak évei gyereket vállalni.

Én sem akarok gyereket, mégse kezdek el hisztizni, ha valaki azt meri mondani, hogy ez még változhat (ha traktál, az megint más, jelzem). És ha igen? Akkor igen. És ha nem? Akkor nem. Mindig az a válaszom, hogy majd meglátjuk, de EGYELŐRE nem szeretnék és kész. De senki sem tudhatja, hogy amit 25-45 évesen gondol, az nem fog-e megváltozni az életében. Ez kb olyan, mint mikor a gyerekek, tinik fogadkoznak nagyban, hogy nekem márpedig soha nem lesz ez meg az.

66-os, ez is benne van a pakliban. De amit te írsz, azt ugyanolyan bunkóság megtenni, mint gyermektelen nőt traktálni. Még egyszer írom, traktálni.

De ha egy olyan kérdés született volna, hogy elválhat-e egy házaspár, azon senki nem akadna ki, ellenben sokan megmosolyognák, ha valaki kézzel-lábbal kapálózva bizonygatná, hogy ő bizony 30 évesen tudja és márpedig tudja, hogy egy emberrel fogja leélni az életét, teljesen kizárt, hogy másként alakuljon. Ezt ugyanúgy nem lehet tudni, és felesleges is görcsösen bizonygatni. Bármit hozhat az élet. A foggal-körömmel való bizonygatástól még nem maradnak együtt nagyobb eséllyel vagy épp válnak el. A jelennek kell örülni, a többi a jövő zenéje.

"Lehet, hogy most azt mondja, nem bánta meg, de mire a gyerek 7 vagy 15 éves lesz, már tele lesz vele a töke, rájön, hogy nemcsak egy babucika, hanem egy ember az, akit megszült."

Nem bántás, de nem ártana neked egy pszichológus. Neked nem a gyerekekkel van bajod, hanem az emberekkel. Lefogadom azok közé tartozol, akinek többet számít egy állatka élete, mint egy emberé.

Kezdettől fogva ember a babucika is. És igen, sokszor tele van a tököm vele. Mint ahogy néha a férjemtől is, a kollégáimtól, a szomszédtól, a kasszás nénitől, attól, aki a kreszt nem ismerve szabálytalanul bevág elém és még sorolhatnám.

De a fent említett embereknek is tuti van, hogy tele van velem a töke.

Ilyen az élet. Szerencsére normális lelki állapotban kontrollálni tudjuk ilyenkor is a viselkedésünket.

Tavasszal töltöttem az 50 évemet. Épp a módszerváltás idején voltam fiatalember, saját bőrömön megtapasztalva ennek élet és emberellenességét, látva legnagyobb nemzeti kincsünket, a szaktudást alkoholban feloldódni rossz kocsmákban, lehajtott fejű, korábban oly büszke emberek arcán, akik elhitték, hogy a dolgos, szorgos emberi munka érték. Nem lett gyerekem és nem is hiányolom. Huszonéves koromban volt azért pár évem, amikor szerettem volna, ha tovább él a vérvonal. De rájöttem, hogy épp annyira vagyok haszontalan ennek a társadalomnak, mint amennyire a legtöbb embertársam. Innen csak elmúlni érdemes - lehetőleg nyomtalanul. Se előtte, se utána nem akartam gyereket. Egyszer pedig majdnem lett - de a végén mégsem. Ha megszületett volna, csak sokkal kutyaütőbb lenne az életem.

Minden tiszteletem az összes embernek, aki felvállalja ezt a hatalmas áldozatot és konfliktusgenerátort, ami 20 év után sem ér véget, hanem egészen a koporsóig kitart.. Csodálom Őket és ezúton köszönöm Nekik, hogy az ország továbbélése érdekében felvállalták/vállalják ezt a terhet és hajtanak, bírják, teszik, csinálják. Részük lesz talán egy ilyen mostoha társadalmi környezetben is ellenálló, hatékony generáció kitenyésztésében. Köszönöm, hogy helyettem is teszik! Én szégyen ide vagy oda, ám képtelen voltam ekkora áldozatot hozni a nemzetért. Talán ha több megbecsülést, jó szándékot, segítőkészséget, becsületességet, őszinteséget, igazságosságot, egyszóval jó példát látok, akkor másképp alakult volna... Üzenet a politikusoknak: újratervezés skacok!