Jogosan érzem magam megbántva? Hogyan kellett volna lereagálnom?

A nagymamamnal szoktak lenni nagy csaladi ebedek, altalaban mindig a mama ul utoljara asztalhoz, hiaba mondjuk, hogy egyen velunk. A parommal is elofordult mar, hogy masodik korben evett, mert nagyon sokan voltunk, eszebe nem jutott ezen megsertodni. Nalunk is altalaban a gyerekek esznek elobb, felnottek kozul meg aki majd ehenhal eppen. Nincs min megsertodni szerintem.

Butus vagy még és tapasztalatlan. Kár, hogy nem érted.

Nálunk is volt már ilyen szituáció,nem is csupán egyszer.Mikor mamámnak születésnapja volt,vagy valami más alkalomból ült össze a rokonság,vagy csak úgy,furamód Édesanyámnak sose jutott hely.Nagyanyám mindenkit leültetett voltunk vagy 30-an,még nekem és hugomnak is jutott,csak nagyanyámnak és édesanyámnak nem,és papámnak se,bár ő félig levolt bénulva ezért ő mindig a konyhában evett.Fura volt hogy viszont a fiának az asztalfőn volt mindig a helye,a családjának pedig körülötte.Pontosabban nem is igazán volt meglepő,mivel tudtuk hogy ő volt a kedvence nagyanyámnak,annak ellenére is hogy alkoholista volt,és elég sokszor másoknak semmitmondó dolgoktól,jöttek rá a dühkitörései,de kezeltetni sose kezeltette magát rendesen,csak az üveggel.Naszóval jó sokszor így ment ez,minden egyes alkalommal,kisgyerekként még szót fogadtam,bár már akkor is Édesanyámat is ott akartam volna látni,mert így kiközösítettnek éreztem őtet,szóval maradtam mikor én is kiakartam volna inkább menni velük a konyhába,de mondta anyám hogy hugom még kicsi,vigyázzak rá,segítsek neki,mivel minden felnőtt elvolt foglalva a másikkal,ettek,ittak,beszélgettek,röhögcséltek.Nem csak én voltam úgy mondjuk,hanem láttam unokanővéremen és a többi rokongyereken is hogy ővelük se foglalkozik senki.Mikor kicsit nagyobb lettem és hugom is,egyszer tüntetőleg fölálltam az asztaltól,mikor már besokalltam,rámszóltak hogy üljek vissza,megkérdezték hogy minden rendben van-e,mondtam erre hogy nincs unatkozok,azt mondták hát beszélgessél te is velünk,mondtam hogy nem tudok és nem is akarok semmit se mondani,azt felelték hogy akkor üljek vissza és várjak türelemmel amíg ők befejezik az étkezést.Pedig nem is étkeztek már,mivel a tányérjukról még el se fogyott az ennivaló,ők helyette már egymással diskurálgattak és koccintgattak és nevetgéltek.Ez volt az utolsó alkalom.Mondtam Édesanyámnak mikor elmentek,hogy én mégegyszer nem vagyok hajlandó egy asztalhoz ülni velük,mert nem törődenek olyankor magukon és egymáson kívül a saját gyerekeikkel sem.Azt mondta tudja milyenek,vele is ugyanez volt kisgyerekként,de ő türelmes volt,legyek én is az.De engem nem érdekelt a szép szó,se Édesanyám kérése,legközelebbi alkalommal nem voltam már hajlandó közöttük helyet foglalni soha többet,nagyobb koromban se már,tinédzserként.Kishugomat is megkérdeztem még a rá következő mind a két alkalom előtt,hogy nem akar-e inkább velünk enni,de azt mondta jó ott neki.Harmadik alkalommal viszont már magától jött ki ebéd közben,azt mondta a rokonoknak,hogy wc-re kell mennie,és nem ment már vissza.Nem mint hogyha egy is észrevette volna közülük akkor hogy nem ment vissza és nem ül ott közöttük,csak amikor degezre ették és itták magukat,végeztek és kijöttek,meglátták őt,akkor nagy elképedve hogy,hát te meg itt voltál kint Bettina (így hívják a Kishugicámat),pedig bent kerestünk téged.Én legszívesebben beszóltam volna az összesnek,hogy igen,csak a sok alkoholtál már önmagatokat se találnátok meg.De nem tettem,azért akkora mersz már nem volt bennem.

degeszre