A fogyatékos sógornőm megütötte a kislányomat, a férjem nem segít. Elváljak?
A férjem testvére 42 éves, értelmi fogyatékos és mozgásban is korlátozott. Nyilván amikor hozzámentem a férjemhez, tudtam a testvéréről és úgy voltam vele, hogy ő is ember, az állapotáról nem tehet, így kell elfogadni. A sógornőmet az anyósom és az apósom ápolják, értelmileg kb. egy négyéves gyerek szintjén van, ki tud menni wc-re, de hosszabb távon nem tud egyedül közlekedni, kerekesszékeznie kell. Kb. úgy kezelik, mint egy kisbabát, úgy is hívják, körbeugrálják és mindent megengednek neki.
A sógornőm az utóbbi 1-1,5 évben házsártos, követelőző és goromba lett, kétszer megütötte a most hároméves kislányunkat. Mindkét alkalommal ott voltunk többen is, mindenki látta, hogy a lányom semmi rosszat nem tett (egyszer egy kis labdát nyújtott neki, egyszer egy szelet almát), a férjem családja mégis a sógornőm pártjára állt. Először az anyósom próbált tagadni (elesett magáról, csak játszottak), de amikor jeleztem, hogy mindannyian a saját szemünkkel láttuk mi történt, végül annyit tudott mondani, hogy Zsuzsuka nem tehet róla.
A férjem két tűz között érzi magát, én nem érzem biztonságban a kislányomat és nagyon aggaszt, hogy ha van egy ilyen komoly probléma, nem a megoldásra törekednek, hanem az elsikálásra. Minden hétvégén, ünnepen, szabadnapon ott vagyunk az anyóséknál (az utóbbi 3 hétben nem), természetesen segítünk a kertben, sőt, anyailag is, ugyanis Zsuzsuka meglehetősen sokba kerül (erről talán majd egy másik kérdésben írok). A férjemmel abban maradtunk, hogy Zsuzsu és a lányunk nem maradhatnak kettesben, de ez nem jött be, ugyanis előbbit abszolút nem érdekli, hogy mások látják-e, hogy mit csinál. A fizikai bántalmazást így meg tudom akadályozni, de az utóbbi kb. fél évben mindenféle rigmusokkal kínozza a lányomat, azt ismételgeti neki, hogy buta és csúnya. Előfordult, hogy lányom ezt elismételte: buta vagyok, csúnya vagyok.
A férjem imádja a lányunkat és jó férj, de a szülei állandó bűntudatot keltenek benne, mintha nem is a testvére, hanem a szülője lenne Zsuzsunak. Próbáltam rá célozni, hogy van saját gyereke, felesége, elsősorban értünk felelős, de mindig jön a sablonszöveg, hogy szegény Zsuzsunak elég nagy baj az állapota, nem tehet róla, nem szabad ennyire felvenni a dolgokat, milyen ember az, akinek nem a segítség az első gondolata? Az volt az első gondolatom, eddig Zsuzsura százezrek mentek el, de a lányomat nem engedem!
Sajnos folyamatosan falakba ütközöm és felmerült, hogy véget kell vetnem a házasságunknak. Az egy dolog, hogy a férjem mellettem nem áll ki, de a lánya mellett sem, aki ennél többet érdemel! Hiába kérlelem, hogy üljön le beszélni a szüleivel vagy vonjunk be valami szakembert, nem hajlandó konfrontálódni, én pedig már beleőrülök az idegességbe. Mit tegyek?
válasza:
válasza:De ezt most is ugyanúgy meglépheti válás nélkül is. A gyereket elviheti pszichológushoz a nagyszülők engedélye nélkül, és kérheti a korlátozást a nagyszülő láthatásra.
Már ha megadják. Ha nem adják meg, akkor válás után sem fogják.
válasza:Elolvastam az összes választ, de eddig nem szóltam hozzá.
A kérdező megérdemelné a tiszteletet mindazért, amit vállalt. Nemcsak, hogy elfogadta a férjét egy nagy tehertétellel együtt, de még a kérdező volt az, aki segített a családnak, amihez tulajdonképpen közvetlenül nincs is köze.
Elképesztőnek tartom azt, h valaki(k) még arra hivatkoznak, h legyen empatikusabb, amikor a saját szűkebb családjának költségvetéséből pénzelik a férj családját. Még hová legyen segítőkészebb, amikor messze többet tett, mint ami normális emberi szinten elvárható. A bocsánatkéréses eset már egyenesen tragikomikus.
Mindezek ellenére én (még) nem tanácsolnám a válást, mivel túl "végleges".
A közös kassza szerintem innentől alap, és szerintem magának a férjnek kellett volna a kezdetén ezt felajánlania! Tekintve, h nem csak kevesebbet keres, de még az ő családjára megy a közös pénz egy része.
Kérdező, állj ki magadért, a gyereket ne vidd oda, stb., de a válással szerintem várj, amíg meglátod, ezeknek milyen hatása lesz.
válasza:Amikor csak a kérdést és a kifejtést olvastam, akkor még nem értettem, miért merült fel benned a válás. Aztán a többi hozzászólásod tisztábbá tette a dolgot, most azt nem értem, hogy miért csak most merült fel benned a válás 😅
Kicsit olyan érzésem van, hogy a férjed és családja talált benned egy arany tojást tojó tyúkot, és nyilván nem akarnak elengedni. De mivel ők csak az érzelmi manipulálás eszközét ismerik, nálad is azzal próbálnak mindent elérni (ennek köszönhető a férjed duzzogása is).
Az írásod alapján nagyon értelmes nő benyomását kelted, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog meghozni a lányod és a saját magad számára legjobb megoldást.
3 hete mi ki sem mozdulunk itthonról, nem megyünk anyósomékhoz sem. Emiatt ez a borzasztó helyzet kb. megváltás is egyben. Mire ennek vége lesz - ha jól olvasom, hónapokról van szó - addigra pontot szeretnék tenni ennek a végére.
Amíg nem beszéltem ügyvéddel, nem tudok jogilag pontos választ adni. Az biztos, hogy Zsuzsu kizáró gondnokság alatt áll, ez a legkomolyabb korlátozás. Durva nyugtatókat kap (Az egyik Rivotril, a másik nevét nem tudom), biztos vagyok benne, hogy dokumentálva vannak a mentális gondjai. Napközbeni foglalkoztatóba sem vették be bájos természete miatt. Ez elég kegyetlenül hangzik, de én nem látok a férjem családjában olyan potenciált, hogy ha komolyan felgöngyölítem ezt az egészet egy pitbull ügyvéddel, akkor majd ők is fogadnak egyet. Egyrészt nincs erre pénzük, másrészt az unoka nem ér nekik ennyit. A férjem sem fog tanári fizetésből pereskedni úgy, hogy ott lesz neki előbb a megegyezésünkben lévő összeg a gyerek után, majd ha válunk, akkor a gyerektartás.
A legborzasztóbb az, hogy ennyi vita után sem merült fel, hogy ne menjünk el a falig, üljünk le és oldjuk meg értelmes ember módjára. Nem elsikálni, hanem végérvényesen megoldani. Mivel nem vagyok egy karakán típus, gondolom arra játszanak, hogy majd csak megnyugszom idővel. Igazuk is lenne, ha nem a gyerekemről lenne szó.
Egyrészt folyamatosan kezelik orvosok, endokrinológus is, gondolom feltűnt volna neki. De az orvosi részébe tényleg nincs beleszólásom.
Ahogyan ahhoz sincsen semmi közöm, hogy a szülei mennyit költenek rá, ez magánügy. Mondd, végigolvastad a válaszaimat? ÉN ADTAM A PÉNZT, ha ez egyáltalán számít. Még ez sem érdekelne, ha meg tudnák tartani az ésszerűség olyan minimális határát, hogy egy kisgyereket ne bántson.
Nem szeretném ismételni magam, a felvetéseid mindegyikére reagáltam korábban.
válasza: válasza:Miért érez a férjed bűntudatot? Amiket leírtál, annak alapján semmi oka erre. Ő nem tehet a testvére betegségéről és nem kell szégyellnie azt, hogy ő képes normális életet élni, a testvére meg nem. Ezt magától találta ki, vagy a szülei nevelték bele? Lehet a férjednek kéne pszichoterápiára mennie.
(Én voltam a nem tudom hanyadik korábbi válaszoló, akinek autista öccse van: sosem éreztem bűntudatot, anyám felnőtt ember, az ő döntése, hogy hol és hogyan neveli az öcsémet, nincsenek súlyos elvárásai felém vagy a másik testvérem felé. Segítünk, ha kell, de nem függ tőlünk, nem is akarna.)
Volt itt egy korábbi kérdés, hasonló szitu más nézőpontból, ott a szülők valamilyen homályos oknál fogva úgy gondolták, hogy a testvérek olyanok, mint a szülők, ugyanolyan kötelességekkel.
https://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ke..
Nehezen tudja megfogalmazni. Nem azért, mert ő egészséges. Például amikor elmegyünk nyaralni, már előtte és főleg közben naponta többször elmondja, hogy a szülei csak néhányszor jártak a Balatonnál, Zsuzsu miatt nem tudtak utazni. A nászutunkon Rómában, a Vatikánnál az első mondata az volt, hogy anyuék ezt sem láthatják. Ha egy hétvégén csak vasárnap megyünk, mert mondjuk a keresztanyám látogat meg egy évben 3x, akkor is rosszul érzi magát. Sokszor jön elő azzal, akár egy sima hétköznap este is, hogy meg kellene nézni, mi van velük. Van telefonjuk természetesen és a legkisebb fennakadásnál szólnak. Az anyósom néha rápirít, hogy szinte már meg sem ismeri, olyan rég látta (max. 5 nap!), amikor nyaralásból visszük nekik az ajándékot, a válasz az, hogy ők utazgatásról meg láblógatásról nem is álmodhatnak. Utána a férjem napokig szomorú. Mindig ilyen furán fogalmaznak - apósom is - utazgatás, láblógatás, bulizgatás, mintha nem dolgoznánk mindketten. És nem 3 havonta, hanem évente egyszer van pihenés, hiszen nekünk sincs hosszúhétvége, egymásrafigyelés, hiszen menni kell ablakot pucolni, kertet kapálni, vasalni. Sok szabadnapom megy el arra, hogy segítsek Zsuzsut fodrászhoz, ilyen-olyan orvoshoz, vérvételre vinni (az apósom nem kíséri el őket ilyen helyekre, nem bírja a stresszt). És kár kerülgetni a forró kását, a férjem "elrontotta" a pályaválasztást, a szívére hallgatott, nem az eszére. (Természetesen minden tiszteletem a tanároké, de a fizetésük tragédia, férfiak nem is tudom hogy tartják el a családjukat. Gondolom úgy, mint nálunk.)
Köszönöm a linkelt beszélgetést, teljesen nem olvastam végig, csak az első pár oldalt, görcsbe ugrott a gyomrom. Olyan ismerős ez az erőszakosság, érzelmi zsarolás, a másik lenyomása, sarokba szorítása. Sírni való az a történet, aminek egyes részei ránk is illenek sajnos.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!