A fogyatékos sógornőm megütötte a kislányomat, a férjem nem segít. Elváljak?

Jó reggelt!

Nem tudom olvassa-e még valaki ezt a beszélgetést azok közül, akik tanácsot adtak.

Zsuzsut folyamatosan vizsgálják, dolgozó emberek megirigyelnék ezt az ellátást, amit kap. Endokrinológushoz egyébként is viszik, mert valamilyen enyhe inzulin és tesztoszteron gondja van. Műfogai vannak, azokat is folyamatosan ellenőriztetik. Ha fájdalma van, tud szólni, egyébként is tud beszélni, csak érdemben nincs miről. Nem írtam, de folyamatosan nyugtatót kap, ha jól tudom azért mert epilepsziára hajlamos, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

Túl vagyok a beszélgetésen, gyenge eredménnyel. A férjem egyetért velem, de nem tud mit tenni, ő megjegyzést sem tehet a testvére viselkedésére, mert nekimegy az anyja, hogy Zsuzsu beteg. Felmerült, hogy én itthon maradok a gyerekkel, ő menjen segíteni, szerinte ez szívtelenség a szüleivel és Zsuzsuval szemben, aki állítólag szereti a lányunkat. Végig azt éreztem, hogy ő mondja a magáét, én is mondom a magamét, mindig más és más szavakkal, ugyanazt. Amikor szégyenkezve felvetettem az anyagiakat, tulajdonképpen már csak azért, mert nem tudtam mivel rávilágítani a helyzet abszurditására, azt mondta sértődötten, hogy akkor legyen külön kassza. Beleegyeztem. A párterápia kérdése ezután jött, de azt mondta, hogy ha külön kasszára megyünk, azt nem tudja garantálni, hogy mindig tudja fizetni a maga részét, itt egy kicsit tragikomikus volt a helyzet. Azt mondta, ne hívjam fel az anyját, mert úgy sem jutnánk semmire és van elég baja meg ünnep van, szóval ebből nem lesz semmi.

Felvetettem, hogy ha ennyire másképpen látjuk a dolgokat, ennyire más az értékrendünk, nem biztos, hogy a közös élet a legjobb megoldás. Itt eléggé kiakadt, még azon is, hogy egyáltalán ilyen ki merek ejteni a számon. Megint azt mondta, hogy túlzok.

Sok eredménye nem volt a dolognak, a férjem nagyon haragszik rám, én pedig egyre kevésbé látom őt férfinak. Egy férfi megvédi a gyerekét és a feleségét. Keresek pszichológust, aki vállal Skyepeon, mert tisztában vagyok vele, hogy nekem is van miben fejlődnöm és az sem normális, hogy hetekig érlelek magamban egy sérelmet, mire egyáltalán ki merem mondani. A szüleim már nem élnek, így a keresztanyámmal beszéltem éjszaka, végső elkeseredésemben, ő teljesen más megvilágításból látja a dolgokat, szerinte mellém karakánabb férfi kellene és ez a mostani eset nem ok, hanem tünet.

Nem tudom jelent-e ez bármit, de a kislányom nem szereti Zsut. Kérdeztem tőle most, hogy nem tudunk menni, hogy hiányzik-e neki Zsu, szeretne-e menni, de azt mondta, hogy "Nem, félek tőle." Kérdeztem, hogy szereti-e, barátok-e, azt mondta, hogy nem. Soha nem rajzol neki, pedig még a szomszédnak és a postás néninek is készít ajándék képeket. Az anyósoméknak is rajzol, Zsuzsunak soha. Ezt a helyén kell kezelni, hiszen 3 éves és úgy változik, mint az időjárás, de anyaként úgy érzem, hogy ő már most 3 évesen igyekszik nagyon-nagyon alkalmazkodni valakihez, akit valójában nem is szeret, mert szeretne "jó gyerek" lenni. Az anyósomék mindig ezzel nyúzzák, legyél jó gyerek, puszild meg Zsut, legyél jó gyerek, vigyél Zsunak kekszet... Nekem ez sem tetszik, de ez most huszadrangú probléma.

Nem én fogok elköltözni. A házunkat az apám építette, a saját kezével, a férjem költözött a biztosba. A szüleim már nem élnek, a házat még a házasságkötés előtt megörököltem sajnos. A lakás amúgyis határozott idejű szerződéssel van kiadva. (A kötözködőnek: nem, sajnos nem vagyok gazdag, a garzonban egy olyan nagymama élt, aki olyan korán meghalt, hogy nem is emlékszem rá.)

A legnagyobb baj - és folyton valahogy ez köröz a fejemben - hogy nem látom férfinak a férjemet. Egyszerűen nem tudom átérezni azt, hogy neki nem a lányunk az első. Nem a családja, a saját családja az első. Tudnotok kell, hogy a gyerekünk tervezett gyerek, pontosan tudta, akarta ezt az egészet. Szerintem viszonylag kevés magyar család van olyan helyzetben mint mi: két szülő dolgozik, tehermentes az otthonuk, nyaralhatunk, szép autónk van, nem gond a bevásárlás. A szüleim azért dolgoztak annyit és én is azért gürizek jóval többet mint a férjem, hogy minden generációnak egy kicsit könnyebb legyen. A férjem ezt telibe leszarja. Néha úgy odavágnám neki, hogy akkor amivel megjelent az életemben, azzal távozhat is (2 bőrönd, néhány kacat meg az azóta kifizetett diákhitele). Nem kérek semmit, csak menjen. Aztán eszembe jut, hogy ő egy nagyon lelkis ember, olyan mint egy hal, ami bekapta a horgot, az anyósom meg a parton ülő horgász, aki kedvére ráncigálja a kiszolgáltatott állatot. Én is anya vagyok, így az anyósom viselkedése felfoghatatlan. Az rendben, hogy mindent megtesz a lányért, ahogyan én is megteszek mindent a sajátomért. De neki 2 gyereke van, a férjem ugyanúgy az ő vére, az ő élete, boldogsága nem számít? Hogy van ez?

Elnézést ezért a parttalan eszmefuttatásért, írásban gondolkodom. A barátnőim úgy érzem nagyon elfogultak, a keresztanyám szintén és van bennem egy óriási görcs, nem tudok egyenesen beszélni erről senkivel. Ezért is köszönöm a normális kommenteket!